Tettesek és/vagy áldozatok

A cigányság gondjai olyan súlyosak, hogy azokat nemzedékek alatt lehet fölszámolni – ha egyáltalán. A problémák „megoldását” zászlóra tűzni irreális. Az elsődleges feladat az lenne, hogy megtaláljuk, milyen értelmezési keretben szabad beszélni a kérdésről, hogy egyik szélsőség se kavarjon fölösleges indulatokat, és ne erősítse a másikat.
 

Romák a honi közbeszédben

 

 

 

Roma asszony (Fotó: Roma Sajtóközpont)

A nagyobbrészt hatástalan romaprogramokra elvert 120 milliárd láttán bal és jobboldal egyaránt az állami romapolitika csődjéről ír. Mintha demokráciában az állam nem azt tenné, amit a társadalom kíván. A társadalom azt kívánja, hogy az állam „oldja meg” a cigányokkal kapcsolatos gondokat. Az állam erre teszi, amire képes: pályázatokat ír ki, programokat hirdet, felelősöket nevez ki és vált le. A helyzet persze nem változik – hogyan változhatnának évszázados kulturális minták 3-4 év alatt? A polgárok erre újfent az államot hibáztatják. A baloldal azért, mert alapállása az, hogy a hatalom mindig bűnös, a szerencsétlen kisebbség mindig áldozat. A jobboldal pedig azért, mert alapállása az, hogy mindenről ez a kormány tehet.De vajon mi a „megoldás” egy olyan telepi közösség esetében, ahol 1990 óta lassan már a második nemzedék nő fel segélyeken, a fiataloknak (akiknek többnyire nyolc elemijük van) 15-17 éves korban születik az első gyerekük, amelyet nem ritkán további öt-hat követ? Mit tud kezdeni egy ilyen helyzettel a nehézkes és távoli állam? Hogyan tudja a telepen élőknek elmagyarázni, hogy a nyomor bővített újratermelése nem jó stratégia, ehelyett vállaljanak csak 1-2 gyereket, de annak adjanak diplomát a kezébe?

 

A cigányság gondjai olyan súlyosak, hogy azokat nemzedékek alatt lehet fölszámolni – ha egyáltalán. A problémák „megoldását” zászlóra tűzni irreális. Az elsődleges feladat az lenne, hogy megtaláljuk, milyen értelmezési keretben szabad beszélni a kérdésről, hogy egyik szélsőség se kavarjon fölösleges indulatokat, és ne erősítse a másikat. 

Az archetipikus (szélső)jobboldal szerint az „uralkodó”, „államalkotó” többség értékrendje az érvényes, amelyet az eltérő hagyományú kisebbség fenyeget, holott utóbbinak kellene alkalmazkodnia, magát meghúznia, és semmiképp sem követelőznie. A ma divatos (szélső)baloldali felfogás szerint viszont többség és kisebbség viszonyában mindig az utóbbi az áldozat. A (szélső)jobbnak a többség, a (szélső)balnak a kisebbség kritikájára nincsenek szavai, fogalmi hálója.

 

Ózd, Hetes-telep, 2002. (Fotó: Roma Sajtóközpont)

 

A magyarországi zsidóság társadalomtörténetének egyik legkiválóbb kutatója, Karády Viktor írásaiban visszatérő kulcsfogalom az „asszimilációs szerződés”, vagyis az 1868-as emancipációt kísérő és követő konszenzus a magyar politikai elit és a zsidóság között: a teljes jogegyenlőségért cserébe a zsidóság képességeivel az ország gazdasági gyarapodását, modernizációját fogja előmozdítani. Ezt a soha írásba nem foglalt szerződést nem kellett elfogadtatni, megszavazni, kihirdetni: a kor szelleme kívánta meg a magyar elittől a liberalizmust, a zsidóktól pedig az iparkodást a „befogadó nemzet” javára. Ekképp a zsidók és a befogadó nemzet viszonya rendezettnek tűnt: mindketten tudni vélték, mit várhatnak a másiktól. E „szerződés” 1919-ben szétrobbant – ám fél évszázadon át használható kereteket adott az együttéléshez. 

Úgy érzem, ma a szerződés szelleme hiányzik a romák és a többségi társadalom viszonyából. Egyik fél sem hajlandó arra, hogy megfontolja a másik elvárásait, viszont mindkettő baljóslatúan figyelmeztet: nagyon nagy baj lesz, ha ez így megy tovább. A roma közösség képviselői sérelmeiket sorolják, és követeléseiket hangoztatják, de nem hangzik el, hogy ezek teljesítése esetén az ő közösségük mit nyújt a többségi társadalomnak. Kommunikációjukból hiányzik az önreflexió. 

 

Bibó István írta le példaszerűen az ilyen helyzetet a zsidókérdésről szóló művében: két, különböző történelmű, kultúrájú, értékrendű csoportnak teljesen eltérő képe van önmagáról és a másikról.

 

Munkások (Fotó: Roma Sajtóközpont)

Egy átlagos faluban a magyar lakosság és a telepen élő romák viszonya gyakran a következő sémával írható le. Előbbiek zajos, rendetlen, dologtalan, állami pénzen élő, vadul szaporodó népségnek látja a cigányokat, akik az ő békés, megszokott életüket veszélyeztetik vagy teszik lehetetlenné jelenlétükkel. A pokolba kívánják a cigánytelep lakóit, és az államtól vagy más hatóságtól várják, hogy ezt a lehetetlen helyzetet oldja meg.

