Áramlat és állóvíz

Neológia a kezdet dinamizmusának és a jelen merevségének feszültségében (1)

 

 

 

A “Frankel” (Fotó: Shäffer László)

Közösségünk jubileuma, a „Frankel” egykori avatásának „járcájtja” egybeesik Elul havának kezdetével. E hónap hagyományosan a számvetés ideje is. Márpedig ha visszatekintünk az Újlaki Izraelita Hitközség elmúlt százhúsz évének viharoktól és viharok előtti baljós szélcsendektől sem mentes forgatagára, azt láthatjuk, hogy a közösség eddig megtett útjának kiinduló és jelenlegi végpontja közé csak hanyatló pályaív vonható. A kezdeti évek életerejét, szellemi és tárgyi bővülésének dinamizmusát a kilencszáznegyvenes évek végétől kezdődően a stagnálás, majd a gyengülés pangó évtizedei követték. Nem ünneprontás, épp ellenkezőleg az ünneplés, az alapító ősök emléke és teljesítménye előtti tisztelgés, s egyszersmind a saját utódaink előtti felelősségvállalás egyedül autentikus módja. Ha ezzel szembenézünk, téve ezt abban az isteni kegyelembe vetett alázattal és hittel, kevésbé fellengzően mondva: naivitással, hogy a korai, sikeres évtizedek tágabb szellemi, művelődés- és felekezettörténeti, valamint vallásszociológiai összefüggéseinek számbavétele megteremtheti még e sikerességhez való visszatérésünk utolsó esélyét. Kén jehi rácon!
Szociológiailag nézve az egykori neológia egyes hitközségei a zsidó hagyomány külföldön máig továbbélő mintái alapján alulról szerveződő, a fiókhitközségek különleges státusától eltekintve egymással mellérendelői viszonyban álló olyan autonóm közösségek voltak, melyek egyedüli bevételi forrása híveik adakozási kedve, közösségi felelősség- és áldozatvállalása volt. Bár a Magyar Királyság 1888. évi 1191-es számú kormányrendeletével a lakóhelyük szerinti hitközségen leróvandó éves ún. kultuszjáradékra kötelezte „mózeshitű” polgárait, de ez a bevétel önmagában még nem tette lehetővé, hogy a neológia és ezen belül a budai hitközség intézményrendszerét, adminisztrátorait, kántorait, rabbijait, két talmud tórájának három vallástanárát, elemijének két tanítóját, a világi iskolákban órákat adó 14 vallástanárát ill. vallástanárnőjét (2), saját, a város rászorulóit felekezeti hovatartozástól függetlenül ambuláns ellátásban részesítő orvosi rendelőjét, valamint a hetven aggot és árvát istápoló Menház Egyesületet eltartsa. A hívek a hivatalosan megállípított, tehát nem zsebbe fizetett gabelladíjakon (temetési, esketési, rituális vágások utáni illetékeken) fölül, amennyiben gyermekeik neveléséhez igénybe vették felekezetük iskoláit, kiegészítő hitközségi adót és tandíjat is fizettek, amely alól csakis szociális rászorultság alapján lehetett részlegesen vagy teljesen mentesülni, ahogyan a kimagasló adottságú, de szegény sorból származók is elnyerhettek hitközségi és egyéb, adakozó mecénások alapította ösztöndíjakat. Ezeket a forrásokat egészítették ki az alkalmi fölajánlások, az ún. snóderpénzek ill. egyéb gyűjtések. A hitközség tehát bevételi adatként szembesült munkájának közösségi megítélésével, hitéletének hatásfoka a nép, a népszerűség állandó bírálatában állott. Ha eltávolodott saját célkitűzéseitől, ha nem tudta azokat megfelelő efficienciával szolgálni, akkor azonnal híveket, azaz adófizetőket veszített, bevételei következésképp rögvest megcsappantak, a válság tudata kialakult, a válságot megoldó koncepció, még a válság kibontakozása előtt kidolgozásra és végrehajtásra kerülhetett (3). A szervilizmusra épülő, sőt építő, a válság meg- és kibeszélhetőségét a tabuk tilalomfáival körbekerítő etatista, paternalista gondolkodás természetszerűen állt távol a hitközség ettől a fajta szervezeti modelljétől.

