Nyelv, identitás és az amerikai zsidóság botránya

Írta: Leon Wieseltier - 2009-05-04 Rovat: Politika

„a zsidó az a zsidó, aki zsidó”, másképpen szólva; több közös van, egy, a XVI. századi Fezből származó zsidóban és krakkói kortársában, mint egy nem zsidóban, aki szintén Fezből származik. Bizonyosan van abban némi igazság, hogy a zsidóság egysége a zsidók közös természetében rejlik. Lelki-szellemi egységünk azon alapszik, hogy identitásunkat ugyanazokra a szövegekre, mítoszokra, reményekre építjük.

Leon Wieseltier2.jpg

Leon Wieseltier

Ha az ember egyetemista, a délutánok időnként hosszúra nyúlnak.* Ilyen volt az a délután is, húsz évvel ezelőtt, mikor egy maroknyi, zsidó történelmet tanuló, végzős diák gyülekezett a Wiedener Library dohos szemináriumi termében. Néhányan csupán kíváncsiságból jöttek, voltak, akik a kimeríthetetlen gazdagságú középkori judaizmus iránti érdeklődésből. Egy új kutatási területet fedezetek fel; a diaszpórák tanulmányozásának és összehasonlításának tudományát (Comparative Diasporalogy).

Diákjaink a zsidó öntudat egyik alapigazságát járták körül; „a zsidó az a zsidó, aki zsidó”, másképpen szólva; több közös van, egy, a XVI. századi Fezből származó zsidóban és krakkói kortársában, mint egy nem zsidóban, aki szintén Fezből származik. Bizonyosan van abban némi igazság, hogy a zsidóság egysége a zsidók közös természetében rejlik. Lelki-szellemi egységünk azon alapszik, hogy identitásunkat ugyanazokra a szövegekre, mítoszokra, reményekre építjük. Erről a kiindulópontról, amit ma „zsidó identitásnak” nevezünk, a „zsidó az a zsidó, aki zsidó” eszméje szükségszerű képzet, egymással való egyetemes szolidaritásunk alappillére. Önmeghatározásunk szerves részét képezi, hogy támogatjuk egymást, egymáshoz való viszonyunk tehát alapvetően morális alapokon nyugszik.

Ám gyakran megesik, hogy az identitás jegyei a különböző történelmi helyzetektől függően változnak. A zsidó történelem tanulmányozása arra tanít minket, hogy a különböző zsidó kultúrák igen eltérő jegyeket mutatnak; egyes kultúrákban bizonyos elemek hangsúlyosabban jelennek meg, mint másokban, mások háttérbe szorulnak, időnként új hangok tűnnek fel. Egyek vagyunk, és mégis különbözünk, és erőnk éppen kultúránk sokszínűségében rejlik, erősebbé tesz minket, mintha totális egységben lennénk, hiszen ettől vagyunk azok, amik. A XVI. századi fezi zsidó közösség kultúrája például bizonyos tekintetben nagyon is eltért a krakkóitól, és ugyanez a változatosság más korokban is megfigyelhető volt a zsidóságon belül. A középkori Spanyolországban, az „aranykorban” a zsidó kultúra − nagy tudósai és jogtudorai mellett─, éppúgy magába foglalt udvaroncokat, katonákat, radikális hangú filozófusokat, mint szerelmes versek és bordalok költőit. Askenázban ezzel szemben nem voltak sem udvaroncok, sem katonák, szerelmes versek és bordalok meg főleg nem, és a filozófiának is csak halvány nyomait találjuk. Tudósok és jogászok tevékenysége mellett, itt a jogtudomány és a liturgia kap kiemelt szerepet, de arculatát leginkább a szenvedélyes, aszketikus vallásosság határozza meg. E kultúra szigorú mértékletességéből egy másfajta „aranykor” született. A diaszpórák összehasonlító elemezése e hasonlóságokat és különbözőségeket veszi górcső alá; a judaizmus alakváltozásainak tanulmányozása rávilágít, hogy a különféle irányzatok együttesen alkotják a judaizmust.

