Divertimento ebraico – Moszkvából

Leonyid Hoffmannal Egyed Ilona beszélget

 

 

– A Divertimento ebraico zeneszerzőjeként  miféle identifikációs jegyekkel jelöli ki saját  helyét a világban? 
– Június 22-én születtem. Emlékezetes a nap, Hitler Szovjetunió elleni inváziójának napja. Születési évem viszont 1945, azaz a háború befejezésének az éve. Ez a két adat életem lényegi meghatározója lett. Moszkvai vagyok, Oroszországban élek, német muzsikusnak tekintem magam, zeneszerző és zenetudós vagyok, aki zeneelméleti írásait orosz nyelven írja; és zsidó vagyok. Zsidó nevemet – Jehuda Lev – anyai nagyapám, Jehuda Lev Singerman, az első kijevi zsinagóga rabbija neve után kaptam. Őt, az én Zejdémet, 1941-ben, Babij Jarnál ölték meg. 

– Kezdjük az elején: a két dátum jelentése nem szorul magyarázatra, a további definíciók kifejtése viszont elengedhetetlen, feltételezem ugyanis, hogy például a moszkvai jelzővel nem pusztán lakóhelyére utal; és miféle jelentést hordoz zsidó identitása ebben a felsorolásban?
– Mindez azt jelenti, európai vagyok; nem csak a szülőhazámat, hanem az egész világot hazámnak tekintem. És zsidó vagyok, aki – ahogyan a 137. zsoltár mondja „Ha elfelednélek Jeruzsálem, felejtsen el a jobbom, tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem gondolok reád mindörökké!”– soha nem feledkezik meg Jeruzsálemről.  

 

A 137. zsoltár ihlette festmény

 

– A zsoltárok, a Tóra megismerésének ebben az azonosulásban mikortól volt szerepe?
– A Bibliát gyerekkoromban anyai nagyapám körülbelül Sztálin halálának idején – ami egyébként egybeesett a Purimmal –  kezdte megismertetni velem, sajnos csak mintegy hat évig tanulhattam tőle. Ő a bar-micvám után egy évvel elhunyt. 

– Feltételezem, hogy ezzel egyidőben, az ötvenes években már zenei tanulmányaiban sem volt teljesen kezdő.
– Családomban, rajtam és fiamon, Ilja Hoffmanon kívül ez ideig nem volt muzsikus. Fiam elismert brácsa- és hegedűművész, és zeneszerző is. Apám repülőgépkonstruktőr volt, anyám és ő is zenekedvelők voltak. Ötéves koromban zeneiskolába vittek, hegedűvel kezdtem, majd zongoráztam, és kicsivel később zeneszerzést is tanultam. Kilenc évesen írtam első  darabjaimat. Beteg voltam, feküdnöm kellett, unatkoztam és elővettem a kottapapírt. Bátyám vette észre, hogy mivel foglalkozom, biztatott, jó dolognak tartotta, hogy ezt csinálom. Így kezdődött. Az alsó- és középfokú zeneiskola után pedig egy rendkívüli mesternél, Philip Herschkowitz-nál folytathattam a tanulmányaimat. 

 

Leonyid Hoffman

– Oroszországban él, de német zeneszerzőnek mondja magát. Ez utóbbi jelzővel bizonyára a német klasszikus zenei tradícióra utal; és műveit ismerve tudom, hogy közvetlenül az Arnold Schönberg, Anton Webern és Alban Berg nevével azonosított új Bécsi Iskola zenéjéhez kötődik. Mesterének ebben milyen szerepe volt?
– Egyrészt bátran mondhatom, ő teremtett engem, másrészt róla nem csak ebben a vonatkozásban szeretnék beszélni, hiszen Herschkowitz pályája önmagában is unikális volt, és sokat elmond a korról, amelyben élt és éltünk. Romániában született (1906), zeneszerzést Bécsben tanult, Alban Berg, majd Anton Webern tanítványa volt. 1939-ben a jól ismert körülmények miatt elhagyni kényszerült Ausztriát. Anton Webern feltehetőleg utolsó találkozásukkor  ajánlólevelet adott növendékének; a levél fennmaradt és közreadtam. Ugyan hol vehette volna hasznát a levélnek Herschkowitz? A Szovjetunióban? Oda menekült ugyanis Ausztriából és csaknem élete végéig, 1987-ig ott élt. 1989-ben Bécsben hunyt el. A németek inváziójakor Üzbegisztánba ment, a háború után 1946-ban Moszkvában telepedett le. Oroszországban haláláig egyetlen műve sem hangozhatott el, kompozíciói és írásai nem jelenhettek meg nyomtatásban. Halála után adtam közre írásait egy kötetben. Büszke vagyok rá, hogy nála tanulhattam hat évig, és élete végéig atyai jóbarátomnak tudhattam. Az  Új Bécsi Iskola zenéjét általa ismertem meg és lettem annak elkötelezettje, folytatója. 

– Hangfelvételről és élőben mikor hallott először Schönberg-, Webern-műveket?
– Húsz évesen hallhattam, először csak lemezről, 1967-68-tól pedig már nyilvános koncerten is elhangozhattak. Addig az Entartete musik kategóriába tartoztak a Szovjetunióban is. Húsz éves koromban vehettem először kézbe Schönberg-mű kottáját, a Hat kis zongoradarabot. Olyan hatással volt rám, mint a Trisztán és Izolda. Azonnal el akartam játszani a tanáromnak. Jól emlékszem, hogy Herschkovitz ezt hogyan fogadta: „Tudja, hogy ez egy zseniális mű?” Nem tudtam, csak  éreztem, és szerettem volna megtudni, Schönberg hogyan csinálta. Herschkowitz azonban türelemre intett: „Ne akarjon azonnal mindent!” 

– Az elmondottak alapján, talán nem indokolatlan a kérdés: az, hogy zenéjében folytatója lett a Bécsi Iskolának, zeneszerzői pályának hivatalos alakulására milyen hatással volt?
– Talán egy példával jelezném, hogyan fogadták még az 1980-as években is a dodekafon zenét a Szovjetunióban: a Zeneszerző Szövetség nem vett fel tagjai sorába, mert a benyujtott versenyművem nem felelt meg egyes bírálóinak. 1995-ben vettek csak fel a szövetségbe, azaz 50 évesen, 30 évnyi zeneszerzői munka, nem kevés mű után. 

– A zsidó zenei tradíciók közvetlen megnyilvánulása nem jellemzi kompozícióit, csak alkalmi jelenségként fedezhetőek fel műveiben. A Divertimento ebraico kivétel.
– A Divertimento ebraico egészében a zsidó hagyományokhoz kötődik, a zsidó folklórból merített jól ismert dallamok és a biliai szövegek teszik népszerűvé – és minden ízében elüt egyéb műveimtől. Noha egy olaszországi fesztivál megrendelésére született, és zenei névjegyem nem ez a mű, nagyon fontos számomra. Afféle hozzájárulásnak tartom a zsoltárban olvasható ideához, apró kőnek Jeruzsálem megőrzéséhez.