A neológ Pesti Izraelia Hitközség széderesti vacsorája

A neológia közösségteremtő ideológiai alapját tekintve is hasonlóan szembetűnők a múlt és a jelen közti különbségek. A „Frankelt” a neológia intézményesülését követő pontosan huszadik esztendőben az elszántan neológ, merthogy neológiára elszánt alapító atyák neológ hitközségként, neológ hitközségnek hívják életre. Ne feledjük: A neológia kifejezés tudós fogalom ugyan, de van magyar jelentése, nem üres, lényeg nélküli kifejezés. Aki a neológia szót kiejti a száján, annyit mond: újítás és megújhodás párti irányzat. E nevét a kongresszusi zsidóság társadalmi és teológiai célkitűzése ill. szerepvállalása alapján érdemelte ki, mert hogy újítani, modernizálni és közben konzervatívnak lenni, azaz a lényeget megőrizni: érdem. A neológia nem vállalkozott kisebb feladatra, mint hogy a honi zsidóságot a társadalmi fejlődés már a XIX. század első felében is jól érezhető következményeinek kényszerítő nyomására és a társadalom küszöbön álló még hevesebb, robbanásszerű átalakulásának tudatában rávezesse a modernizáció Nyugat-Európában ekkora már jobbára bejárt, tehát járható útjára.

Lőw Lipót neológ rabbi

A neológia értő és elfogadó módon viszonyult az európai kultúrtörténet friss fejleményeihez, jelesül a részben épp a zsidóság tanításai által is ihletett fölvilágosodáshoz, valamint az ebből fakadó tudományossághoz. A zsidó vallási hagyomány történetiségét, fejlődését, vagyis fejlődőképességét, új korok egyre újabb kihívásaihoz alkalmazkodni tudását hangsúlyozta. Alapító kongresszusán éppen ezért vetett el minden, a múltat szent hagyományainkkal összetévesztő, a változtatásokat, újításokat, ha nem is elvből, de eleve kizáró attitűdöt. Ennek a múltba révedéssel és nem a múlttal magával szakító lelkületnek volt ékes bizonyítéka, hogy az épp 140 évvel ezelőtt zajlott alapító kongresszusán a neológia vette magának a bátorságot, s kereken, mert karakán módon megtagadta azt az ortodox körök által vele szemben a német ortodoxia híres fővezére, Samson Raphael Hirsch bíztatására kategorikusan megfogalmazott elvárást, hogy tételesen tartsa a Sulchán Áruch előírásait. Mint ismeretes, a kongresszus nyolcvannyolc ortodox képviselőjének vonatkozó határozati javaslatát (4) Steinhardt Jakab aradi reformer beállítódású rabbi gyújtó hangú beszédét követően a haladó többség elutasította, mert hogy a napjainkban dívó pszeudo-ortodox poszt-neológia egyik közhiedelemmé, sőt katekisztikus babonájává nőtt, mert hogy növesztett szereztetési mítosznak mintegy előre is ellentmondva az eredeti neológia bizony-bizony nem volt hajlandó a „Sulchán Áruch alapján állani”. Mind rabbikarának meghatározó személyiségei, Bacher Vilmostól a Chátám Szofért „a kulturátlanság nagy szóférjának” (5) nevező Kecskeméti Lipóton át Guttmann Mihályig (6), mind pedig világi vezetői, mint a jogtudós Mezey Ferenc (7), időről-időre nagy teológiai megalapozottsággal és nem minden malícia nélkül tagadták meg nyilvánosan is az ilyen, ortodox vagy legalábbis pszeudo-ortodox fordulatot sürgető, felekezetpolitikai igényeket. Hadd idézzük Kecskeméti Lipót egyik vonatkozó intelmét: „A magyar orthodoxiáé az elsőség érdeme, hogy a Sulchán-Árúkh alapján szervezkedett, és a magyar neológságban is kísért az akarat: hívogatják, ösztökélik, ugyan jelentse már ki, hogy ő is a Sulchán-Árúkh alapján áll. Jaj, ha rátéved. […] A frázissal [ti. a Sulchán Áruch alapján való állás frázisával] a kongresszuson követelődzött először az orthodoxia. […] Szerencsétlen ötlete az akkori orthodoxiának; de még szerencsétlenebb az a szó, vagy nem is szerencsétlenség, hanem szégyen és ostobaság, ha ma a neológia ünnepélyesen vallást tesz róla, hogy ő is a Sulchan-Árúkh alapján áll. A békéért mindent vállalhat, csak a szégyent nem és az ostobaságot.” (8) A neológia ugyanis, miként a németországi Conservatives [sic!] Judentum, vagy az amerikai Conservative Judaism, mellyel a neológia a XIX. században nem csak távolról és jobb híján, mintegy lányos zavarunkban volt rokonítható, mint mai, lényegében poszt-neológ utódközségei, hanem azzal intézményileg, ideológiailag és teológiailag is még teljességgel azonos, a halacha, a hagyományos zsidó vallásjog észjárásával, de a modern társadalom fölvetette kérdésekre a jelenkor emberének kínjait, nyűgeit és igényeit ismerve, azokat elfogadva, azaz komolyan véve kíván olyan választ, válaszokat találni, melyek hosszútávon biztosíthatják egyfelől a szekularizáció, másfelől a nyílt társadalom eszméjének térhódításával párhuzamosan növekvő beolvadási késztetések dacára a zsidó vallásos ön- és éntudat fönnmaradását.