A diaszpórák összehasonlításának tudományát a szeminaristák nem sokkal ezelőtt kiterjesztették a modern judaizmus tanulmányozására is. Érdeklődésünk középpontjában az állt, hogy vajon milyen szembeötlő sajátosságai vannak az egyik legnagyobb diaszpórának, az amerikai zsidóságnak. Volt ugyan erre egy kézenfekvő válasz, mely azonban nem elégített ki minket. Az amerikai zsidóság nem annyira a filozófia, a művészet vagy az irodalom területén, hanem elsősorban közösségi tevékenységekben, intézményi, politikai, szociális, gazdasági és szervezeti működés megszervezése terén bizonyul kiemelkedőnek. Ne értsenek félre, az amerikai zsidóság hozzájárulása az Egyesült Államok művészeti és irodalmi életéhez természetesen roppant jelentős, a mi kérdésünk azonban nem erre irányult. Minket az érdekelt, hogy vajon mit tesznek a zsidók a zsidókért, vagyis hogyan aknázzuk ki kultúránk forrásait a közösségen belül, saját épülésünkre.

Ha végigtekintünk az amerikai zsidó közösség történelmén, láthatjuk, hogy milyen tényezők befolyásolták ezt a ragyogó, de meglepetésekben bővelkedő történetet. Először is az amerikai zsidó közösség bevándorló közösség, és egy bevándorló közösség nem építhet vele született identitására. Tapasztalatai arra tanítják, hogy ha magával hozott kultúrájától függ, gyengévé és sebezhetővé válik. Mivel a beilleszkedés vágya hajtja, nem érdeke, hogy mélyítse a szakadékot önmaga és választott hazája közt. Egy bevándorló nép mindig erős szorongást érez, hogy új hazájában kívülállónak tekintik, ezért kínosan ügyel rá, hogy hűségét bizonyítsa, még akkor is, ha ez alárendelt helyzetbe kényszeríti. Valamilyen módon mégis igyekszik reprodukálni származásának körülményeit, mert (ahogy azt a zsidók évszázadok óta hangsúlyozzák) minhag avotenu b’jadenu, „őseink hagyománya a mi kezünkben van.”

A múlt felidézésének eszméje még akkor is, sőt, különösen akkor jellemző, mikor a közösség új életkörülményei szignifikánsan eltérnek az eredetiektől. Biztosra vehetjük, hogy ez a kiegyensúlyozatlanság a disszonancia zavaró érzését kelti bennük. Szerintem ez az amerikai zsidóság egyik legnagyobb dilemmája, mellyel szembesülnie kell. Ahhoz, hogy megállapítsuk egy az amerikai kultúrába szervesen illeszkedő judaizmus kereteit, egy amerikai judaizmust, fel kell ismernünk saját, mérhetetlen szerencsénk kiemelkedő szerepét. Mi vagyunk a valaha is élt legszerencsésebb zsidók, a zsidó történelem elkényeztetett kölykei. Hogy miért, azt hamarosan megvilágítom. Tapasztalataink diszkontinuitást mutatnak őseinkével, nem csupán a régmúltat illetően, de a közeli múltat tekintve is, ez pedig példa nélkül áll népünk történelmében. Tapasztalati anyagunk összehasonlíthatatlan az övékkel, és ezért elsősorban az üldöztetés élménye felelős. Mi nem ismerjük az üldöztetés és az elnyomás fájdalmát, mely számukra oly természetes. Hogy átérezzük őseink tragédiáját, minduntalan visszaemlékezésekre hagyatkozunk, egyre több és több visszaemlékezésre, így felmerül a veszély, hogy az amerikai zsidó kultúra egy alapvetően visszaemlékezésekre támaszkodó kultúrává alakul át. Nagy szerencsénk tehát szakadékot teremt őseink és köztünk, ők, akiket imáinkba foglalunk, egyre távolabb kerülnek tőlünk, és ha identitásunk megteremtéséhez folytonosságot akarunk őseink kultúrájával, egyre több és több fantáziára lesz szükségünk, ez pedig egyre nagyobb erőfeszítést kíván majd, míg végül már homályba vész a vágy, hogy a régi forrásokat beillesszük életünkbe.

