Vallástörténeti észrevételek a zsidóság és a pszichoanalízis kapcsolatáról

A pszichoanalízis alapötlete, az elfojtott, elutasított lelki tartalom vizsgálata tehát a maga természetes módján találta meg helyét az elutasítottság ellen folyamatosan küzdő, azt mégis újra és újra átélni kényszerülő közegben. Asszociatív ugrás, mégsem teljesen alaptalan: Szent Ágoston óta a zsidóság a keresztény kultúra számára valami tudattalan…

 

 

A Babiloni Talmud egyik fejezetének címoldala

Először nehéz helyzetben éreztem magam, mikor a szerkesztőség azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy írjak valamit arról, miként magyarázható, hogy a pszichoanalízis első nemzedékében oly sok zsidót találunk. Hiszen a józan ész minden mélyebb vizsgálódás nélkül is azonnal nyújtja a választ: az alapító, Sigmund Freud származása a 20. század eleji Bécsben elég erősen meghatározta azt a közeget, ahol az olyan forradalminak számító gondolatok, mint a szexualitással való nyílt számvetés, valamint az arról való tudományos vizsgálódás, hogy mindaz, amiről az ember nem szívesen vesz tudomást, mégis miként határozza meg alapvetően testi működését,  lelki életét és – általában – boldogulását, termőtalajra találhatott. Tudjuk, hogy Freud a tudományos kiközösítettség fájdalma elől ott keresett menedéket, ahol egy 20. század eleji polgárosult és szekularizált zsidó könnyen talált: a Bné Brit kultúrált, polgári társaságában. A pszichoanalízis alapötlete, az elfojtott, elutasított lelki tartalom vizsgálata tehát a maga természetes módján találta meg helyét az elutasítottság ellen folyamatosan küzdő, azt mégis újra és újra átélni kényszerülő közegben. Asszociatív ugrás, mégsem teljesen alaptalan: Szent Ágoston óta a zsidóság a keresztény kultúra számára valami tudattalan. Olyan hatóerő, melyet sem feledni, sem teljességgel vállalni nem lehet – vagy legalábbis nagyon nehéz.

Mindebből természetesen nem következik, hogy Freud zsidóságának bármi kapcsolata is lenne a pszichoanalízis igazságainak felismeréséhez. „A szellem ott fú, ahol akar”. Annak magyarázatához azonban már hozzájárulhat, hogy miként kerülhetett átfedésbe egymással egy tudományos alapokon szerveződő csoport (a pszichoanalitikus mozgalom), és egy kulturális-vallási szokásközösség (zsidóság). Az áthallásokat pedig csak erősítette az üldöztetés tapasztalata, mely a pszichoanalitikus mozgalmat éppúgy bezárkózás irányába vezette, mint a középkori zsidóságot. A bezárkózás szellemét csak erősítette az a történelmi, társadalmi és tudománypolitikai tényezőktől független, az analízis műveléséből kibontakozó belső jelenség, hogy az idő múlásával az analitikus képzés egyre hosszabbá vált; a teljes képzettséget manapság csak tekintélyes előtanulmányok után, nem is annyira évek, mint inkább évtizedek múlva és komoly anyagi ráfordítás árán érheti csak el a jelölt. Ez egyfajta beavatottság érzést adhat, a kiválasztottság látszatát keltheti, mely szerte a világon könnyen szül meghasonlottságot az analitikus csoportokon belül, és irigységet, ellenérzést a „kívülálló” szakmabeliek között. Csak az utóbbi évtizedek fejleménye, hogy a pszichoanalízis felismerte, tudatosan kell ellene tennie az analitikus munkából és képzési rendszerből természetesen fakadó bezárkózási mozzanatnak, nyitnia kell az új pszichoterápiás irányzatok felé, integrálnia kell eszköztárába az agykutatás és a farmakológia legújabb eredményeit, és minél nyitottabb diskurzusra kell hívnia a természet és társadalomtudományok érintett képviselőit, hiszen csak együtt, együttes erőfeszítés segítségével érthetőek meg és enyhíthetők a modern világ bajai. Ez a fajta nyitott szemlélet eredendően a pszichoanalízis sajátja, miként azt éppen az alapító saját dogmáit is folytonosan meghaladó, klinikai megfigyelésekre támaszkodó újító szelleme bizonyítja.

