Nyelv, identitás és az amerikai zsidóság botránya *

Írta: Leon Wieseltier - 2009-05-13 Rovat: Politika

III.

leonwieseltier_középen.jpg

Leon Wieseltier (középen)

Persze távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem a fordítás hasznosságát és fontosságát, mely szintén a zsidók egyik legfőbb intellektuális tevékenysége évszázadok óta. Sokan vannak közülünk, akik tanulmányoztuk Maimonidész művét, a Tévelygők útmutatóját azon az arab-zsidó nyelven, melyen írta. Mi, Samuel ibn Tibbon héber fordításából tanulunk. A fordítás mindig is csodálatraméltó realizmussal reprezentálta a száműzetésben élő zsidók aktuális kulturális helyzetét. Bármilyen nagy legyen is a zsidók restanciája a nyelveket illetően, könyveik sosem maradtak teljesen ismeretlenek előttük. Természetesen jobb, legalább részben hozzáférni, mint egyáltalán nem.
Sőt, végtére is, mi amerikai zsidók vagyunk, hiszünk a szabadságban, és készek vagyunk megfizetni az árát. Az az elvárás, hogy egy zsidó beszélje a zsidók nyelvét, nem egyenlő azzal, hogy csak azt beszélje, és természetesen még kevésbé azzal, hogy csupán egyféle nézetet fejezzen ki, kizárólag egy fajta módon. Egy amerikai zsidó írónak egyaránt szabadságában áll zsidó vagy nem zsidó nyelven írni. Legyen nő vagy férfi, írhat bármit, amit akar, és bármilyen nyelven, amin akar. Az én kérdésem az amerikai zsidókhoz nem is az, hogy milyen nyelven tudsz írni, hanem, hogy milyen nyelven olvasol?

Tagadhatatlan, hogy a zsidó tárgyú kompetencia sajnálatosan gyatra helyzete nagyon is aktuális probléma. Számos módja van annak, hogy lemérjük ezt a hanyatlást: 1965-ben, a jeruzsálemi Héber Egyetem elindította a Héber Paleográfiai programot, mely arra hívatott, hogy feljegyezze a ránk maradt héber kéziratok kodikológiai adatait. E nagy horderejű, heroikus vállalkozás nagyon meglepő eredményt produkált. Malachi Bet-Arje szavaival élve; „Szisztematikusan összegyűjtöttük és elemeztünk majd minden fennmaradt héber kéziratot a kolofonokkal együtt (A kolofon olyan bejegyzés, mely az irat szerzőjét vagy készítőjét azonosítja) összesen kb. 4000-et. Vizsgálatunk kimutatta, hogy a kéziratoknak legalább a fele személyes használatra készült, melyet csak tulajdonosa használt (…). E személyes használatra, nem professzionális módon készült másolatoknak rendkívül magas arányából levonhatunk bizonyos következtetéseket a zsidó műveltség és oktatás minőségére nézve.” Bet-Arje megállapítása a zsidó történelem hosszú korszakára vonatkozik; a középkori és korai modern századokra. Vitathatatlannak látszik, hogy a zsidó műveltség bonyolult történetében volt egy roppant meredek, nagyságrendi hanyatlás a zsidók nyelvi képességét illetően, egy hanyatlás, hogy ne mondjam szabadesés. Enyhén szólva nem vagyunk többé saját írnokaink. Olyan közösség vagyunk, melynek könyvei és kincsei – könyveink a mi kincseink – majdnem mind hozzáférhetők lefordítva. Elfelejtettük volna, hogy minden fordítás szükségszerűen egyben változtatás is? Minden fordításnál valami elvész a szövegből és hozzáadódik, és számomra nehéz elképzelni, hogy többet nyerünk, mint amennyit veszítünk.

Maimonides Wieseltier cikkhez-1.jpg

Maimonidész

A modern korban persze történtek kísérletek arra, hogy jóvátegyük e súlyos hiányosságokat. De úgy látom, a gyógyír, mellyel orvosolni akartuk őket, igen csekély eredménnyel kecsegtetett. Sőt csak azt érte el, hogy még fájóbban érezzük a veszteséget. Moses Mendelssohn az 1770-es évek végén és a 1780-as évek elején készítette el nagyszabású, nevezetes munkáját a Pentateuchus német fordítását. Ismertté vált, a Biurhoz hasonlóan, különösen exegetikai részei miatt. Gyógyír volt ez a korabeli átlagos zsidó ember számára, akiket ő úgy nevezett „a mindennapi ember”. Művének ismertetőjében Mendelssohn így ír: „Mi, Isten választott népe, akik szétszóratásban élünk Nagy-Németországban, kisebbségben vagyunk és mások nyelvének hatása alatt állunk, nyelvtudásunk »lehanyatlott« és »nincs feltámadás«. (Az idézetek Jeremiás siralmaiból, és Jeremiás könyvéből származnak). Elfelejtettük a szent nyelvet; fordulatainak eleganciája, metaforái kicsúsznak a kezünk közül, költészetének bája rejtve marad szemünk előtt.” Mendelssohn saját szavaival: „le kell fordítani a Tórát német nyelvre, ahogyan ma beszélünk egymás között”, ahogy a filozófus Herdernek írott leveléből kiderül, nem csupán saját gyermekeinek okulására.

