„Máshol erről nyugodtan lehet beszélni”

“Rajongok a magyar kultúráért, irodalomért, Bartókért és Kurtágért… Hogy mivel jár? Semmi mással, mint amit különben is csinálok. …mikor elõször jártam Amerikában, az embereknek ott Magyarországról két név jutott az eszükbe: Zsazsa Gabor és Bela Lugosi. Ez borzalmas. El kell érjük, hogy azonnal Bartók, Ady , József Attila neve merüljön fel.”

Schiff Andrással beszélget Sziklai Éva

2009. április 16.

 

– Amikor Ön 79 szeptemberében nem tért vissza Magyarországra, a „disszidálásáról” szóló első pletykák szerint Izraelbe vándorolt. A köztudatban tehát egyértelmű volt hovatartozása. Ez akkoriban Önnek sokkal problematikusabb volt.

Schiff András (Fotó: Birgitta Kowsky)

– A hovatartozásom egyértelmű, zsidó vagyok, aki véletlenül Magyarországon született. Na mármost, egy zsidót Izraelben tárt karokkal fogadnak, ennek az országnak az a lényege, hogy minden hitsorsost befogad. Ennek ellenére soha nem gondoltam arra, hogy Izraelben éljek. Nekem Európa mindennél fontosabb, ebben a kulturális humuszban létezem. Gyakran voltam Izraelben – bár az utóbbi idõkben ritkábban – és minden alkalommal rendkívül vegyes és felkavaró élményt kaptam. Azzal a politikával, amelyet ott évek óta gyakorolnak – egészséges lelkiismeretű ember nem azonosulhat. Ezért tartottam fontosnak, hogy – Daniel Barenboim meghívására – múlt júniusban Ramallah–ban is tartottam egy hangversenyt.

– Ötvenedik születésnapjára – öt évvel ezelőtt – megjelent könyvében egy rövid fejezetet szentel zsidóságának, amelyben megrázó és persze ismerős dolgokról mesél, családi tragédiákról, kisiskolás évei megaláztatásáról; és arra a konklúzióra jut, hogy egészséges zsidó öntudata kialakulásához el kellett hagynia Magyarországot. Milyen utat járt be, milyen mintákat látott, amelyek ezt a normalizálódást meghozták?

– Amit a könyvemben leírtam, az – sajnos – igaz. Az én generációm egy olyan idõszakban és légkörben nõtt fel Magyarországon, amelyben a vallás tabunak számított, nem csak a zsidó vallás. Szüleink, akik átélték és túlélték a holokausztot, úgy érezték, hogy be kell illeszkedniük a magyar társadalomba, és ez nem összeegyeztethetõ zsidóságukkal, amelyet egyébként – talán érthetően – minden bajuk okozójának tekintettek. Megpróbálták elnyomni, elfeledni gyökereiket. Hosszú ideig próbáltak beilleszkedni, és a mai napig nem látják be, hogy ez az asszimiláció nem sikerült. Úgy lettünk nevelve, hogy mi zsidók vagyunk, de errõl az ember nem beszél. Miért nem? Szégyen az? Máshol erről nyugodtan lehet beszélni, nem titok. Az, hogy ezt az ember hogyan éli meg, vallásos-e, vagy sem, a zsidóságot faji, vagy vallási kérdésnek tekinti, vagy teljesen elveti, ez mindenkinek a magánügye.

– A gyökereinktől – itt, a „góleszban” – igencsak eltávolodtunk, ezt Ön is említi könyvében, ezt a problémát legpontosabban talán Woody Allen ragadja meg a Zeligben: „Megkérdeztem a rabbit, mi az élet értelme. Ő megmondta. De nem értettem, mert héberül mondta.” Szóval, a folytonosság már nem biztosítható, mégis sokan gondolják/gondoljuk, hogy a hiánypótlásra valahogyan azért csak lehet törekedni.

– Való igaz, hogy a diaszpórában alaposan eltávolodtunk a gyökerektõl. Szekularizált családban nõttem fel, és a hagyományokról, szokásokról, ünnepekrõl édeskeveset tudtam. Héberül, jiddisül sem tanultam – németül viszont már mint kis gyerek (ez is jellemzõ, bár a nyelvtudásnak máig is csak hasznát láttam). Minél öregebb leszek, annál jobban érzem úgy, hogy ezeket a hiányokat pótolnom kell. Nagyszüleim, dédszüleim még ortodox zsidók voltak. Nem a vallást kívánom követni, hanem a saját történelmünket megismerni, megérteni. Különben –  Kertészül szólva – sorstalanok maradunk.

– Itthoni politikai kérdésekhez úgyszólván sohasem fűz nyilvánosan kommentárt, de “vigyázó szemét” mindig is szülőföldjére vetette. Annakidején az ausztriai bojkottnak nemcsak a híre ért el Magyarországra, de tagadhatatlanul figyelmeztető üzenete is. Nem nehéz feltételezni, hogy az utóbbi egy–két évben itt is talált okot aggodalomra, most a globális pénzügyi válság kapcsán talán különösen.