Nem ez az egyetlen akadálya annak, hogy olyan tradíciót alkossunk magunknak, mely méltó őseink szellemi méltóságához, gazdag műveltségéhez. A történelem megmentette ugyan az amerikai zsidókat, ugyanakkor el is távolította őket saját kultúrájuktól, összezavarta identitásukat. A XX. század kegyetlenkedései a zsidókkal szemben; a Holocaust, a népirtás apokalipszise, majd az újjászületés időszaka az 1940-es évek végén Izraelben, elkerülte az amerikai zsidókat, de ezzel egyúttal száműzte is őket saját történelmükből. A szörnyűségekkel szembesülve – természetesen etikai okokból is − elkerülhetetlen volt, hogy az amerikai közösség zsidó érzületét és identitását a zsidó sors e meghatározó élményei befolyásolják, mely azonban, valós tapasztalati anyag híján gyökeresen eltér attól, amilyen ő valójában. Ez az egyik oka annak a keserű konklúziónak, melyet a diaszpórák összehasonlítása eredményez az amerikai zsidókra nézve. Egészen mostanáig más zsidó közösségek szellemi és történelmi forrásaiból éltünk. Ez mostanában változóban van, hogy miért, bonyolult kérdés, most inkább nem is mennék bele. Elég annyit megjegyeznünk, hogy az amerikai zsidóság számára elérkezett az igazság pillanata.

II.

Van még egy oka annak, hogy a zsidó kultúra viszonylag szegényes Amerikában. Egy igen jelentős akadály, mely meggátolja, hogy elfoglaljuk jogos helyünket a zsidó hagyomány láncolatában; a zsidó nyelvekkel és irodalommal való kapcsolatunk, és a zsidók szüntelenül változó kapcsolata nyelveikkel és irodalmukkal.

Nyilvánvaló, hogy bármerre nézünk zsidó írókba, és zsidó írásokba botlunk. Az amerikai zsidó kultúra, mi tagadás, mégis szegényesebb, mint valaha. De mihez képest szegényesebb? Az a mérce, mely alapján zsidónak ítéljük magunkat, és ami alapján a gyermekeink és történészeink ítélnek meg minket, bizonyosan nem egy amerikai standard, még akkor sem, ha mi amerikaiak is vagyunk, de még csak nem is egy amerikai zsidó standard. Ez egy zsidó, a zsidó standard, klasszikus zsidó mérce, kultúránk mércéje. A zsidó élet egyik alapvető vezérelve, hogy közös kultúránk mércéje szerint ítéljük meg magunkat. Ennek megfelelően a következő kérdéseket kell intéznünk magunkhoz. Amit alkotunk, hogyan viszonyul ahhoz, amit örököltünk? Hozzáadtunk valamit vagy elvettünk belőle? Tovább adtuk a hagyományt, vagy hagytuk elveszni? Gazdagítottuk, vagy üressé tettük? Mivel tűnünk ki a nagy diaszpórák sorából?

Miközben hagyományunk mérlegére helyezem kultúránkat, sietve megjegyzem, hogy van egy lényeges jellemző, mely az amerikai zsidókat megkülönbözteti a többiektől; és ez előadásom lényege. Én ezt magamban csak úgy hívom; az amerikai zsidóság írástudatlansága. Ami a zsidó nyelvet illeti, természetesen. Az amerikai az első zsidó közösség, mely szentül hiszi, hogy befogadhatja, fejlesztheti, és megőrizheti a hagyományt a zsidó nyelv nélkül is. Az amerikai zsidók túlnyomó része nem olvas, nem beszél és nem ír héberül vagy jiddisül. Ez valóban megdöbbentő. Ezért mondom, hogy az amerikai zsidóság a szó szoros értelmében írástudatlan. Ugyanakkor meg van győződve afelől, hogy héber nélkül is boldogul, és ez az arrogancia példa nélkül áll a zsidó történelemben. Meggyőződésem, hogy ez az írástudatlanság fogja végképp elcsökevényesíteni, elsorvasztani az amerikai judaizmust és zsidóságot.

