Kedves András, igazán meglepett a  Szombat 2009 februári számában megjelent nyilatkozatod, mely szerint „A hovatartozásom egyértelmű, zsidó vagyok, aki véletlenül Magyarországon született”. Ezért a nyilatkozatért, sok más társammal és barátommal együtt nagyon büszke vagyok rád…

Nyílt levél Schiff Andrásnak  

2009. április 20.

 

Nem firtatom azt sem, miben nyilvánul meg zsidó mivoltod, bár nem hiszem, hogy egy önkéntesen tett nyilatkozat meghatározza bárki hovatartozását.

Szüleid generációjához tartozom. Zongoratanárod apja, Rados Dezső tanított hegedülni. A háború alatt és után egy jó darabig az Akácfa utcában laktam, onnan lopakodtam be esténként az Akadémiára. Fischer Anniért éltem-haltam és jól emlékszem, hogyan játszott egyszer éjjel, két óráig nekünk David Ojsztrah. Olyan istenáldotta tanáraim voltak még, mint Gellért Endre és Strasser Benő a zsidó gimnáziumban, Kiss Kázmér a Bartók zenei gimnáziumban, majd Novobáczki Károly,  Marx György, Hajós  György és Császár Ákos az Eötvös Tudomány- egyetemen. Mindezt csak azért soroltam fel, hogy érzékeltessem, mennyire közel áll európai neveltetésünk, ami éppúgy szerves részemmé vált, mint neked és amire mindig éppoly büszke maradok, mint te. 

Akkor hallottalak először jászani, amikor olyan nagyszerűen szerepeltél a hatvanas évek végén, a legelső „Ki mit tud” vetélkedőn, és jól emlékszem, feleségemmel együtt hogy ujjongtunk a sikerednek. Azóta is csodáljuk játékodat és megpróbáljuk követni karrieredet. Egyszóval örülünk neked és – egész mostanáig azt hittem, hogy könnyen megérthetnénk egymást, ha találkoznánk.

Valahol Gázában.

Az interjúdban elhangzott mondatodból azonban, mely szerint „Azzal a politikával, amelyet ott évek óta gyakorolnak (mármint az izraeliek) – egészséges lelkiismeretű ember nem azonosulhat”, hirtelen kiderül, hogy más planétán élünk.Nem tudom, tudatában vagy-e annak, hogy ez a mondat milyen sértő. Hiszen te –  joggal – nem a kormányt hibáztatod, hanem legalábbis négy és félmillió felnőtt izraelit, akik mellesleg még zsidók is. Azért négy és félmilliót, mert az izraeli kormány külpolitikájával, legalábbis a palesztinokhoz való viszonyát illetően a felnőtt izraeli zsidó lakosság óriási többsége egyetért. Már megbocsáss, de bármilyen nagy művész is vagy, nem gondolod, hogy nagy felfuvalkodásra vall, hogy ilyen kategorikusan tartod lelki betegnek mind ezt a négy és félmilliót, akikhez mellesleg, saját állításod szerint, zsidók lévén, mélyebb kapcsolatot érzel, mint szülőhazáddal?  Bizonyára hallottad már különböző fórumokon és talán különböző formában is ennek a „beteg lelkiismeretnek” az eredetét, mégis röviden felvázolom ezt, mégpedig azért, hogy – minden cinizmus nélkül és őszinte hittel megkérdezzelek: szerinted hol hibáztuk el?

Mielőtt belekezdenék, egy axioma közös elfogadását kérem tőled, nevezetesen azt, hogy Izraelnek, mint zsidó államnak ugyanúgy van joga a létezéshez, mint bármilyen más, az ENSZ által elfogadott országnak (mondjuk Magyarországnak). Ha ebben nem értünk egyet, akkor számodra ez az írás egy értéktelen papírdarab, én meg megvetéssel fordulok el tőled, mert a ma Izraelben élő hétmillió társad pusztulását hagyod jóvá ezáltal.
Tudod, 2000 előtt én sem voltam meggyőződve arról, hogy mindent megtettünk a palesztinok jobb sorsáért, amit úgy gondoltam – a nyugati világ politikusainak nagy többségével együtt – hogy egy palesztin állam létrejöttével lehet elérni.