 

Az istitucionalizálódó neológia első, oly nagy mértékben intézmény- és ideológiaformáló rabbinemzedéke a budai hitközség életében meghatározó szerepet vivő Goldberger Raphaeltől kezdve a később a berlini Hochschule für die Wissenschaft des Judentums-on, tehát Európa katexochen reform rabbiképzőjén professzori állást vállaló Maybaum Zsigmondon és a bevett felekezetek kölcsönösségének törvényi előírására hivatkozva több ízben vegyes házasságot zsinagógai áldásban részesítő Rosenberg Sándor aradi főrabbin (9) át Kaufmann Dávidig és Bacher Vilmosig zömükben a boroszlói konzervatív reform, azaz neológ rabbiképző végzettei, de részképzések során megfordul ott a későbbi pesti rabbiképző nem egy kiváló hallgatója, mint például a zsidó folklór úttörője, a később az amerikai reform rabbiképzőre, a legendás Hebrew Union Collegere vágyódó, oda meghívást is kapó, de a családja miatt végül mégis a maradás mellett döntő Kohlbach Sámuel és a neves, fiatalkori naplói alapján magát egyenesen a német radikális reformmozgalom lelkes hívének valló (10), a huszadik század elején valóban Karlsbadba is költöző Ziegler Ignác, vagy az egy személyben történész, teológus és tantárgypedagógus Venetianer Lajos rabbik. Nem csoda hát, ha a neológia korabeli vallásjoggal kapcsolatos nézetei megegyeznek a boroszlói konzervatív rabbiszemináriumot alapító Zacharias Frankel (Frankel Zakariás) fő műve, a Dárché háMisná vallásjoggal kapcsolatos nézeteivel. Frankel a nyugati neológiában máig érvényes alaptétele szerint a modernizálódó judaizmusnak a vallásjog talaján kell állnia, de e vallásjog képlékeny, pluralisztikus, fejlődő, fejlődőképes, sőt a társadalom modernizációs fázisaiban egyértelműen fejlesztendő, s nem korlátozható egyetlen halachikus mű, így a Sulchán Áruch epochálisan adott fejlődési stádiumára sem, értsük is a Sulchán Áruch-on Joszéf Káró eredeti, az askenáz zsidóság által egységesen elutasított művét, vagy az azt ezernél is több ponton korrigáló Mózes Iszerlesz, a Nagy Rémó által elkészített, az askenáz zsidóság által épp ebben a módosított, átírt, átmagyarázott formában elfogadott Mappáját, avagy harmadik lehetőségként, az epigonok epigonjává szegődve Slomo Ganzfried Kiccur Sulchán Áruch-ját, melyet mára a zsidó vallásjogi gondolkodás ultima ratio-jává léptetett elő a bohém utókor, legalábbis a zsidó gondolkodás centrumából a perifériára sodródott honunkban. Frankel fölfogásában a hagyomány nem tárgyi szubsztancia, hanem lényegi eseménytörténés, a hagyományos zsidó életvitel megváltozott körülmények közötti élhetővé, megélhetővé tétele, ilyen értelemben pedig nem csak be-, de kiteljesítés is egyben. Fölfogása szerint a XVI. század premodern, és ami ennél is rosszabb, zárt társadalmának viszonyait a vallásjog nyelvezetén és gondolkodásmódjában egy későbbi korban rögzíteni nem a Sul­chán Áruch célkitűzésének beteljesítése, hanem épp ellenkezőleg, annak fatális félreértelmezése. A nagyot forduló világ jelenének kihívásaira, kérdéseire, nem adhatók ugyanis szolgai módon ismételve, ha mégoly nagy bölcsesség forrásából fakadnak is, a múlt végleg letűnt korainak más kérdésekre kimódolt válaszai.