A szerkesztőség kérdésére a válasz a fentiek alapján történelmi, szociológiai okok figyelembe vételével maradéktalanul megadható. A vallástörténeti mozzanat, melyre a figyelmet itt fel szeretném hívni – ennek megfelelően – nem bír magyarázó értékkel zsidóság és pszichoanalízis említett tárgyában, inkább valamilyen analógiás viszonyban áll vele. Arra gondolok, hogy minden zárt rítusközösség – így a zsidó hagyomány is – hordozza azokat a mozzanatokat, melyek a közösség tagjai számára pszichoterápiás jelentőséggel bírnak. Nem véletlen, hogy pszichoterápia csak szekularizált közegben alakul ki; a rítust evidenciával élők számára a lélek, annak egészsége és betegsége vallási világkép részeként fogalmazódik meg, gyógyulása és gyógyítása pedig a közös mítoszvilág és rítusrend által felkínált lehetőségek mentén történik. Vallástörténeti szempontból úgy fogalmazhatunk, hogy a pszichoanalízis, mint az egyik legelső pszichoterápiás irányzat, egy olyan médiumra talált rá, mely minden rítustól függetlenül olyan erőt képvisel az emberi lélek számára, mint amilyet a rítusközösségben élő számára a szertartás is jelent – az anyanyelvre. A rítus mögött mindig ott az anyanyelv ereje, és ez utóbbi még akkor is hatóképes, ha az előbbi már értelmét vesztette. Ezért is van, hogy szekularizált világunkban az egyházak is hasznosítják a pszichoterápia tapasztalatait, miként azt a lelki gondozói szakma megjelenése is bizonyítja. Az anyanyelv segítségével törekednek a rítust újra erővel telítetté tenni, a rítusvilág és a modern élet közötti feszültségeket oldani.

A zsidó hagyomány felé fordulva tehát vizsgálható, hogy a hagyomány mely mozzanatai tekinthetők pszichoterápiás jellegűeknek. Mivel kiindulópontunk a pszichoanalízis, azaz egy olyan pszichoterápiás irányzat, mely a tudattalan folyamatoknak és a szexualitásnak elsődleges jelentőséget tulajdonít az ember lelki életében, vizsgálódásunk körét annak végiggondolására szűkíthetjük, hogy a rendelkezésre álló forrásaink alapján mit mondhatunk arról, mennyire utasítja el a hagyomány a tudattalan lelki késztetéseket, azaz mennyire erős elfojtásokat használ, különös tekintettel a szexualitásra.

 

Sigmund Freud

Köztudomású, hogy a pszichoanalízis első nemzedékei Freudból kiindulva a monoteista vallási tradíciókat, azaz a zsidóságot is leginkább kritikusan szemlélték. Úgy vélekedtek, hogy a tudattalan tartalmak szigorú elfojtása meghatározó szerepet játszik ezeknek a hagyományoknak a keletkezésében és alakulásában. Legfőképpen pedig a szexuális vágyakozások és az azokhoz kapcsolódó agresszió – az ödipusz komplexus – száműzése a tudatból az a lélektani mozzanat, mely az egyistenhit kiindulópontja. A monoteista hitek keletkezésüktől fogva nagy energiákkal törekednek az elfojtott tudattartalmak visszatérését dogmákkal, parancsolatokkal, vagy éppen az agresszió vallástörvény által szentesített kiélésének engedélyezésével, ennek megszervezésével kordában tartani. Mivel a pszichoanalízis célja az elfojtott tudattalan tartalmakhoz való békés viszony kialakítása, ezért, ennek megfelelően – olvashatjuk ki a pszichoanalízis első nemzedékeinek túlnyomórészt kritikai állásfoglalásából – a monoteista hit által nyújtott megoldásmódok meghaladandók, a vallásosságból „ki kell gyógyulni”.