Gyermekeink oktatásának két fő csapásvonala van, kétféle eszköz, mellyel identitásukat alakíthatjuk. Az egyik a hit, a másik a tudás. Nincs kétségem afelől, hogy az amerikai zsidó kultúra jövőjét sokkal inkább a zsidó műveltség fogja meghatározni, mint a zsidó vallás. Nem taníthatjuk meg gyermekeinket arra, hogy miben higgyenek, illetve megpróbálhatjuk, de erőfeszítéseink sikerében soha nem lehetünk bizonyosak e téren. Abban fognak hinni, amiben akarnak. Hitüket nem irányíthatjuk. Sőt, hálásnak kell lennünk, hogy szabad gondolkodónak születtek. Ha viszont megfelelő mederbe tereljük gondolataikat, biztosak lehetünk abban, hogy nem lesznek idegenek saját hagyományukban és kultúrájukban.

Amerikai zsidó fiatalok a zsinagóga előtt.jpg

Amerikai zsidó fiatalok egy zsinagóga előtt

Soha nem lehetünk meggyőződve afelől, hogy zsidó hitünk követőre talál bennük, abban viszont biztosak lehetünk, hogy ha zsidó szellemi miliőben neveljük fel őket, zsidó kultúránkat követni fogják. Sőt, a zsidó műveltség végül jó eséllyel elvezeti őket a hithez. Egy művelt zsidót semmilyen kérdés vagy kétely nem tántoríthat el, hiszen tudással felfegyverkezve ő maga eredhet a válaszok nyomába. Meggyőződésem, hogy az ignorancia sokkal károsabb és veszedelmesebb, mint a vallástalanság.

Ha visszatekintünk a zsidó kultúra fejlődésére, számomra kétségtelennek tűnik, hogy a zsidó műveltség eszköztárában a nyelv elsődleges helyet foglal el. A zsidó tradíció minden bizonnyal nem fog teljesen eltűnni Amerikából a héber nélkül, de nagy része bizonyosan elvész. Ez a jóslat azért különösen fenyegető, mert az élet és a nyelv között elemi kapcsolat áll fenn. Nyelvünk ugyanis nem puszta eszköz arra, hogy kifejezzük magunkat, hanem emberségünk, kultúránk tükörképe is, az az egyedi mód, ahogyan megnyilvánulunk nem utolsósorban magunk számára, egyben kijelöli különleges helyünket a világban. Nyelvünk elemi részünk, gyökerünk, levegőnk, csak a miénk.

A zsidó nyelv története persze bonyolult dolog. A Könyv népének művelődéstörténetéről szóló átfogó, nagyszabású mű egyelőre várat magára. A zsidók mindig is számos nyelven beszéltek, írtak és olvastak; Rashi loazitnak nevezi a Bibliában előforduló szavak ófrancia megfelelőjét, abban a közösségében ugyanis, ahonnan ő származott, franciául beszéltek. Voltak beszélt nyelvek, és (ahogy azt Yehezkel Kauffmann nevezte) „kulturális” nyelvek; a kultúrák ugyanis néha bizonyos nyelvekhez kötődtek, azok mentén formálódtak, amelyeket viszont nem beszéltek, de amelyekben a közösség ennek ellenére járatos volt. Az arámi az ősi zsidóság majdnem hivatalos nyelvének számított, szemben a héberrel, melyet meglehetős ignorancia övezett. Az ősi zsidóság zsinagógáinak számos tisztviselője közt, volt egy ember, akit meturgemannak neveztek, vagy fordítónak, aki az imákat és a Tórát arámira (és görögre) fordította, így a közösség megérthette a héber szavak jelentését is. Tehát megállapíthatjuk, hogy az általam írástudatlanságnak nevezett probléma mindig is jelen volt a zsidó életben.