A Frankel Leó úti zsinagóga belső tere (Fotó: Shäffer László)

A múlt korszakait elsődlegesen a társadalmi, ezen belül vallásszociológiai és szellemtörténeti változások sorává rendező történeti látásmód természetesen nem csak a neológia vallásjogi gondolkodására hatott megtermékenyítően. Megújította a kinyilatkoztatás teológiájára vonatkozó gondolkodást is. A budapesti rabbiképző növendékeinek ugyan vizsgafeladata volt a Wellhausen-féle protestáns bibliakritika cáfolata, de nem úgy, ahogy egy a korabeli neológia lenézte (11) jesiva növendéke járt volna el, tehát nem a vallási hagyomány és a bibliakritikai elmélet puszta differenciájának megállapításával kezdett volna, majd a hagyomány iránti hívő elkötelezettségnek a kétkedő intellektust meggyőzni aligha tudó, retorikai ornamentumba foglalt hangoztatásával fejezte volna be: a neológ rabbinövendékeknek a bibliakritika szövegkritikai bírálatát kellett produkálniuk, azt kellett kimutatniuk, hogy a wellhauseni gondolat tudományos hiányosságai miben rejlenek (12). A kinyilatkoztatás fejlődő volta (13), korunk teológiai terminusával élve a progresszív reveláció a neológ vallástudomány alapvető, tőle el nem idegeníthető fölismerése volt ugyanis. Hangozzanak föl a mester, az Abraham Geigert, a reformmozgalom emblematikus alakját a Bacher Vilmos-i, Blau Lajos-i, Heller Bernát-i nemzedékekhez hasonlóan elismerően idéző, a pesti rabbiképzőn a fiatalon elhunyt Kaufmann Dávid utódjaként rabbik hosszú sorát oktató Goldziher Ignác annak idején az ország legnagyobb nyilvánossága előtt, mert hogy a Magyar Zsidó Szemle hasábjain kifejtett szavai: „Az Ötkönyv e részei, vagy jobban mondva, rétegei egymás után létesültek, és így egyöntetű szerkezetükben elénkbe állítják a héber vallás fejlődése menetét. […] az Ötkönyvben életképes szellemi mozgalom s valóságos vallásos fejlődés emlékét bírjuk, s tanúságát annak, hogy a zsidók vallásának örök alapja folyton fejlődő szellemi életnek képét tárja elénk […]”(14)

