Pszichoterápia és pszichoanalízis

A pszichoanalízis létrejöttét az 1900-as évhez, Sigmund Freud (1856-1939) Álomfejtés című munkájának megjelenéséhez köthetjük. Az eredetileg hipnózissal gyógyító neurológus Freud azt vette észre, hogyha hagyja betegeit hipnózisban szabadon beszélni, akkor olyan fantáziákról számolnak be, melyek közvetlenül okai lehetnek azoknak a „megfoghatatlan” bajoknak – fizikai háttérrel nem magyarázható tüneteknek –, melyekben betegei szenvednek.

Freud híres díványa a londoni Freud Múzeumban

Később kipróbálta, hogy működik-e a dolog, ha a módosult tudatállapotot elhagyja, és csak a mindent kimondásra, azaz a szabad asszociációra támaszkodik. A kísérlet sikerrel járt, a lélekelemzés (pszicho-analízis) megszületett.

Freud nemcsak zseniális elméleti szakembernek, hanem hadvezéri adottságokkal rendelkező tudományszervezőnek is bizonyult, tanainak követőit nemzetközi mozgalomba szervezte. Az elsők között volt a magyar pszichiáter Ferenczi Sándor (1873-1933), aki szintén nagy lelkesedéssel művelte a pszichoanalízist, és szervezte a hazai pszichoanalitikus mozgalmat. 

A pszichoanalízis tapasztalatai az emberi lélek általános törvényszerűségeinek megfogalmazásához vezettek, ebből kiindulva pedig az emberi csoport, kultúra, társadalom általános törvényszerűségei is a pszichoanalitikus vizsgálódás homlokterébe kerültek. Nem véletlen, hogy az analitikus mozgalom első évtizedeiben, a pszichoanalízis művelői és hívei között nemcsak orvost vagy pszichológust találunk, hanem más tudományterület művelőjét (pedagógust, irodalmárt, antropológust) is.

A második világháború előtt a pszichoanalízis szinte teljesen egyeduralkodó volt a pszichoterápiák között. Lassan azonban a pszichoanalízis is megváltozott, és részint ez, részint külső fejlemények új pszichoterápiás iskolák megjelenését, illetve megerősödését eredményezték. A pszichoanalízis azoknak a tapasztalatoknak a hatására változott meg, amelyek megmutatták, egyrészt azt, hogy a módszer nem mindenható: sok pszichiátriai problémával küzdő betegnek nem lehetett (nem lehet) analitikus módon segíteni; másrészt pedig azt, hogy azoknak is, akiknek az analízis segíteni tud, a tünet egyszerű elmulasztása nem elegendő. Hosszabb időt kell a beteggel eltölteni ahhoz, hogy a pszichoanalízis hatása tartós maradhasson, azaz, hogy a tünet más formában ne térjen vissza. Ezeknek megfelelően a pszichoanalízisből kiindulva megszülettek a pszichoanalízis módosított formái, a különböző pszichoanalitikus (vagy pszichoanalitikusan orientált) terápiák, melyek egyrészt a pszichoanalízissel nem kezelhető betegeknek igyekeztek segíteni, másrészt az egyre hosszabbá váló, alapos pszichoanalízis helyett korlátozott célkitűzésekkel bíró, hatékony, rövid kezeléseket kínáltak.

 

Sigmund Freud

Ugyanakkor a nem pszichoanalitikus szemléletű egyéb pszichoterápiák is erőre kaptak a 20. század utolsó harmadában (például a kognitív-viselkedésterápia), és egyes országokban teljesen háttérbe szorították a pszichoanalízist. Végül az utóbbi évtizedek fejleménye a pszichiátriai gyógyszeripar fellendülése, mely – a mérhető hatékonyság nevében – mindenféle pszichoterápiás irányzatot egyre jobban háttérbe szorít.

A modern terápiás szemlélet a különböző pszichoterápiákat és a gyógyszeres terápiát együttesen figyelembe véve igyekszik megtalálni, hogy adott esetben mi a legalkalmasabb: Egyfajta pszichoterápiás módszer, esetleg módszer-kombináció? És mindez gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül?

 

Mindezek fényében a pszichoterápiát általában úgy definiálhatjuk, mint egy olyan terápiás módszert, mely sajátos kommunikáció megvalósításával a mentális reprezentációk megváltoztatását tűzi ki célul, azért, hogy pozitív változást érjen el. Modern vizsgálati eljárásokkal kimutatták, hogy a megfelelő szinten végzett pszichoterápia mérhető változást produkál az agy működésében és struktúrájában is. A pszichoanalízis pedig egy olyan pszichoterápiás módszer, mely a szabad asszociációra épít, aránylag nagy óraszámban (heti 3-5 alkalom) dolgozik, elrendezés szempontjából pedig az analizált a díványon fekszik (ez segíti az ellazulást, a szabad asszociációt), az analitikus pedig az analizált látóterén kívül (többnyire mögötte) ül, hogy reakcióival ne zavarja a szabad képzettársítást.