2000-ben az akkori miniszterelnök, Ehud Barak Camp Davidben egy, a világtörténelemben páratlanul bátor és rengeteg veszélyt magába rejlő békejavaslatot terjesztett elő. Ezt a javaslatot Jasszer Arafat elutasította, mégpedig elvi okokból: Jeruzsálem státusza és a menekültek ügyében ő nem jogosult döntésre, ezekről csak a muzulmán közösség egészében dönthet. Ekkor jöttem rá, hogy a palesztinok nem is akarnak saját államot. Ennek nyílt hirdetése nem sokat váratott magára: 2006 januárjában a gázai övezetben a Hamasz terrorszervezet jutott uralomra, ennek a programjában szó sincs két államról: követelésük egész Izraelre terjed ki. De térjünk vissza 2000 őszére: Miután Arafat elutasította Barak békejavaslatát, Jeruzsálem, Tel-Aviv, Natanja és más nagyvárosok vérben fürödtek az öngyilkos bombatámadásoktól, az akkor még izraeli megszállás alatt lévő gázai-övezetből pedig elkezdték szórványosan rakétával lőni a déli városainkat és településeinket. 2005 nyarán, Arik Saron miniszterelnök a zsidó telepesek kiverésével kiüríttette a gázai övezetet, abban a reményben, hogy  ezzel a lépéssel közelebb kerülünk a palesztin állam megvalósításához. Ahelyett, hogy a palesztinok ezt kihasználták volna gazdasági és politikai helyzetük magjavítására, elárasztottak bennünket rakétákkal. Ez nemcsak azzal járt, hogy  nap mint nap lakóházak, iskolák és munkahelyek dőltek romba, hanem a rakétaözön megbénította a déli vidékeket.  Ahol naponta tízszer is 15 másodpercen belül búvóhelyre kell menekülnöd, hogy megóvjad az életedet, ott nem lehet rendesen se tanulni, sem termelni, sem aludni, nem beszélve a gazdasági károkról, mert hát ki fog befektetni ilyen veszélyeztetett vidéken?  A legszörnyűbb kár mégis abban rejlik, hogy ebben a szituációban egy félelemtől fáradt és tönkrement idegzetű generáció nő fel. Utánanéztem: 2001 és 2007 között a terror- támadásoknak összesen 848 izraeli halálos áldozata volt. 2008-ra a rakéták hatótávolsága elérte Ber Sévát, Askelont és Asdodot, Izrael legnagyobb kikötőjét és energia központját és ezzel Hamasz nemcsak egymillió ember életét fenyegette és bénította le, hanem már az egész ország létét veszélyeztette.

Katonák Gáza határánál

És most álljunk meg egy percre, hogy megkérdezzem: Hol voltak az „egészséges lelkiismeretű emberek” ez alatt a nyolc év alatt? Talán rászánták szabadidejük egy századrészét arra, hogy tiltakozzanak a terror ellen? Vagy hogy tegyenek meg bármit, publikáljanak, nyilatkozzanak, tüntessenek az ellen, hogy a palesztinok ne neveljék a gyerekeiket szisztematikusan, kisded koruktól kezdve gyűlöletre és gyilkosságra, ami aztán oda vezet, hogy képtelenség tárgyalni velük? Hány petíciót írtak, hány tüntetést szerveztek, hány delegációt küldtek az „egészséges lelkiismeretű” művészek, akadémikusok és egyszerű emberek, hogy megfékezzék azt a gyűlölethullámot, például, amit a Cion Bölcseinek Tanácsa című förmedvény vetítése váltott ki Egyiptomban, Szíriában és más arab országokban?