A vallási ismereteket a teológia, a tudomány, a vallástudomány és a vallásbölcselet nívójára emelő, nyugatos rabbikart kell tehát a neológia első, sikerekben oly gazdag hetven évéhez társítanunk. Míg a neológia intézményesülését közvetlenül megelőző, tehát a XIX. század közepén tevékenykedő, Lőw Lipót nevével fémjelezhető rabbinemzedék még a zsidó vallásos edukáció premodern pályáját járta be, jesivát végezve, vagy egy-egy tudósabb rabbi privát szmicháját elnyerve vált rabbivá, majd akként elvégzett egy egyetemi, általában bölcsészettudományi szakot, találkozván így a fölvilágosodás korszellemével, s szegődvén annak hívéül, addig az intézményesült neológia első évtizedeiben már az az általános elvárás érvényesül a rabbikkal szemben, hogy azok végezzék el Európa valamelyik modern zsidó hittudományi főiskoláját, 1854-től a boroszlói, 1870-től a berlini, 1877-től a budapesti rabbiképzőt. E rabbiképzők koruk tudományos metodológiájának magaslatain állottak ugyan, de a rabbinikus stúdiumok elvégzése ennek dacára csak szükséges, de nem elégséges föltétele volt a rabbivá kenetésnek. Szmichát csak az a jeles rendű rabbinövendék nyert Boroszlóban, Berlinben és Budapesten, nálunk amúgy egészen a kommunista akadémiai törvény bevezetéséig, aki egy egyetemen rabbinikus tanulmányaival párhuzamosan, azokat ezáltal tudományosan megtermékenyítve, elmélyítve és kiszélesítve folytatott bölcsészettudományi tanulmányokat, e stúdiumokat kitűnő eredménnyel be is fejezvén a legmagasabb, megszerezhető diplomát, a bölcsészdoktori diplomát el is nyerte. Senkit sem avattak rabbivá, aki nem bizonyította egy rokontudomány, általában a nyelv- és az irodalomtudományok valamelyikének területén a legmagasabb tudományos kvalitásokat. Az akkori rabbiképző nem az európai felsőoktatás partjaitól távoli, ritkán látogatott kis szigetecske volt, hanem egy félsziget, melyet állandó földnyelv, s rajta széles országút kötött össze az egyetemek és tudományos akadémiák intellektuális kontinensével.

Tévedés volna azonban, ha azt hinnénk, hogy a vallás fejlődésének és modernizációs kényszerének gondolata csak a rabbiképzést hatotta át. Hadd idézzem ebben az összefüggésben a pesti izraelita hitközség 1891-es vallásoktatási tantervének egyik beszédes, pszeudo-ortodox korunkban, lám, megszégyenítően forradalminak tűnő, annak idején viszont hetyke természetességgel leírt mondatsorát: „Mi benső vallásos meggyőződést akarunk; a tőlünk hirdetett vallásos igazság nem állhat ellentétben egyéb pozitív tudatunkkal s a tudományos igazsággal. […] A vallásos törekvéseknek, melyekre mi buzdítunk, összhangzatban kell állniok az általános emberi ideálokkal és nemzeti törekvésekkel. Ezen irány felel meg az igazi zsidóság hagyományainak és jövő rendeltetésének.” (15) A tudományos világkép és a vallásbölcselet megújításának és harmonizációjának igénye persze visszahat a rabbiképzésre is. Venetianer Lajos a huszadik század első éveiben a következő figyelemre méltó fölhívást intézi az akkori Rabbiképző tanári karához: „A természettudományok fejlődése és általánosítása [elterjedése] égető feladatot ró a zsidó tudományra, melynek ismét föl kell vennie a 14. században elfelejtett fonalat s kutatásai körébe ujonnan bele kell vonnia a vallásbölcsészet diszciplináját. A zsidóság mai helyzete, az általános iskolázottság s művelődési folyamat által felidézett kialakulása megköveteli, hogy a zsidó tudomány ne csak avval foglalkozzék, hogy Saadjától fogva Majmuniig minő nézetet vallottak az egyes zsidó filozófusok pl. a szabadakarat problémájáról, hanem hogy eleven vallásbölcsészetet hívjon életbe, mely a zsidó vallás szellemében megállapítaná, hogy miként kell a problémát ma érteni, hogy a természettudományi művelődéstől átitatott köztudat ne álljon ellentétben a hit tételével.” (16)