– Mindig is fogom követni a magyarországi fejleményeket. Ott él édesanyám, néhány – nem sok – rokon, sok barát és ismerõs. Ausztriáról csak annyit, hogy a néhány héttel ezelõtti választásokon a jobb és szélsõjobboldal 30 százalékot kapott, ami azt hiszem világrekord. Néhány napja pedig Haider pártvezér halálos autóbaleset áldozata lett. Ausztriával az a nagy baj, hogy sikerült elhitetniük a világgal, hogy Beethoven osztrák volt, Hitler pedig német. Habsburg Ottó és Schüssel volt kancellár is arról beszéltek nemrég, hogy Ausztria a nácizmus áldozata lett. Ez nem igaz, elég megnézni azokat az eredeti filmfelvételeket, amelyek megörökítették Hitler diadalmas bevonulását Bécsbe. Egy olyan ország, amely évtizedekkel ezután sem képes múltjával szembenézni, és azt lelkiismeretesen feldolgozni, az nem csodálkozhat azon, hogy az emberek Haider-re szavaznak. Magyarországgal hasonló a helyzet. Ez a téma soha nem lett feldolgozva, nem épült bele a köztudatba. Magyarország mindig „áldozat”, soha nem tettes, vagy vétkes-cinkos. (Babits: Jónás könyve). „Megbűnhődte már e nép…”. Valóban? Nem szomjazom semmiféle bosszúra, de szeretném, ha a világ tudomásul venné, hogy a holocaust nem csak a németek felelõssége; nem történhetett volna meg a megszállott országok lakosságának – legalábbis nagy részének– a részvétele nélkül. Tény, hogy volt ellenállás, és hogy sokan az életüket kockáztatták azzal, hogy zsidókat bújtattak. Aki ezt tette, azt Isten áldja érte! Az ilyen emberek nem is beszélnek errõl. Aki fennen hangoztatja, hogy a szülei, vagy a nagyszülei micsoda hõsök voltak, annak biztosan vaj van a fején. Ha mindaz igaz lenne, akkor nem pusztult volna el annyi zsidó. Nagyanyám még mesélte, hogy amikor Debrecenben vitték õket a gettóba, felpakolták õket egy lovaskocsira, a kedves szomszédok pedig ezt röhögve nézték végig, kiállva az utcára és félre nem érthetõ mozdulatokkal – kezük élét torkukon “nyiszálva”– nyilvánították ki véleményüket. Ez a magatartás nem az “áldozatokra” jellemzõ. Magyarország azóta átélt egy következõ diktatúrát, és a kettõ közé megpróbál egyenlõségi jelet tenni. Ma Magyarországon a “kommunista” rosszabbnak számít, mint a “nyilas”. És az, hogy a kommunisták, sõt az ávósok között számos zsidó volt, olaj az antiszemitizmus tüzére. De a mostani légkör nem csak ezért aggaszt, ennél még súlyosabb a cigányok helyzete. Nagyon szeretnék valami jót tenni a cigányság érdekében.

– A zenekedvelő, ill. koncertlátogató zsidóknak Bach zenéje legalább annyira anyanyelve, mint a neológ vagy reform–zsidó liturgia: egyszerre jelent transzcendencia–élményt és a mentálhigiéné forrását: rendet és harmóniát, érvényes ez a kétszólamú invencióktól egészen a passiókig a Mester bármelyik művére. Az utóbbiakhoz zsidó öntudattal azért – finoman szólva – ambivalens lehet az ember viszonya. Ön karmesterként repertoáron tartja a Máté Passiót: túl tud lépni kellemetlen érzésein?

Minden nap olvasok valamit a Bibliából, jó könyv. Ha a János Evangéliumot lapozom föl (a Máté Evangélium enyhébb hangvételű), bizony sokszor elnehezül a szívem. Meggyõzõdésem, hogy ez a szöveg félreérthetõ, és lázító demagóg célokra felhasználható.

Nem így Bach, aki egyedülállóan csodálatos zenéjével humanizálja a passiótörténetet. Bach megmutatja, hogy ez a történet nem “keresztények” és zsidók konfliktusáról szól, hanem az ember legmélyebb kérdéseirõl. Ne feledjük, hogy Jézus is zsidó volt, mint ahogyan zsidók a történet szinte valamennyi szereplõi, és írói is. Aki nem az–mint például Pilátus– az is mossa kezeit. Érdekes, hogy ezért senki sem utálja a rómaiakat. A passió Bachnál az egyén és a tömeg szembeállításáról szól, milyen rettenetes a csürhe, mikor felordít: “Barrabam”. Az irigység, az ármány, a pénzéhség, a hiúság és hatalomvágy alapvetõ emberi tulajdonságok. Bach még Júdást is humanizálja a Máté Passióban, mikor a harminc garast bedobja a templomba, és a guruló érméket a szólóhegedű futamaival illusztrálja. Ezzel az áriával eléri, hogy a hallgató szinte megsajnálja Júdást. Ez a nagy művészet, rávezetni az embereket arra, hogy ne feledjenek, de bocsássanak meg.