Izrael már talán minden lehetséges módszert kipróbált, hogy enyhítsen a helyzetén. Az évek óta tartó meddő tárgyalások semmit nem eredményeztek, mert ugyan megpróbáltunk tárgyaló partnert találni, de a szóban forgó amúgy is gyenge szerveket a Hamasz elüldözte, embereit megcsonkította vagy megölte. Amikor a terroristák vezetőit vagy a terrorcselekmények végrehajtóit vettük célba, akkor az „egészséges lelkiismeretűek” ezért is elítéltek minket, többek között mert nem lehetett csipesszel szétválasztani az „ártatlan” (bár felelős) áldozatokat a gonosztevő terroristáktól. Végül is nem maradt más hátra, mint a háború, gerillaháború, amiben elkerülhetetlen, hogy ne legyenek nagy számban civil áldozatok, már csak azért sem, mert nehéz megkülönböztetni a lakosságot a terroristáktól. 

És most újból kérdem: mi mást tehettünk volna? Nem vagyunk szentek. De össze-hasonlításul: Te, Andris, még nagyon kisgyerek voltál, amikor a szovjet tankok ’56-ban elárasztották Budapestet. A tankokban álló szovjet katonák kedvenc célpontjai voltak  a magyar céllövészeknek. A harcok folyamán az oroszok megtanulták, mi a leghatásosabb módszer ez ellen: ahelyett, hogy a céllövészt keresték volna, minden figyelmeztetés nélkül két lövést adtak le a szomszéd házra, ami talán 10 méterre sem volt tőlük, mindkettőt a fő tartó oszlopokra, amitől az egész ház romba dőlt. Azt mondhatnád: Á, persze, mit várhattál volna a szovjetektől? És mi történt Csecsenföldön?  Ó, hát azok is oroszok. Rendben, akkor talán nézzük meg, mi a civil lakosság veszteségeinek arányszáma az iraki háborúban? Vagy vegyük a NATO koszovói háborúját Szerbia ellen? Tudod, hány szerb tankot lőtt ki a háború végéig a NATO?  Ötöt. És akkor hogy nyerték meg a háborút? Lebombázták a raktárokat és az erőműveket. Nem volt fűtés, nem volt víz, nem volt világítás, közlekedés, nem volt semmi. És ki szenvedte meg mindezt, talán a szerb hadsereg? Nincsenek emberséges háborúk, de vannak embertelen katonák. A mi hadseregünkben kevesebb, mint akárhol másutt. A háborúkat nem kritizálni kell, hanem elkerülni. Ebben sokat segíthetnél, de nem úgy, hogy az Al-Dzsazira vagy akár a CNN információs szintje alapján acsarkodsz az izraeliek ellen, hanem úgy, hogy a fanatikus fundamentalizmus ellen dolgozol.
A fenti idézet folytatásaként még azt is mondtad, hogy „Ezért tartottam fontosnak, hogy – Daniel Barenboim meghívására – múlt júniusban Ramallah-ban is tartottam egy hangversenyt….” (A kiemelés tőlem származik). A ramallahi hangversenyért áldjon meg az Isten, annak is örülök, hogy épp bőrrel megúsztad. De érthetetlen, hogy Ramallahba a tőlünk való viszolygás miatt mentél. Jó, hogy ott is koncerteztél, először is, mert a szép muzsika mindenkinek kijár, másodszor azért, mert legalább ez alatt az idő alatt a közönség nem az ellenünk való uszítással foglalkozott.
Befejezésül Golda Meirt idézem szabadon: „Mi megbocsájthatjuk az araboknak, hogy legyilkolják a gyerekeinket, de nem tudjuk megbocsájtani, hogy meggyilkolják a saját gyerekeiket. Ha majd annyira szeretik  a gyerekeiket, mint amennyire most gyűlölnek minket, akkor könnyű lesz velük békét kötnünk.” Ami pedig az „egészséges lelkiismeretű” polgárokat illeti, remélem, hogy ezek egyszer nem annyira  a kétes értelmű zsidóság, hanem elsősorban az emberség vizsgáján, majd legalább elégséges jeggyel átmennek.