Számos feljegyzés tanúsítja a rabbik haragját, amiért a közösség nem mutat kellő érdeklődést a héber tanulás iránt. Itt van mindjárt Szifré midrása Mózes V. könyvéről, mely e jelenség tipikus példája. A midrás arra a szakaszra utal, mely a Semá szövegébe is beépült: „és jól tanítsd meg ezekre gyermekeidet és beszélj róluk, midőn ülsz házadban és midőn jársz az úton (…).”„Beszélj hozzájuk”: „Mikor a gyermek beszélni kezd, az apjának tüstént a szent nyelven kell szólnia hozzá (héberül) (…) mert, ha nem a szent nyelven beszél hozzá, megérdemli, hogy úgy tekintsenek rá, mintha megölte volna tulajdon gyermekét.” Talán ezek a rendkívül kemény szavak inspirálták Maimonidész egyik érdekes, a Misna kommentárjára vonatkozó észrevételét is. A Pirkei Avot második fejezetének nyitó soraiban, Juda rabbi tanítja; „Ugyanolyan lelkiismeretes légy a könnyű parancsolat betartásában, mint annak követésében, aminek nagyobb súlya van.” De vajon melyek a könnyebb és melyek a szigorúbb parancsolatok? Maimonidész hoz egy példát: „Úgy helyes, ha gondosan ügyelünk azoknak a parancsolatoknak a betartására is, melyeket az emberek könnyűnek tartanak, mint például a jeruzsálemi zarándoklatra az ünnepek idején, vagy a szent nyelv tanítására ugyanúgy, mint a szigorúbb parancsolatokra, melyeknek súlyát nyíltan hangsúlyozzák (ti. a Bibliában), ahogy a körülmetélést, a cicitet, vagy a pászka áldozat parancsolatát.”

Maimonidész megjegyzése két okból is figyelemreméltó; először is mert a héber tanulás nagyon magas szintű, rituális komolyságú ismeretét támogatja azzal, hogy olyan parancsolatokhoz hasonlítja, melyeknek súlya vitán felül áll, másodszor pedig azért, mert bizonyítékul szolgál arra, hogy a héber tanulásnak már Maimonidész korában sem tulajdonítottak kellő fontosságot. A XII. századi Egyiptomban, a Jeruzsálembe való zarándoklat kötelessége bizonyosan micva kalanak számított, vagyis könnyű parancsolatnak: hiszen száműzetés volt, nem volt szentély, és a többi. Ez a micva alkalom lehetett, hogy adózzanak a múlt tiszteletének, felidézzék az eszkatológiai reménységeket, de praktikus vonzata bizonyosan nem volt. Maimonidész elfogadhatatlannak tartja a zsidók írástudatlanságát, és ostorozza miatta kortársait, megerősítve Juda rabbi állásfoglalását a Misnában. Nagyon úgy néz ki, hogy Maimonidész a száműzetést nem tekinti kibúvónak. A tudás a szuverenitás egy formája, és ettől senki sem foszthat meg minket, csak mi magunk.