Mikor Mendelssohn fordítása megjelent, Közép-Európa neves rabbijai sorra, élesen elítélték, a német kultúrának való behódolásnak minősítették, és defetizmussal vádolták. Számunkra, amerikai zsidók számára ez nagyon lényeges. Mendelssohn forradalmi jelentőségű fordítása tulajdonképpen nem is németül készült, hanem azon a nyelven, amit ma jiddisnek nevezünk. E nagy dessaui gondolkodó lefordította a Tórát németre, de héber betűkkel. A műnek az volt a célja, hogy pótolja a hézagos zsidó műveltséget, de a zsidó műveltségnek már eleve egy olyan fokát feltételezte, melyet mi, amerikai zsidók már egyáltalán nem birtokolunk. Vajon egy kortárs fordító Amerikában lefordítaná-e a Tórát angolra úgy, ahogyan Mendelssohn németre, miközben tudja, hogy a szent nyelvet már régen elfelejtettük, egy ilyen fordítás tehát teljesen haszontalan volna a zsidók számára, akiknek készítené? Egyszerűen nem tudnák elolvasni. Az írástudatlanság nem más, mint a vakság egy fajtája, és az amerikai zsidók túlnyomó része vak. E vakság széles körű elterjedtségét – és tegyük hozzá, hogy gyógyulásunk egyedül a mi kezünkben van, melyet helyre tudnánk hozni, ha akarnánk −, jól illusztrálja a következő anekdota. Néhány évvel ezelőtt Haiti száműzött elnöke, Jean Bertrand Aristide körbeutazta az Egyesült Államokat, hogy szimpatizánsokat toborozzon ügyének. New Yorkba is ellátogatott, hogy részt vehessen a legnagyobb zsidó szervezetek konferenciáján s találkozhasson vezetőikkel. Aristide történetesen folyékonyan beszélt héberül, tudniillik fiatal korában elvégzett egy kurzust a jeruzsálemi egyetemen. Teljesen természetesnek tűnt számára, hogy mikor találkozik a zsidó közösség összegyűlt képviselőivel, saját nyelvükön szólítsa meg őket, melyről legalábbis ő úgy gondolta, hogy az, de azt legalábbis biztosra vette, hogy az általuk beszélt nyelvek egyike. Szóval héberül kezdett beszélni vezetőinkhez. Egy pár perc után a negidim szégyenlősen megkérte előkelő, nem zsidó vendégét, hogyha volna szíves, tegye meg észrevételeit inkább angolul, mert nem érti, amit mond.

Aztán itt van egy másik történet. 1986-ban tartottak egy konferenciát a Berkeleyn, zsidó és izraeli írók részvételével. Anton Sammas, egy palesztinai születésű, Izraelben nevelkedett író − aki olyan szépen írt héberül, hogy Izraelben mindenki a csodájára járt − felszólalásában amellett érvelt, hogy a hébernek le kellene vetkőznie zsidó jellegzetességeit, és így az izraeliek, és a palesztinok demokratikus államának semleges nyelve lehetne. Természetesen őrült ötlet volt, több okból is: a nyelv és a kultúra kapcsolatának teljes félreértésén alapszik, ugyanakkor egy őszintén demokratikus szellemiséget sugall. Sammas beszéde után egy prominens amerikai zsidó író szólalt fel, akinek a nevét most nem említem, mert nem akarok árulkodni. Sammas javaslata egyenesen gyalázat, mennydörögte a hölgy. Hogy merészel ilyet még akár gondolni is, hogy a hébert meg kéne tisztítani a judaizmustól. A héber − ahogy egyébként helyesen megállapította −, a zsidó szellemiség legfőbb alappillére. Majd leült. Ezután Haim Be’er, író szólalt föl, hogy megvédje Sammast egyik-másik vádtól, melyekkel a beképzelt, ingerült amerikai letromfolta. De mivel Be’er gyengén beszél angolul, hozzászólását héberül tette. Ekkor az a bizonyos önhitt és felháborodott amerikai zsidó a fülhallgatójáért nyúlt, hogy ékes angol nyelven meghallgathassa, mit mond a héberül szóló.