Mint említettem, a pszichoanalízis időben elnyúlt, manapság egy teljes analízis éveket (átlagban 3-5 év) vesz igénybe. Ez alatt az idő alatt az analizált lelkének, személyiségének teljessége a megbeszélések tárgyát képezheti, és – jó esetben – azok a problémák, melyekkel az analizált jelentkezett, elég mélyen kerülnek feloldásra ahhoz, hogy visszatérésüktől ne kelljen tartani. Az analitikus és analizáltja hosszú ideig tartó, intenzív együttléte tehát a munka sajátja: csak a szorossá fűződő emberi kapcsolatban nyilvánulhatnak meg a lélek legrejtettebb rezdülései. E mögött az az elméleti megfontolás rejlik, hogy a pszichiátriai-pszichológiai problémák eredete leginkább valamilyen viszonyrendszerben (többnyire a kisgyermek-szülők viszonyrendszerében) keresendő, és csak egy másik viszonyrendszerben (a páciens-terapeuta viszonyrendszerben) lehet őket újra feloldani (analízis=feloldás). Tehát a terápiás kapcsolatban szükségképen reaktiválódnak régi érzések, fantáziák, ezeket nevezzük áttételnek (ti. régmúlt időben keletkezett érzések, fantáziák áttevődéséről van szó a pszichoterápia itt és mostjában). A pszichoanalitikus munkájának oroszlánrészét teszi ki az áttétellel való munka. Mivel pedig az évek során az érzések és fantáziák viharaival és nüanszaival kell a szakembernek megküzdenie, belátható, hogy a pszichoanalitikus képzés hosszú időt vesz igénybe, a jelölttől magas szintű elméleti ismereteket és komoly gyakorlati tapasztalatot kíván.

Mindezek alapján az interjúban* szóba kerülő kapcsolatanalízis a pszichoanalízis elméletére építő, attól technikájában és szemléletében több szempontból is eltérő pszichoterápiás módszerként definiálható.

 

Ferenczi Sándor

Említésre kerül még az interjúban a neurotikus-határeseti-pszichotikus különbségtétel, melyet röviden a következőképen világíthatunk meg: A modern pszichoanalitikus felfogásban az ember személyiségének ereje az alapján is mérhető, hogy a realitáshoz való viszonyt mennyire képes – akár nagy nehézségek közepette, stressz helyzetben, tudatmódosító szerek hatása alatt is –fenntartani. Ez alapján leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy neurotikus személyiségszerveződésű az az ember, akinek a realitáshoz való viszonya alapvetően ép, és saját személyiségének kontúrjait (ki, mi vagyok, és mit akarok stb.; ki, mi a másik ember, mit akarhat stb.) alapjában véve fenn képes tartani. Nehéz helyzetben az ép személyiség talaján is különbözően súlyos tünetek alakulhatnak ki (fóbia, enyhe depresszió stb.), de a realitáshoz való viszony többé-kevésbé mindig ép marad. Határeseti (borderline) az az ember, akinek saját személyiségérzete, identitása alapvetően bizonytalan (a ki, mi vagyok én, mit akarok stb. és a ki, mi a másik, mit akarhat stb. gyakran könnyen összemosódik), stressz helyzetben, tudatmódosító szerek hatására pedig a realitással való kapcsolatot is elvesztheti (pszichotikus lesz). Ez utóbbi azonban egy visszafordítható folyamat. Ha a külső hatás elmúlik, általában magától helyre áll az eredeti állapot. Érthető módon az ilyen ember személyiségének megerősítésére a legkülönbözőbb pszichológiai mechanizmusokat mozgósítja, melyek sokszor pszichiátriai tünetek, betegségek formájában manifesztálódnak. Határesetinek (borderline) azért nevezik ezt a csoportot, mert az előbb leírt neurotikus, és a most bemutatásra kerülő pszichotikus szint között található. Végül pszichotikus az az ember, akinek a realitáshoz való viszonya alapvetően és visszavonhatatlanul sérült. Ebbe a csoportba tartoznak az úgynevezett „nagy pszichiátriai kórképek” (elsősorban a szkizofrénia különböző fajtái). Bár ez a felosztás kiindulópontnak jól használható, természetesen minden ember és emberi probléma egyedi, és sokszor a legkülönbözőbb összeállításban találkozhatunk saját magunk és embertársaink személyiségének erős, egészséges és sérülékeny oldalaival.

 

 

Irodalom

 

A pszichoanalízis kialakulása és magyarországi története iránt érdeklődők számára ajánlható:

Harmat, Pál. Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Budapest: Bethlen Gábor kiad., 1994.

Sulloway, Frank, J. Freud, a lélek biológusa: Túl a pszichoanalitikus legendán. Budapest: Gondolat, 1987.

A pszichoanalitikus elméleteket, azok fejlődését, illetve a modern pszichiátriai gondolkodással való összeegyeztethetőség lehetőségeit ismerhetjük meg a következő munkákból:

Fonagy, Peter, Mary Target. Pszichoanalitikus elméletek a fejlődési pszichopatológia tükrében. Budapest: Gondolat, 2005.

Gabbard, Glen O. A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Budapest: Lélekben Otthon Kiadó, 2008.

A pszichoterápiáról általában és az egyes módszerekről átfogóan tájékozódhatunk:

Szőnyi, Gábor, Füredi János. A pszichoterápia tankönyve. Budapest: Medicina, 2008.

 

*Hivatkozás a Hidas György interjúra, mely szintén a Szombatfolyóirat januári számában jelent meg, s melyet internetes oldalunkon is hamarosanközlünk