 

Az 1946. évi kiadás címlapja

A neológ közösségek gyors növekedésére, azaz vitalitására és – minő fogalmak! – versenyképességére jellemző, hogy az első két, már teológiai szemináriumokban végzett rabbinemzedék minden tagja hazaérkeztét követően azonnal valamely országos vagy megyei jelentőségű hitközség főrabbija lesz, azaz olyan jövedelmező állásokat nyernek el, melyekről jesívák velük egykorú végzettjei álmodni sem merhettek. A Boroszlóról hazaérkező Bacher Vilmosra ez éppúgy áll, mint a berlini, tehát – ki sem merem mondani – reformrabbiképzőt végzett, reformrabbik által rabbivá kent Lőw Imánuelre, aki hazaérkezése után még huszonéves korában azonnal Szeged főrabbija lesz, vagy az oly tragikus sorsú Schreiner Mártonra, a budapesti rabbiképző egyik első végzettjére, aki 1877-től Csurgó főrabbija, egészen 1894-ig, mikor is megpályázza és elnyeri a berlini reformrabbiképző egyik professzuráját. A neológ rabbikar nemzetközi nyitottsága, naprakészsége egészen a vasfüggöny számunkra, neológ, konzervatív zsidók számára oly végzetes leeresztéséig jól dokumentált tény. A Magyar Zsidó Szemle nem csak a nemzetközi rabbinikus tudományos élet eseményeiről, így meghatározó jelentőségű újabb publikációk megjelenéséről számol be rendszeresen, hanem pl. arról is, hogy a világ különböző, nem ortodox, tehát neológ és természetesen reform rabbiképzőin hány magyar származású hallgató végzi tanulmányait. A jelentéstevő sosem mulasztja el kifejezni abbeli reményét, hogy e hallgatók közül minél többen térnek vissza hazájukba, szolgálva a neológia honi ügyét. Ebben az időben tehát a neológia nem a nemzeti bezárkózás stratégiájának verhetetlen bajnoka, hanem a zsidóság tudományának egyik világhírű központjában élő, a világra modernitásából fakadóan nyitott, nemzetközi kapcsolatokból és tapasztalatokból is táplálkozó áramlat.

Következésképpen a neológ zsinagógák élén a szó legszorosabb, nem csupán retorikai értelmében tudós rabbik állnak. E minőségükben korántsem magányosak ők. A neológ rabbinak ekkortájt értő, sőt műértő, mert hogy intellektuálisan és vallástudományilag igényes hallgatósága is van. Másként fogalmazva: a korabeli zsidó értelmiségnek korántsem olyan zavart a viszonya a neológ zsinagógával, mint napjainkban. A rabbi különböző alkalmakból előadott tanításának végighallgatása ekkortájt még komoly intellektuális kihívás, az aprólékos filológiai műgond és a nagyra törő filozófiai éleslátás tudományos élményt nyújtó összjátéka. Növeli e szellemi és spirituális vonzerőt, hogy aki a XX. század első felében lép neológ zsinagógába, közvetlenül az utcáról jöhet, saját korának fiaként. Nem kell senkinek évtizedek, rosszabb esetben évszázadok romos árkain átugrálnia, átbukdácsolnia ahhoz, hogy beugorjék egy imára vagy tanulásra. A neológia ekkor még modern áramlat, együtt halad, áramlik saját korával. Benoschofsky Imre budai rabbi szavával mindehhez még azt is hozzátehetnénk, hogy ekkor még „a neológiában nem a híg ortodoxiát” látták, „hanem a helyes, igazi zsidóságot” (17), az élőt, élhetőt, az életképest, tehetnénk hozzá.