Az idő múlásával azonban ez a kritikai attitűd alapvetően módosult. A pszichoanalízis későbbi nemzedékei egyre inkább felismerték a vallásos lelkület adaptív értékét, és manapság már mértékadó pszichoanalitikus körökben senki sem gondolja, hogy a vallás „kollektív neurózis”, mint ahogy abban sem hisz már senki, hogy a pszichoanalízis „az egyetlen igaz út”, vagy, hogy „megoldást nyújthat mindenre”.

Ha e szükségszerű rövid kitérő után visszatérünk ahhoz kérdéshez, hogyan viszonyul a zsidó hagyomány a tudattalan tartalmakhoz, akkor azt kell látnunk, hogy a pszichoanalízis első nemzedékeinek állásfoglalásával szemben, a hagyomány nem csupán az elfojtás és a parancsolatok segítségével történő rituális kanalizálás lehetőségét kínálja, hanem sok esetben meglepően közel engedi magához, integrálja a tudattalant, azaz békés viszonyba kerül vele. Mindez hangsúlyos módon két jelenségben érhető tetten. A hagyományos rabbinikus szövegmagyarázatban egyrészt, a misztikus szövegmagyarázatban másrészt, illetve abban, hogy miként viszonyul a hagyomány egésze a misztikus tradícióhoz.

Mármost a hagyományos rabbinikus szövegmagyarázat kiindulópontja, hogy az olvasott szöveg szó szerinti, vagy inkább a kontextus által meghatározott jelentése mellett több jelentés is lehetséges, és ezek a jelentések nem annulálják egymást, hanem egyszerre érvényesek. A tan, mintegy kéri a vele kapcsolatba lépőt: „magyarázz engem!” A kodifikált szövegmagyarázatok mellett ezáltal számtalan értelmezés előtt nyílik meg a lehetőség, miként azt a leírt vagy szájhagyományban őrzött „újítások” rengetege tanúsítja mind a mai napig. És mivel mindezek a magyarázatok véges számú szöveghez kapcsolódnak – végső soron és elsősorban a héber Bibliához – ezért a hagyománnyal ismerkedő ösztönösen elsajátítja a szembeötlő – tudatos – értelem lehetősége mellett felmerülő egyéb értelmezések lehetőségét. A szövegmagyarázatokkal való ismerkedés által egy nagyobb szabadságot sajátít tehát el azzal kapcsolatban, hogy az, ami valamilyennek látszik, mi is lehet még, és, hogy mindez egyszerre lehet igaz. És éppen a lélek tudattalan része az, amely valahogy így működik: Nincsenek benne ellentmondások, egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzések, fantáziák is jól megférnek egymással, egyszerre érvényesek. Ezért is kell a tudatos résznek szelektálnia, elfojtania. Hogy a világ racionális szempontok alapján élhető lehessen. A rabbinikus szövegmagyarázat alapelve tehát a tudattalan törvényeit követi, és azok, akik a szövegek értelmezésében akár passzív módon – a magyarázatok tanulmányozásával – akár aktívan – új magyarázatok megalkotásával – részt vesznek, automatikusan a saját lelkükhöz és a külvilághoz is egy újfajta, nem pusztán tudatos, racionális viszonyulást sajátítanak el. A parancsolatok elfojtásait kiegyensúlyozza tehát a tudattalanhoz való békés viszony, mely a belső lelki, szellemi szabadságban, a szövegmagyarázatok által adott. Nem véletlen, hogy a számos parancsolatot számtalan szövegmagyarázat kíséri, sok parancsolat egymással ellentmondó szövegmagyarázatok kompromisszumaként születik meg, vagy az által nyer igazolást. Ezzel a parancsolatok és azok végrehajtása, azaz a tudatos viselkedés, az asszociatív fantázia szabad szárnyalásával, azaz a tudattalannal, kerül megbonthatatlan viszonyba.

