Dr. Tulp és a zsidók találkozása a boncasztalon

Írta: Csáki Márton - 2009-05-28 Rovat: Politika

Ha van Európának „sötét múltja”, akkor ez a rend az, aminek persze majdhogynem egyenes következménye a holokauszt, csakhogy Menasse esetében e kettő összekapcsolása csupán a sikerhez vezető biztos receptnek tetszik. Emellett van valami bántóan biológiai Menasse szemléletében – Manasseh lelki hasadtságát pl. az elhibázott körülmetélés okozta sebhely jelképezi…

csáki iráshoz_kiűzetés a pokolbol_robert menasse_címlap.jpg

A könyv borítója

„Különös egy folyadék az a vér”, mondja Hochbichler a tanítványának, Viktor Abravanelnek a regény egyik legvalószerűtlenebb jelentében, amikor is megmutatja neki a titkos vatikáni irattárat, és megismerteti vele felmenői sorsát. Itt, ebben a föld- és tudatalatti világban – kinek a tudatalattija? Viktoré, Európáé, a kereszténységé? – egy pillanatra felsejlik a találkozás lehetősége Viktor Abravanel és a 17. századi rabbi, Manasseh ben Israel között, aki annak idején puszta hiúságból beházasodott az Abravanel családba, hisz egy legenda szerint tőlük származik majd a Messiás. Hochbichler Viktor lelkéért küzd: azzal, hogy feltárja előtte történetét, nem az ősei iránti tiszteletet akarja benne felébreszteni, nem is a kereszténységnek akarja megnyerni, hanem attól a hasadtságtól kívánja megóvni, ami egy asszimilálódott zsidóra vár. Csakhogy kéretlen felvilágosításával maga Hochbichler idézi elő ezt a meghasadtságot; választásra kényszeríti a zsidóságról csak viszolyogtató képzeteket őrző Viktort. „Vagy-vagy” – teljes lelkeddel zsidó maradsz – ami igazán sosem voltál – vagy keresztény leszel, ám akkor is gyanús maradsz; a hitvallás mellékes, a történelem során csak egy dolog számított, ez pedig a „vér tisztasága”, a limpieza de sanque, a nürnbergi törvények, azaz a fajiság. Hochbichler nem antiszemita, csak nem érti, miért tér vissza valaki a zsidósághoz: „Mért kell mindig mindent egyszerre akarni, Abravanel? A világ megváltását, karriert, boldogulást, kereszténységet és a régi Törvényt, a Siratófalat, a véreikhez való hűséget, miközben már nem is a vérről van szó, hanem a lélekről, a szellemiségről, a hitről!” Hochbichler nem hisz a „vér szavában” – ha ezt tenné, akkor arra a már-már blaszfém következtetésre kellene jutnia, hogy „maguk az áldozatok is hittek valamiképpen ebben a vérhistóriában (…) hogy mind az áldozatok, mind a hóhérok közösen ápolták ezt a tébolyult hitet”. De mi mást bizonyítanak a marranók, ha nem a kudarcot, az asszimiláció kalandjának lehetetlenségét? És ha nem a vér, akkor mi? Persze, ahogy a fogság kezdete óta senki, úgy Hochbichler sem tudja megragadni a zsidóság titokzatos lényegét, nem tud kitörni a vér perverz logikájából: tisztában lévén azzal, hogy képtelen megváltani Viktort, inkább magára hagyja a problémával, akárcsak az olvasót Robert Menasse, aki végül szintén megkerüli e kérdést.

Pedig ebben a könyvben valóban ott lapult egy nagy regény lehetősége. Mert miről is van szó? Egy zseniális párhuzamról, ami korántsem azért – sőt, éppen azért – zseniális, mert nem az inkvizíciót és a holokausztot, hanem a marranók és a holokauszt-túlélők másod- harmadgenerációs leszármazottainak vergődését állítja párhuzamba. (Igaz, Menasse szerint ebből következik az első párhuzam, ez a feltevés azonban nemcsak lapos, de hamis is. Menasse ugyanis nem az európai civilizáció végének tekinthető holokauszt előképeként tekint az inkvizícióra, hanem a holokausztot tekinti annak megismétlésének.)