A telepen élők viszont sérelmezik, hogy nekik nem jut mindabból, ami a magyaroknak van. Az ő szemükben nyomorúságos életük merő igazságtalanság, s mindenféle felső hatalmaktól elvárnák, hogy a vágyott javakból nekik is juttasson. A népmesei szegény ember naiv álmai ezek – egy archaikus szemlélet maradványai. (A romák ebbéli elvárásait ugyanakkor nemcsak a mesék táplálják. A XX. század két totalitárius rendszere gyakorolta a népmesei igazságszolgáltatást, mikor is a gonosznak kikiáltott csoportok vagyonát a szegény ember (illetve az ő nevében az állam) elvette. 1944-ben az elhurcolt zsidók hátramaradt javainak széthurcolása/szétosztása valami ősi igazságtétel nevében történt, melyből a magyar falvak és városok lakói közül százezrek húztak hasznot. Vannak tehát történelmi előképek.)

 

A „szerződés”, helyi szinten, a következőt jelentené: a magyarok belátják, hogy a cigánytelep nem olyan kóros kinövés, amely valami állami csodagyógyszer hatására rövid időn belül felszívódik. Ehelyett tartósan együtt kell vele élni, és jobban járnak, ha megpróbálnak képviselőikkel (ha vannak ilyenek) kommunikálni.
A roma közösségnek viszont azt kell belátni, hogy mindaz, ami a gádzsóknak van, nekik nem „jár”, többé nincs népmesei igazságszolgáltatás, csak több nemzedéknyi munka, amely alatt ezek az anyagi és tudásbeli javak felhalmozhatók. A kommunikáció nekik is hasznukra válik, mert hatékonyabb gazdálkodásra, életük jobb megszervezésére sok használható mintát sajátíthatnak el.

Ez a belátás természetesen nem vezényszóra alakul ki. Ez új együttélési kultúra, melynek meggyökerezéséhez huzamos időre van szükség. A két csoport szószólói, érdekvédői, a befolyással bíró, közismert politikusok, értelmiségiek feladata lenne, hogy a megbékélés hangján szóljanak. Ne csupán a sérelmekről beszéljenek, a másik félben ne javíthatatlan naplopót, illetve rasszista kirekesztőt lássanak, hanem próbálják a párbeszédet keresni. A honi roma-kérdésben használható beszédmód akkor alakulhat ki, ha a kényszeres tettes–áldozat értelmezés háttérbe szorul. 

 

Mindennek egyelőre inkább az ellenkezőjét látjuk. Miután az állam – minden jóhiszemű erőfeszítése ellenére – nem tudhat a két szembenálló csoport kölcsönösen irreális elvárásainak megfelelni, mindkét oldalon nő a kiábrándultság, a frusztráció és a törvénytelenségre való hajlam. A romák körében a megélhetési bűnözés mellett immár egyre világosabb jelei vannak a szervezett bűnözés megjelenésének, s alvilági bandák Siófokon látványos meneteléssel, Veszprémben pedig brutális gyilkossággal mutatkoztak be a nagyközönségnek. Válaszul a többségi társadalom magukat fenyegetve érző részei az 1945 előtti legsötétebb időket idéző szervezetekbe vetik bizalmukat, mint amilyen a Magyar Gárda és hasonszőrű társai (de már a csendőrség újraélesztésének kísérletéről is kapunk híreket).

 

Úton hazafelé (Fotó: Roma Sajtóközpont)

A közelmúlt két kegyetlen gyilkossága – Marian Cozma kézilabdázó lemészárlása Veszprémben, illetve egy apa és ötéves kisfia lelövése a tatárszentgyörgyi cigánysoron – csak tovább fokozta az indulatokat. Az áldozatok temetése mindkét esetben politikai demonstrációval volt egyenértékű, aminek üzenete ez volt a másik oldal felé: belátjátok végre, hogy mit műveltetek? 

A veszprémi gyilkosság után Bayer Zsolt uszító szólamait a Magyar Hírlapban széles rétegek megváltó, tiszta beszédként üdvözölték. Az újság honlapján ötezer hozzászólás mutatta, milyen sok ember szívéhez találtak el a szavai.
A tatárszentgyörgyi áldozatok temetésén Kolompár Orbán roma politikus kijelentette, hogy „Ma Magyarországon egy újabb Holokauszt zajlik a cigányság ellen”. Holokausztról beszélni egy olyan ügy kapcsán, melynek tetteseit még nem is ismerik (!), egy olyan országban, ahol az államhatalom 120 milliárdot költ a romák felzárkóztatására – ízléstelenség. S e minősíthetetlen kijelentéssel nem az volt a legnagyobb baj, hogy elhangzott, hanem az, hogy a Népszabadság címoldalán kommentár nélkül megjelent, a haladó értelmiség színe-java pedig tudomásul vette, s nem érezte szükségét, hogy a magáról megfeledkezett politikust a helyére tegye.
Sajnos a magyarországi romákról folyó vita betagozódott a magyar politikai kultúrába. A romákkal kapcsolatos indulatok egybefolynak más indulatokkal, a sérelmek összemosódnak más sérelmekkel. Egyelőre minden csak rosszabb lesz.