Ha mármost a szövegmagyarázatok speciális típusára, a misztikus – kabbalista – szövegmagyarázatra térünk rá, akkor azt látjuk, hogy fenti kijelentéseink itt még fokozottabban igazak. A misztikus szövegértelmezés egészére tekintve elmondható, hogy a misztikus szövegmagyarázat a nyelvi egységet (legyen az hang-betű, szó-név, mondat, vagy nagyobb gondolati-tartalmi egység), szimbólumnak veszi; ez pedig lehetőséget ad az egyre mélyebb jelentésrétegek feltárására, asszociációs szálakon keresztül. Bár a tudatos rációnál archaikusabb, asszociatív működésmód – mint láttuk – jellemző a zsidó szövegértelmezés egészére is, a misztikus értelmezéseknek azonban ez a sine qua non-ja.

Továbbá a misztikus hagyomány a kezdetektől fogva nagy erőkkel integrálja a tudattalannak azokat a vonatkozásait is, amelyeket a rabbinikus hagyomány igyekezett visszafogottan kezelni. Itt elsősorban a szövegek legtágabb értelemben vett – és sokszor a legkonkrétabban megfogalmazott – erotikus vonatkozásaira gondolok. A teozófikus kabbala alapgondolata, az isteni világ egyesítése, és az abban való emberi részvétel lehetősége – az úgynevezett teurgia – az erotikus fantáziák széles köre előtt nyitja meg a kaput. Az erotikát alapvetően elfojtással szabályozó rabbinikus hagyománnyal szemben a kabbalisták az erotikában benne rejlő kreatív mozzanatra éreztek rá, és ezt építették be szövegmagyarázataikba, melyek ezáltal a szexualitáshoz fűződő sokkal szabadabb viszony lehetőségére szolgáltatnak példát. 

Mindebből természetesen következhetne, hogy a rabbinikus hagyomány a misztikus szövegmagyarázattal szemben türelmetlenül lép fel, a kabbalistákat kiközösíti. Ugyanakkor épp az ellenkezőjét látjuk. A kabbala a zsidó hagyomány nagy becsben tartott része, a belőle származó motívumok pedig mélyen beépültek a vallásgyakorlók rítusvilágába. Sok kabbalista rabbinikus tekintélynek is számított egyben. Mindezek magyarázatára belső és külső okokat tudunk felhozni.

Ami a belső okokat illeti, mint láttuk, maga a legszűkebb értelemben vett rabbinikus hagyomány is alapvetően beágyazódik a szövegmagyarázatok világába; ezzel a tudatos és a tudattalan közötti szabadabb kapcsolat lehetősége a hagyományon belül eleve adott. A teozofikus kabbala misztikus szövegértelmezése formai szempontból és a szöveghez való viszonyát tekintve talán kevésbé, inkább tartalmilag különbözik a rabbinikus értelmezésektől, amennyiben egy meghatározott– az isteni világra centráló – értelmet igyekszik a szövegekben fellelni. Belülről nézve a rabbinikus hagyománynak tehát semmi oka nem volt elutasítania a misztikus szövegértelmezést, hiszen az számára is ismerős módon működött. Döntő vallástörténeti tényezőnek számít még az is, hogy a misztikus értelmezésekben olyannyira jelentős helye van a parancsolatok újraértelmezésének, hogy tudományos körökben meghatározó az a nézet, hogy a középkori kabbala elsősorban azért jött létre, hogy alternatívát nyújtson a hagyományba inkább beágyazódott lelkületű hívők számára a racionalista értelmezések kihívásaival szemben. Belülről szemlélve tehát a rabbinikus hagyomány és szövegmagyarázat továbbá a misztikus hagyomány és szövegmagyarázat között sokkal inkább folytonosság érezhető, mint a feszültség.