Robert Menasse

A két – avagy egy – főszereplő: Manoel Dias Soeiro, a későbbi Manasseh ben Israel – valós történelmi személyiség, akinek izgalmasan újrakreált életútja adja a regény egyik szálát –, illetve a hatvanas-hetvenes évek Bécsében nevelkedő Viktor Abravanel, akinek furcsa exhibicionizmusáról már az első jelenetek egyikében képet alkothatunk, mikor a huszonötödik érettségi találkozóján felolvassa az egykori tanárok NSDAP-tagkönyveinek sorszámát. A várt hatás elmarad, a tanárok és az osztálytársak rá lesznek dühösek, kivéve egykori – pontosabban örök – szerelmét, Hildegundot, akivel aztán átbeszélgetik az éjszakát, felidézve Viktor életének kínosabbnál kínosabb epizódjait. Mindeközben az író párhuzamosan, fejezetenként váltogatva meséli el a két életet. Több ez mint párhuzam: a cinikus Viktor szájából ugyan meglehetősen furcsán hangzik, hogy érzése szerint, valaki újjászületett benne, de kétségtelenül olyan megfoghatatlan emlékek kísértik, amelyek nem fakadhatnak saját élményeiből. Ugyanígy van ezzel Manasseh, aki látomásaiban, mintha a jövőt sejtené meg – „olyan katasztrófát látott, amely valamikor régen játszódott le, vagy majd a jövőben lesz bekövetkezendő” –, ám mindkettő abból az „örök” tapasztalatból fakad, hogy valakik elviszik az embert. Menasse természetesen a két főhős minden életmozzanatát megfelelteti egymásnak – a születés különös körülményeitől kezdve a saját származásukkal való traumatikus szembesülésen és az internátuson át egészen ifjúkori megfelelési kényszerig –, amitől a sorsok egymásba tükrözése egy idő után roppant erőltetetté válik, már-már puszta iparosmunkának érezzük. Hosszan sorolhatnánk azon tényezőket, melyek ezt a benyomást erősítik: hogy ugyanaz a személytelen narrátor beszél, hogy a két történet nem tud nyelvileg is összefonódni, hogy a szöveg tele van zsúfolva olyan szimbólumokkal, amelyek semmiféle, mélyebb – hogy ne mondjuk –, metafizikai jelentőségre nem képesek szert tenni. Egyrészről valamiféle műbarokk grandezza jellemzi a mondatokat – noha Menasse kétségkívül érti a módját, hogyan kell megéleszteni egy történelmi regény monumentális jeleneteit –, másfelől záporoznak a találó, aforisztikus, ám közhelyes megállapítások; a regény minden szava rólunk, hozzánk beszél, de nem belőlünk. Semmit nem érzékeltet – mindent leír.

A legnagyobb probléma mégsem ez, hanem hogy a két történet nem ugyanarról szól. Bár Manasseh és a 17. századi kriptozsidók kirekesztettsége jól rímel az asszimilálódott, baloldali Viktor válságára, a 20. századi szálban mégis inkább csak a dühöt, a leleplezés vágyát érzékeljük az apajogú, azaz totalitárius világrenddel szemben; vádirat a rendszer ellen, amiben – Lacan szavával – a „fallosz” jelöli ki az ember helyét, és ajándékozza meg az egyedüli értékként elismert hatalommal. Isten, apa, az internátus igáját nyögi a nőies, mert áldozati szerepre ítélt Manasseh, éjszakánként azonban arról ábrándozik, hogy „hatalmas nemi szerve lesz”, ami hatalommal ruházza fel. Csakhogy a világ még mindig így működik – ezért visszás, ahogy Menasse, a marxista Viktoron keresztül a saját balos illúzióival próbál kíméletlenül leszámolni, ráadásul úgy, hogy a Viktor történetében kibontakozó családi drámát – ti. hogy „a szülőket a történelem dobálta ide-oda, a gyereket viszont pont a szülei” –, és az azon keresztül megismert rendet specifikusan zsidó tapasztalatként tünteti fel. Ha van Európának „sötét múltja”, akkor ez a rend az, aminek persze majdhogynem egyenes következménye a holokauszt, csakhogy Menasse esetében e kettő összekapcsolása csupán a sikerhez vezető biztos receptnek tetszik. Emellett van valami bántóan biológiai Menasse szemléletében – Manasseh lelki hasadtságát pl. az elhibázott körülmetélés okozta sebhely jelképezi –, ami azt is megmagyarázza, miért képtelen bármit is kezdeni az erotikával.

Mindent összevetve a két történet önmagában is megállt volna: a Manasseh-féle allegória megfejtéséhez nem lett volna szükségünk Viktor történetére, ami viszont – eltekintve a csipetnyi Bernhard-epigonizmustól – igazán jó regény lehetne; csakhogy azt a regényt, az örök szerelem fájdalommal és mély öniróniával átszőtt meséjét Menasse már megírta A regény kora című művében. Menasse nem tudja eldönteni – ahogy egyik szereplője folyvást ismételgeti is –, hogy tulajdonképpen komédiát ír-e, avagy tragédiát. Talán ezért, hogy a Kiűzetés vége annyira összecsapott – nemcsak aránytalanná válik egyes részletek kiemelése, de Manasseh lassacskán nem Viktor, hanem Hochbichler alteregójává válik. Az viszont, hogy a történelemben mind a komédia, mind a tragédia benne rejlik; hogy az egyén szerepe mennyire banális a történelemben, ami – igen – gyakran ismétli önmagát, szerény tanulság egy filozófiailag iskolázott szerzőtől. Nagy ígéret volt ez a könyv, de a végére csupán azt az elszántságot tudjuk csodálni, amivel Menasse minden szakmai fogást kiaknázva – pl. Dr. Tulp, Spinoza, Descartes, Uriel da Costa a történet szempontjából nem feltétlenül indokolt megjelenése – végigírta ezt a majd’ hétszáz oldalt; csak éppen anélkül, hogy megfogalmazott volna valami lényegit a történelemről vagy a létről. A teljesség megkísértése nélkül viszont kár belekezdeni.