A gyér műveltségnek és a héber ismeretének hiánya miatti vádak és dorgálások tehát végigkísérik a középkori és a korai modern rabbinikus irodalmat. Íme egy másik példa. 1616-ban Leon da Modena írt egy értekezést Historia de riti hebraici címmel, mely etnográfiai jelleggel mutatatja be a zsidó hitet és szokásokat. Ez az egyik legkorábbi mű, melyet zsidó szerző írt zsidókról, nem a zsidó nyelvek egyikén, nem zsidó közönség számára. Modena Sir Henry Wotton, a velencei angol nagykövet felkérésére írta a művet, aki I. Jakab figyelmébe kívánta ajánlani. 1637-ben látott napvilágot, első angol fordítása 1650-re készült el, és nagy szerepet játszott abban, hogy a zsidókat újra bebocsátották Angliába. A Riti második része tartalmaz egy leírást a zsidó oktatás különböző fokozatairól, ez a szakasz annak tárgyalásával kezdődik, hogy „milyen nyelvet használnak a hétköznapokban, írásaikban és imáikban”. Modena ennek kapcsán megjegyzi: „mostanság közülük nagyon kevesen képesek tökéletesen társalogni héberül, vagyis a szent nyelven, melyet lason ha-kodes-nek neveznek, amelyen az Ótestamentum huszonnégy könyve íródott, de ugyanez a helyzet a kaldeussal (Modena itt az arámira utal), a Targum nyelvével, mely a Biblia magyarázatok szövege, ezt a szétszóratás előtt beszélték. Ennek oka, hogy általában annak az országnak a nyelvét tanulták meg, ahol születtek és ahol felnőttek; így Itáliában olaszul, Németországban németül, keleten és a barbár vidékeken a törökök és a mórok nyelvét beszélik, és így tovább (…). Tehát megállapíthatjuk, hogy a zsidók mindenhol alkalmazkodtak szülőhazájuk nyelvéhez, és mostanra már csak egy-két héber töredék keveredik beszédükbe, mikor egymás közt társalognak: vannak ugyan közöttük szorgalmasabbak, akik jobban ismerik az Írás nyelvét, és kívülről tudják azt, akár a régiek. Ez azonban igen ritka, kivéve rabbijaikat, akik folyékonyan társalognak héberül, könnyedén, a nyelv szépségeit kiaknázva.”

A Riti a zsidók védelmében íródott. Szokásaikról olyan képet alkot, mely eloszlathatja Modena keresztény olvasóinak idegenkedését, és a hiedelmeket, miszerint a zsidók képtelenek beilleszkedni az európai életbe. Modenának elsődleges célja tehát a zsidók megvédelmezése, és hogy rokonszenvet keltsen irányukban, de érdemes megfigyelni az értekezés egy másik vonulatát is, mely a zsidóság gyatra nyelvi tudásáról tesz tanúbizonyságot. Más írásaiban, melyet zsidókhoz címez, hangvétele élesebb, sokkal kritikusabb, és ezekben gyakran rámutat a nyelvi műveltség aggasztó hiányára. Az 1612-ben keletkezett Galut Jehudában, melynek bevezetőjébe eredetileg olasz-héber szótárt szeretett volna írni, Modena erősen fájlalja, hogy a zsidók elhanyagolják a hébert, és ezt a száműzetés egyik jellegzetességének tudja be. Keserűen jegyzi meg: „Eredetileg azt terveztem, hogy összegyűjtöm a héber szavak olasz megfelelőjét héber betűkkel, de tapasztalataim eltántorítottak tervemtől, mert mikor megmutattam a munkát nyolc-tíz zsidónak, ezt mondták: mi ezt nem tudjuk elolvasni.” A száműzetés miatt nemcsak a szent nyelvet felejtettük el, de nyelvi kompetenciánk is odalett.”

Amerikában a zsidó írástudatlanság első bizonyítéka már rendkívül korán, 1761-66 között felbukkan, mikor Isaac Pinto publikálja a liturgia angol fordítását. A jelek szerint nem fogta fel tragikusan a helyzetet: „a héber Izraelben fog újjászületni” – jegyzi meg. A korabeli amerikai közösség héber nyelvtudásáról a következőket jegyzi fel: „egy kevesen, ha nem is tökéletesen, de értenek valamit héberül: de a nagy többség semmit sem.” 1784-ben történt, hogy Haim Solomon egy hagyatéki üggyel kapcsolatos vizsgálat miatt levelet kívánt írni a londoni központi zsinagóga rabbijának, David Tevele Schiffnek. A neves zsidó vezető azonban maga nem tudta megírni a levelet héberül, ezért segítséget kért egy helyi, prágai származású zsidótól. 1818-ban a new yorki Seerit Israel zsinagóga épületének felavatásakor, Mordecai Emanuel Noah a következőket mondta; „ha a héber nyelv elvész, Izrael háza is lehanyatlik.” Láthatjuk tehát, hogy saját nyelveinek ismeretében az amerikai zsidó közösség már a kezdet kezdetén sem jeleskedett, és a helyzet azóta sem sokkal rózsásabb.