 

Válasz Dr. David Gordonnak

Tisztelt Uram!

 
Nem ismerjük egymást, és engedje meg, hogy ismeretlenül ne azonnal a tegezés formáját válasszam. A “Ki Mit Tud” óta eltelt néhány év, és 55 esztendõsen elszoktam attól, hogy letegezzenek.
Köszönöm, hogy megtisztelt hosszú és részletes nyílt levelével, amelynek õszinte és szenvedélyes hangvétele azonnali válaszra kényszerít.

Minden nyilvános nyilatkozat, interjú, megnyilvánulás magával vonja azt a tényt, hogy lesznek olyanok, akik nem fognak velünk egyetérteni. Mint az angol mondja: „One can’t please everybody”. Ennek dacára nem érzem, hogy annyira más lenne a véleményünk, vagy gondolkodásmódunk. Mikor azt mondom, hogy Izrael politikájával nem tudok azonosulni, akkor igenis a kormányra gondolok, nem pedig az egész népre és társadalomra. Kérem, ne mondja, hogy a kettő ugyanaz.

Eleget jártam Izráelben, és nyilvánvaló, hogy a társadalomra nem a homogenitás a jellemzõ. Az izráeli nép heterogenitása – az ország méretéhez és népességéhez viszonyítva – megdöbbentő. Ebben nincs is semmi kivetnivaló, de ne állítsa, hogy a kormány – melyik kormány? – politikájával az emberek túlnyomó többsége egyetért. Nagyon sok kiváló embert ismerek Izráelben, akiknek erről a politikáról sokkal rosszabb a véleményük, mint nekem. Úgy látszik, nem a megfelelõ körökben mozgok.( Az Egyesült Államokban például egy emberrel sem találkoztam, aki Bush-ra szavazott, mégis nyolc évig boldogította a világot.) Kérem, higgye el, mi ugyanannak a csapatnak drukkolunk. Izráel létjogosultsága nem lehet kérdéses. Azt az indulatteljes lavinát, amit az én „sértő” megjegyzésem kiváltott Önbõl, nem érdemeltem meg, és kikérem magamnak.

Pontosan tudom, mit jelent Izraelnek ilyen környezetben, állandó veszélyben élni, és ugyanígy megpróbálom a palesztinok rettenetes szenvedéseit átérezni. Nagyon sok zsidónak nagy hibája, hogy csak a saját szenvedését tudja felfogni, a másokéval szemben közömbös marad. Ön a fanatizmus elleni harcról beszél, helyesen. Nos, zsidó fanatizmus talán nincs? És Ön hogyan tud a szélsőséges vallásos zsidó önkívülettel azonosulni? Én bizony sehogyan sem. Azok a települések amelyek egyre terjednek, a béke kerékkötői. Amikor Ramallah-ban jártam, előtte természetesen Izráelben is adtam hat koncertet, az Izráeli Filharmonikusok vendégeként. Mint Ön is írta, fontos, hogy a palesztinok lássák, van olyan zsidó is, aki Bachot és Beethovent hoz nekik. Nem sok ez, csak egy csöpp a tengerben. Ezen a ramallahi koncerten senki nem volt ott a Hamasz képviselõi között, talán nem szeretik Bachot. Ott sem tapasztaltam azt, hogy az emberek túlnyomó többsége a Hamasz elveivel együtt érezne. Reméljük, hogy az emberek hamarosan felismerik ott is, hogy a fanatizmus egy tévút.

Nem kívánom ezt a „beszélgetést” a végtelenségig nyújtani, elég ennyi.

Tiszteletteljes üdvözlettel:

Schiff András