Jól látható ez a női egyenjogúság kérdésén is. A neológia alapításakor a nők túlnyomó többsége választójog nélküli, iskolázatlan háztartásbeli. Zsinagógai helyzetük, tehát a mechicától megszabadított női részlegben történő szeparációjuk még messzemenően megfelel a többségi társadalomban betöltött szerepüknek. A többgenerációs családmodell valamint a háztartásbeliség következtében ugyanis a mindennapi életben is nők-nőkkel, férfiak-férfiakkal töltik idejük legnagyobb részét. E társadalmi szerep gyors változásával párhuzamosan, jelesül a nők középiskolai, ritkábban egyetemi tanulmányainak megindulásával és a női választójog bevezetésével szinte párhuzamosan a hitközség képzőintézményei, önképzőkörei is megnyílnak a nők előtt, ahogy az is természetes, hogy a húszas évek elején Baracs Károly ügyvéd, jogtanácsos, a budai hitközség elnöke egy sereg más modernizációs intézkedés egyikeként keresztül viszi a női választójog hitközségi választásokra történő kiterjesztését is. Ami egy emberöltővel korábban bajosan lett volna akár csak elképzelhető is, íme lehetségessé vált. Venetianer Lajos – a korszellemet kissé még meg is előzve – ugyanekkor nyitja meg az újpesti neológ hitközség első koedukációt folytató elemijét. Azokon a helyeken, ahol a nők a liturgiai életben is egyenlő státusuk elismerését igénylik, bevezetik a vegyes kórusokat, melyekben a nők a férfiakéval lényegileg azonos liturgiai szerepet vállalhattak. Mindezeket a modernizációs fejleményeket egybevéve, illetve a hasonló külföldi megújítási intézkedésekkel egybevetve, megállapítható, hogy a honi neológia a kommunista hatalomátvételig, tehát a MIOK-nak, a MAZSIHISZ vallás- és intézményszociológiai értelemben is jogelőd szervezetének az Állami Egyházügyi Hivatal etatista alapelveinek és politikai intencióinak megfelelő kialakításáig semmivel sincs lemaradva a nyugati neológia, a konzervatív mozgalom modernizációs helyzete mögött, ami kézenfekvővé teszi a föltételezést, hogy a vasfüggöny mögé rejtezett ország neológiája kegyesebb történelmi konstellációk esetén a nyugati, valóban neológ neológiához mérhető elszántsággal és tempóval haladt volna tovább a modernizáció nyugaton bejárt útján.

Nem így történt. A neológia szinte egyetlen emberöltő alatt leszáradt a világ neológságának a fájáról. Modern, tudományosan szubtilis világnézetét, döntse el, aki tudja, feledte, vagy feladta, nemzetközi kapcsolatait minimálisra redukálta, a világ modern vallásos zsidóságának ismeretét gondolataiból száműzte, s pótcselekvésként pedig rátévedt arra az útra, melytől Kecskeméti Lipót óvta. Ezzel párhuzamosan társadalmi súlyát elveszítette, gerontoszociológiai összetétele alapján a kihalás szélére jutott. Mert bizony távol kerültünk a haladás és a tudomány kikövezte úttól. A múlt ködébe vesző sáros szekérnyomok közt botorkálunk valahol Édentől keletre. Így állunk itt. Bis hundert und zwanzig, azaz az emberi, az egyéni életút végső határáig, azaz a mai napig! – rikkantja felénk e konferencia hányaveti mottója. Hát ne tovább? Kész? Ennyi volt? – felelünk rá saját kérdésünk lehetőségébe beleborzongva.

Elul hava a számvetés ideje. Minden nap fölharsan az ősi, kos szarvából készített kürt. Meghalljuk-e még vajon a halacha és a fölvilágosodás, a modernitás, a zsidóság tudományának alapján egyszerre álló neológ alapító nemzedék egyre csak távolodó kürtjelét? Mondhatjuk-e, mondjuk-e szívből: Ásré háám jodé teruá, háSém, beór pánechá jeháléchun?

1 Az Újlaki (Budai) Körzet zsinagógájának 120. évfordulóján, 2008. augusztus 31-én, be ros chódes elul tartott előadás változatlan közlése.

21901-ben már 659 férfi tanító mellett 125 tanítónő is hitközségi szolgálatban állott. Vö. Felkai László: Zsidó iskolázás Magyarországon (1780-1990). Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 54. Az első kimondottan zsidó tanítónőket képző hitközségi képzőintézetet 1929-ben Miskolcon alapították.