Schiff András (Fotó: Roberto Masotti)

– Hogy újra Woody Allent idézzem egy tizen–egynéhány évvel ezelőtti tévébeszélgetésből: szerinte azok a – fiatal éveikben még zenész ambíciókat tápláló, később más területeken komoly sikereket elért – művészek, mint amilyen például ő is, az új, mégoly sikeres pályafutásukat pótcselekvésként könyvelik el, zenei karrierjük megrekedése akkor is örök frusztrációt jelent. Valahogy így áll a dolog Kunderánál is, Thomas Bernhard is sokat ír erről. Nálunk korábbról Csáth Géza az ismert példa. Ön boldog tudatában van legirigyeltebb mesterségének?

– Igen, mondhatom, hogy alapjában véve boldog vagyok, amit sokan nem tudnak nekem megbocsátani. Az egyetlen fájdalmam, hogy zeneszerzõ is szeretnék lenni, ehhez azonban semmi tehetségem nincsen. Kár!

– A Perényi Miklós 60. születésnapja alkalmából készült portréfilmben Perényi hiányérzetének adott hangot, amiért Bartókot nem ismerhette személyesen. Ön – sokak nagy tetszésére – így reagált erre: “de hát Bachot sem!” Úgy tűnik ebből, hogy Önben nem fogalmazódtak meg hasonlók…

 – Miklós ezt úgy értette, hogy Bartók talán írt volna egy csellóversenyt, ha õt ismerte volna. A csellisták nincsenek elkényeztetve mesterművekkel. Ezzel szemben a zongorairodalom páratlanul gazdag. Még akkor is, ha az ember csak az abszolút elsõrangú művekkel foglalkozik, tíz élet is túl rövid hozzá.

– A globális folyamatok ill. a technikai fejlődés ijesztő jellegét, visszásságait sokszor hangoztatta már. Sokáig ellenállt a mobiltelefon és a számítógép használatának is, mára azonban “megadta magát”: ezt úazért remélhetőleg nem kudarcként könyveli el.

–– A technika terén teljes idióta vagyok, és valóban idegenkedem a gépektõl. Autót sem vezetek, ez már így is marad (ellenben nagyon szeretek gyalogolni). A mobiltelefont és a computert mégis megszerettem, mert mindkettõ megkönnyíti az életet. A lényeg az, hogy ne legyünk a készülékek rabjai. Használjuk õket ésszerűen és módjával. Iszonyatosnak találom, hogy sokan az idejük nagy részét az Interneten töltik. Ez egy eszköz, nem egy cél. Az igazi tudást, olvasást, múzeum–látogatást és zenehallgatást nem pótolhatja
 
– A múlt év elején – Esterházy Péterrel, Palya Beával, és másokkal . a Magyar Köztársaság Kulturális Nagykövetének választották. Milyen feladatokat jelent ez a megbízatás?

– Rajongok a magyar kultúráért, irodalomért, Bartókért és Kurtágért, ezért ez számomra egy nagy megtiszteltetés. Hogy mivel jár? Semmi mással, mint amit különben is csinálok. A könyvemben leírtam, hogy mikor elõször jártam Amerikában , az embereknek ott Magyarországról két név jutott az eszükbe: Zsazsa Gabor és Bela Lugosi. Ez borzalmas. El kell érjük, hogy azonnal Bartók, Ady , József Attila neve merüljön fel.

 – Koncertjeit nagy ívű – sokszor több évig tartó – sorozatokban tervezi meg, legutóbb Beethoven zongoraszonátáit játszotta végig. Hasonló sorozat következik mostanában, vagy valahol külföldön már tart is?

– Újabb sorozatokat nem tervezek. Meg akarom tanulni Bach “Die Kunst der Fuge” címü fõművét, Beethoven Diabelli–variációit, Schumann számos művét, amelyeket nem játszottam még, és szeretnék intenzíven foglalkozni Debussy zenéjével.

 – Karmesteri tevékenysége mintha egyre nagyobb szerepet kapna pályafutása során, az arányok nem tolódnak el?

– A karmesterség számomra olyan tevékenység, amely szervesen hozzátartozik zeneiségemhez, kiegészíti a zongorázást. Egy pillanatig sem képzelem azt, hogy karmester vagyok, csupán egy muzsikus , akit minden érdekel.

– A turnékat, utazásokat néha szinte minden művész szívesen csökkenti vagy szünetelteti. Ön hogyan gazdálkodik energiáival? Nem hiányzik egy szombatév?
 
– Jövõre – az év második felében – hathónapos szünetet tartok, ez alatt egyetlen koncertem sem lesz. Nem fogok unatkozni, de utazni annál kevesebbet. Számomra az utazás és az összes velejáró dolog rendkívül terhes. Csinálom, mert szükséges, és valóban szeretem a világot megismerni, csak odautazni ne kéne! Ezért az igazi pihenés az, mikor az ember otthon lehet.