Külső okként a zsidó hagyomány kisebbségi helyzetét, illetve az ebből fakadó vissza-visszatérő üldöztetéseket jelölhetjük meg. Általánosságban elmondható, hogy, bár a zsidóságon belül is sokszor voltak feszültségek, akár a szélsőségekig fajuló feszültségek is, a következő üldözési hullám megteremtette a különböző nézetek közös alapját, hisz az „ellenség” fájdalmasan-érzékelhetően a csoporton kívül volt és nem belül. Általános törvényszerűség, hogy a külső ellenség – vagy annak képzete – szükségképpen erősíti a csoport kohéziót. (Az antiszemitizmus kialakulásának is ez egy lényeges mozgatórugója). A következő nemzedék számára tehát már inkább a megőrzés igénye merült fel, mint a kirekesztésé. Így őrizte meg a gemara a kirekesztett misnákat, vagy így vált a későbbi nemzedék számára Maimonidész is kabbalistává.

Elmondhatjuk tehát, hogy a zsidó hagyomány a szöveghez való viszonyban fenntartott egy – pszichoanalitikus szemmel nézve is – adaptív kapcsolatot a tudattalanhoz. A szekularizációval azonban ez a fajta kapcsolat szükségképpen megszűnt, és a vallási hagyományából kikerült nyugati embernek új utakra kellett lépnie ahhoz, hogy a belső harmóniát megtalálja. Vallástörténeti szempontból a pszichoanalízis ennek az útkeresésnek, a modern, szekularizált ember spirituális útkeresésének egyik fontos állomása.

 

 

Az elmondottak iránt mélyebben érdeklődő olvasó a következő irodalmak mentén indulhat el:

Freud életéről és a pszichoanalitikus mozgalom indulásáról haszonnal forgatható a résztvevő belsőséges ismereteivel és néhol elfogultságával megírt:

Jones, Ernest. Sigmund Freud élete és munkássága. Budapest: Európa, 1973.

A monoteista vallások pszichoanalitikus kritikája lényegében megérthető a következő munkákból:

Abraham, Karl. „Az Engesztelőnap: Megjegyzések Reik Valláspszichológiai problémák című munkájához (1.).” Szombat. 2005 november (17/9): 23-27.

„Az Engesztelőnap: Megjegyzések Reik Valláspszichológiai problémák című munkájához (2.).” Szombat. 2005 december (17/10).

Freud, Sigmund. Mózes. Budapest: Európa, 1987.

Totem és Tabu. Budapest: Göncöl, n.d.

A pszichoanalízis vallásossággal kapcsolatos újabb felfogása megismerhető a következő cikkgyűjteményből:

Black, David M. (ed.). Psychoanalysis and Religion in the 21st Century: Competitors or Collaborators? London and New York: Routledge, 2006.

Kereszténység és zsidóság tekintetében a következő munkák ajánlhatók (az első könyv egy jezsuita pszichoanalitikus, a második egy ortodox zsidó pszichoterapeuta munkája, a hangsúlyok is ennek megfelelőek):

Meissner, W.W. Psychoanalysis and Religious Experience. New Haven and London: Yale University Press, 1984.

Spero, Moshe Halivni. Religious Objects as Psychological Structures: A Critical Integration of Object Relations Theory, Psychotherapy, and Judaism. Chicago and London: University of Chicago Press, 1992.

A zsidó szövegmagyarázat vonatkozásában haszonnal forgatható:

Halivni, David Weiss. Peshat and Derash: Plain and Applied Meaning in Rabbinic Exegesis. New York: Oxford University Press, 1991.

A zsidó misztikáról bevezetésnek még mindig nagyon ajánlható:

Scholem, Gershom, G. Major Trends in Jewish Mysticism. New York: Schocken, 1941.

A kabbala újfajta megközelítését nyújtják a következő munkák:

Idel, Moshe. Kabbalah: New Perspectives. New Haven and London: Yale University Press, 1988.

Mopsik, Charles. Les grands textes de la cabale: les rites qui font Dieu. Verdier: 1993.

A kabbala és szexualitás tárgykörében írt kiváló tanulmányokat tartalmazó kötet:

Mopsik, Charles. Le sexe des âmes: Aléas de la différence sexuelle dans la Cabale. Paris-Tel Aviv: l’éclat, 2003.