Parászka Boróka: Halványszürke folt?

A magyar antiszemitizmus története, múltja és jelene minden bizonnyal fehér, de legalábbis nagyon világos, mondjuk, halványszürke foltként tartja nyilván Erdélyt. A közhiedelem úgy tartja, hogy bezzeg Erdélyben ma nincs antiszemitizmus (?!), nem is volt (??), ha volt is, egészen másképpen volt, mint az anyaországban (!). Erdéllyel nem köthető össze az antiszemitizmus…

 

 

Antiszemita felirat a kolozsvári hitközség épületén, 2008-ban.

Hogy a kép nem ilyen egyértelmű, hogy Erdély története sokkal szürkébb az eddig retusált képnél, mondhatni Erdély történetének több fejezete is fekete, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Lőwy Dániel és Tibori Szabó Zoltán forrás-kötete. Ők azok, akik keretet teremtettek az eddig széteső, nehezen összeilleszthető információknak, akiknek köszönhetően új nyomvonalon haladhat az erdélyi holokauszt-, antiszemitizmus- és nacionalizmus-kutatás egyaránt.

Lőwy Dániel a kolozsvári zsidóság közösségének történetét dolgozza fel, a feltárható és elérhető adatokhoz képest nagyon nagy fokú precizitással és igényességgel, a 16. századtól a második világháború végéig. Tibori Szabó – mintegy folytatva Lőwy munkáját – a holokauszt utáni évtizedeket dokumentálja, sajtótörténeti, mentalitástörténeti szempontból. Mindkét szerző gondosan ügyel az egyensúlyra, a többetnikumú, többkultúrájú Erdély többsíkú történelmére, és többdimenziójú konfliktusaira. Löwy precízen követi, ki és hogyan vett részt Kolozsvár szellemi, gazdasági, kulturális életében, egyáltalán hogyan jött létre a (Horthy korszakban is oly fontossá és emblematikussá vált, visszaszerzett) „Kincses város”, milyen szerepe volt ebben a szellemi-gazdasági értelmeben vett fellendülésben a helyi zsidó közösségnek. Minden tekintetben körültekintő, és tapintatos (értsd: megadja a magyaroknak, ami a magyaroké, és megadja a románoknak is, ami a románoké), no és persze szakmailag is pontos, látható érzelmi érintettségével együtt is tárgyilagos. Szorgalmasan leltározza, hogy a holokauszt idején milyen volt a kolozsvári magyar és román lakosság magatartása (pozitív és negatív példákat, tanúkra hagyatkozva, egyaránt idéz). A helytörténet részeként felelevenít olyan egyértelműen pozitívan értékelt embereket, mint az erdélyi színjátszás és a magyar filmgyártás szempontjából is perdöntő szerepet játszó Janovics Jenő. (A jelen éppúgy ellentmondásokkal terhes, mint a múlt, a dolgok semmit sem tisztultak. Ma az erdélyi magyar média fejlesztéséért felelős alapítvány viseli Janovics Jenő nevét. Ugyanaz az erdélyi magyar politika hívta életre és működteti ezt az alapítványt, mint amely erdélyi politika képtelen vagy fél szembenézni Wass Albert örökségével.) De nem riad vissza attól sem, hogy a város olyan ellentmondásosan értékelt alakjait is megidézze, mint a Kolozsvár neveltje Kun Bélát.

Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig, Koinonia, 2005

Tibori szintén ügyel az egyensúlyra: körüljárja a különböző zsidó identitásmintákat, úgy, hogy közben rögzíti a román és a magyar részről megfogalmazott közösségi elvárásokat, előítéleteket. Mindazt, ami a korabeli sajtóban, nyilvános térben megfogalmazódott, látható volt. Ez a két kötet fontos helytörténeti adalék a zsidóság egyetemes történetéhez, vagy a holokauszt dokumentum-tárához. Ne felejtsük el: Erdélyben még mindig kevés a hozzáférhető, nyilvánosan feldolgozható memoár, a rendszerváltás előtt nagyon sok okból kifolyólag szinte alig jelent meg ilyen jellegű munka Romániában. Erdélyben sem a holokauszt, sem maga a zsidó kultúra nem téma, nem megszerezhető ismeret. Még annyira sem, mint Magyarországon. Nincsenek emlékművek, nincs emlékezés – mindez a nemlétező, pontosabban nyomokban működő zsidó közösségek bevégezhetetlen feladata maradt. A letagadt vagy fel nem ismert erdélyi magyar antiszemitizmus legfontosabb eszköze a hallgatás. A rendszerváltás után sem következett be ugrásszerű változás, az emlékezni nem akarás és nem tudás makacsul tartja magát. Tibori Szabó és Lőwy munkáinak megjelenése mellett, napvilágot lát a kolozsvári származású, Auschwitzban meggyilkolt újságírónő, Heves Renée leveleskönyve: Levelek a hitvestől, amelyet a Csíkszeredai Pallas Akadémia kiadó adott ki 2003-ban. Ugyancsak Csíkszeredában jelenik meg 1999-ben a Voltak. Emlékezés a csíkszeredai zsidó közösségre a Státus kiadónál. Nagyváradon jelenik meg Erős Blanka – Erős László: Soha nem engedem el a kezed! című visszaemlékezése a Literátor kiadónál. Egy évvel korábban ugyanez a kiadó gondozza Mózes Teréz Bevérzett kőtáblák című kötetét. 2005-ös a Mentor Kiadónál megjelent visszaemlékezés-kötet, a Befejezetlen kálvária, amelyet Halász Anna jegyez. Frankl Dávid memoárja ugyan Budapesten jelenik meg 2004-ben a Pont kiadónál, a címe Erre emlékszem, de a visszaemlékező erdélyi, és az ott átélt eseményeket, illetve az ottani deportálás körülményeit rögzíti. Idei könyv Gottlieb Rózsa festőművész Az emlékezés mélyvizeiben (Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár) című memoárja; korábbi könyve: Kisgyermekkel a lágerben transznisztriai deportálásukat írja le. Ezek a kiadványok nem egy egységes emlékezéspolitikai akarat révén jöttek létre, a helyi civil kurázsit dicséri megjelenésük, és éppen ezért sem kerülhettek be a köztudatba. A visszaemlékezésekben közölt információk is töredékesek, esetlegesek, és természetesen – a műfajnak köszönhetően – bizonytalanok, szubjektívek. A civil visszaemlékezések egyszerisége, egyedisége Lőwy és Tibori Szabó munkája által kap tragikusan pontos, számszerűsített kontextust, csak ezeknek a feltáró munkáknak köszönhetően válhat értelmezhetővé és felmérhetővé a mai olvasó számára az a dimenzió, amit a visszaemlékezésekben a szerzők megnyitottak. Az erdélyi holokauszt története ezeknek a visszaemlékezéseknek, és ezeknek a háttértanulmányoknak az együttesében kezd el, több mint hatvan évvel a történtek után, körvonalazódni. Ezért is mérföldkő ez a két kiadvány.

Tibori Szabó Zoltán: Árnyékos oldal, Koinonia, 2007

Ezen a nagyon fontos, hiánypótló feladaton túl azonban van még egy fontos feladata Lőwy és Tibori Szabó vállalkozásának.

Mindkét szerző pontosan érti, hogy az Erdélyben történt események feltárása hozzásegíthet a (magyar) antiszemitizmus, a (magyar) nacionalizmus általános értelmezéséhez. Habár Tibori Szabó célkitűzése, hogy a zsidó identitástudat változásait kövesse nyomon, de ez – mint ahogyan a kötetből az kiderül – lehetetlen a román nemzettudattól, nemzeti diskurzusoktól, államképtől, kulturális önmeghatározástól függetlenül vizsgálni. És lehetetlen természetesen a magyar identitásválságoktól függetlenül vizsgálni. A román és a magyar nacionalizmusok kiegészítik és feltételezik egymást, és az ebben a térben működő antiszemitizmus, könnyen hozzáférhető és alkalmazható eszközként, hozzátartozik ezekhez a konfliktus-képletekhez, politikai és hatalmi érdekellentétekhez. Ennek a két kötetnek a nagy kérdése: hogyan alakult volna a román és a magyar nacionalizmus, ha nincs az antiszemitizmus? Pontosabban: mit adott hozzá az antiszemitizmus a román és a magyar nacionalizmus történetéhez, változásaihoz? (Vagy megfordítva: mit adtak ezek a nacionalizmusok a magyar antiszemitizmus ismert működéséhez?) A nemzeti, kulturális konfliktusok megkettőződtek, megsokszorozódtak, ezáltal váltak élesebbé, végzetesebbé. De – tehetjük fel a két kötet által felhalmozott információk és dokumentumok alapján a kérdést: mi a valódi tartalma ezeknek a konfliktusoknak? Jellemző, hogy az antiszemitizmus mértékét Erdélyben a második világháború alatt Lőwy a Székelyföldön és Kolozsváron látja a legnagyobbnak. Abban a városban, és azon a vidéken, amely az erdélyi magyar identitás emblematikus helye volt, és amely ma is több mint jelkép. Egy adott korban a nemzeti önmeghatározás, a kisebbségi önmeghatározás részévé vált az antiszemitizmus – és ez Erdélyben látható és érthető meg igazán. A kisebbségi sors (használva a metaforát, amelybe a magyar történettudomány, és nyilvános nyelvhasználat is szeret belefeledkezni), a kisebbségi sorsközösség eddigi narratívái válnak tarthatatlanná ez után a két kötet után. Ezeknek a köteteknek is köszönhető az a felismerés, hogy a magyar nacionalizmus és nemzettudat teljes történetét érdemes új szempontok szerint újragondolni.*

 

* Ennek az új perspektívának a képviselői olyan fiatal történészek, mint Horváth Sz. Ferenc, akinek figyelemre méltó Az Erdélyi Lapok ideológiája. Zsidókérdés, katolikus antiszemitizmus és nemzetiszocializmus Erdélyben (1932-1940) című tanulmánya a Régio 2004/3-as számában olvasható, vagy Egry Gábor, akinek Az erdélyiség “színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt ideológiájának és identitáspolitikájának elemzésére 1940-1944 című munkája idén jelent meg a Napvilág kiadónál.