3Az Országos Rabbiképző-Intézet esetében 1897-ben már az is megkondítja a vészharangokat, hogy öt éven át folyamatos apadás állott be az intézetbe jelentkező növendékek számában és stagnálni látszott a hatvanas szám körül. Vö.: Magyar Zsidó Szemle 1897 (14). 106 skk.

4Vö.: Jakov Katz: Végzetes szakadás. Múlt és Jövő 1999. 208-215 ill. Walter Pietsch: Reform és ortodoxia. Múlt és Jövő 1999. 67. sk.

5Kecskeméti Lipót: Egy zsidó vallás van-e, több-e? Sonnenfeld Adolf grafikai műintézete 1913. 183.

6Vö.: A dr. G. M. monogram alatt A Sulchán-Áruch és a magyar zsidóság címen megjelent munkáját.

7Lásd Mezey Ferenc Schreiner Márton kirohanására adott válaszát in: Magyar Zsidó Szemle 1889 (6). 536. Vö.: Kálmán Ödön: Dr. Mezey Ferenc Pályája. In: Magyar Zsidó Szemle 1929-1930 (46-47). 192.

8Kecskeméti Lipót: Egy zsidó vallás van-e, több-e? Sonnenfeld Adolf grafikai műintézete 1913. 199.

9A Magyar Zsidó Szemle (1909 [26], 297) nekrológjában így jellemzik: „Az elhunyt […] több, mint 40 évig viselte a rabbi nehéz tisztét, mindhárom hitközsége szeretetétől kísérve és mindenütt áldást terjesztve. Bűvös egyéniség volt, melynek hatása alól senki sem vonhatta ki magát, ki közelébe jutott. Túlzás nélkül mondta róla egyebek közt hitközsége gyászjelentésében: Egy negyed évszázadon át volt példaadó vezérünk, tanítónk, atyánk.”

10Idézi Scheiber Sándor Kohlbach Bertalan és a zsidó néprajz című munkájában (In: Uő: Folklór és tárgytörténet. Makkabi 1996. 381.)

11„Ismeretlen világba vezetlek benneteket, olyan világba, melyben áthatolhatatlan, sűrű sötétség uralkodik, melybe még nem jutott el a czivilizácziónak és a felvilágosodásnak egyetlen sugara sem. […] a jesivába, a talmudiskolába vezetlek benneteket, a magyar jesivába, ebbe a kis komor világba.” Seltmann Lajos: Életképek. In: IMIT Évkönyv 1895. 264. Lásd még a jesiva korabeli neológ megítéléséhez: Magyar Zsidó Szemle 1886 (3). 692. sk.

12Vö. Schwarz Gábor idevágó könyvrecenziójával In: Magyar Zsidó Szemle 1905 (22). 45 skk.

13L. pl. Blau Lajos Zunz Lipót életművének méltatásakor a zsidó vallás fejlődésével kapcsolatosan kifejtett egyértelmű gondolatait: Blau Lajos: Zsidók és a világkultúra. Múlt és Jövő 1999. 389.

14Goldziher Ignác: A bibliai tudomány és a modern vallásos élet. In: Uő: A zsidóság lényege és fejlődése. Múlt és Jövő 2000. 162. Eredetileg megjelent a Magyar Zsidó Szemle első kötetében (1884).

15 A Pesti Izraelita Hitközség által készített első egyetemes vallásoktatási tanterv (1891). Bevezetés 2. pont. In: Felkai László (szerk.): A tantervelmélet forrásai 16. Tantervi Változatok a magyarországi zsidó iskolákban (1780-1990). Országos Közoktatási Intézet 1995. 79 sk.

16Venetianer Lajos: A zsidó tudomány feladata a jelenkorban. In: Imit Évkönyv 1904. 69. sk.

17Vö.: Benoschofsky Imre: Köszönjük, mestereink… (A Rabbiképző hetvenöt éves jubileumán). In: Uő: Harminc év után. BIH 1958. 21.