Philip Roth

És ismét egy anekdota. 1993-ban látott napvilágot Philip Roth Shylock-hadművelet című regénye. A könyv elején van egy folyó héber írással ír epigráfia; va ’ jivater Jaakov levado v’ je’ avek is imo ad a lot hasachar”. „És Jákób egyedül maradt és tusakodott vele egy ember hajnalhasadtáig”. Ennek az epigráfnak később fontos szerepe lesz a történetben, mikor a Philip Roth nevű szereplőt, aki talán maga az író, bezárják egy osztályterembe, ahol e a szavakat pillantja meg a táblán. A szöveg a következő gondolatokat ébreszti benne; „Egyetlen idegen nyelv sem lehet ennél idegenebb. Az egyetlen, amire a héberből emlékszem, a pontozás. Ezen kívül semmire (…). Mintha nem is lettek volna szavai. Nekem ez már kínai. Az a sok száz óra, melyet a betűk írásával töltöttem, nyomtalanul eltűnt, mintha csak álom lett volna, gyötrő tudatalattim vágyakozása, hogy mindez ismét megvilágosodjék előttem.”

Roth vallomása kitűnően illusztrálja az amerikai zsidók önelégültségét és identitás-zavarát. Az amerikai zsidók nagy többségét a héber puszta látványa is tökéletesen kielégíti. A nem értés homálya egyáltalán nem zavarja őket. Roth monológja pontosan erről a különös üresség feletti gyötrődésről szól, mely azonban úgy tűnik, semmilyen hiányérzetet nem okoz benne. Ez az író, akinek regényei néha már túlságosan okosak, intellektuálisak, ebben az esetben azonosul azzal az általános butasággal, amivel az amerikaiak viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Ahogy az amerikai zsidóknál általában, az ignorancia itt sem akadályozza az önhittséget. Éppen ellenkezőleg; az önhittség okozza azt, melyet kegyetlenség és törzsi kifejezésmód mögé rejt. A saját hagyományával szembeni teljes ignorancia nem hogy szégyenkezésre, hanem érzelgősködésre indítja az írót.

Mikor először olvastam Roth gondolatát, egy a XII. századi elején élt, spanyol filozófus, Bahya ibn Pakuda szavait idézte emlékezetembe: „ A Törvényt szavak és mondatok alkotják, és az emberek tíz csoportra oszthatók aszerint, hogy hogyan értelmezik. Az első, a legalsó csoportba azok tartoznak, akik el tudják olvasni a szövegeket és a Szentírás történeteit, de megelégszenek irodalmi rétegük megértésével, nem érdekli őket mélyebb jelentése, a szavak pontos magyarázata, és a nyelv használata. Ezek az emberek olyanok, mint a könyvet cipelő szamarak.” A Bahya által leírt zsidó ignorancia legalsó foka, még mindig egy sokkal magasabb színvonalat képvisel, mint amilyen fokon az amerikai zsidóság áll.

Az amerikai zsidók valóban szamarak, akik könyveket cipelnek. Miközben hangosan hirdetik identitásukat, (Modena szavaival élve) elvétve hallunk tőlünk egy-egy töredékes héber szót. Erre nincs mentség. Ez a közösség hihetetlen felelőtlenségét reprezentálja. Nemcsak háborúban, de békeidőben is, minden generációval egyre több és több vész el. Az emberi szellem műveinek mindig csupán parányi része éli túl az idő ellen folyó háborút; de az, ami itt, Amerikában vész el a zsidó kultúrából, példa nélkül áll történelmünkben. Az írástudatlanság, a felejtés bűnrészesévé tesz minket.

Azt mondom, bűnrészessé, mert mi mindenekfölött az erő emberei vagyunk, már-már ördögi erő lakozik bennünk. Nem ismerünk határt sem akaratunkban, sem ambícióinkban. Számunkra a passzivitás ismeretlen fogalom. Szüntelenül építünk; Amerikában mi vagyunk a mintaképei annak, hogy mire képes az ember, ha szabad és semmi sem béklyózza erejét. A kötelességteljesítés géniuszai vagyunk, viszont van egy kötelezettség, melyet makacsul visszautasítunk. Kultúránk veszélyben forog, mert elfelejtettünk valamit, ami még Jeruzsálemnél is fontosabb. Elfelejtettük betűinket és szavainkat. Tele vagyunk mondanivalóval, mégis némák vagyunk. Büszkeség, önhittség, lelkesedés, szentimentalizmus nem vezethet tudáshoz. Ha az amerikai zsidóság nem fedezi fel újra, nem telítődik újra nyelvünk szépségével, ha nem teljesítjük kötelezettségünket, ha nem akadályozzuk meg, hogy végképp elvesszen, ha nem is magunkért, legalább gyermekeink érdekében, ha továbbra is ezzel az abszurd tehetetlenséggel állunk tradíciónk előtt, mérsékelt sikert remélhetünk, nem csupán az irodalomban, de az életben is.