Lőwy Dániel: A Körös-parti Párizs világirodalmi pillanatai

„Vannak pillanatok, amikor az egész ország irodalmi és művészeti életének itt van a központja” – véli Hegedüs Géza. A helyszín Nagyvárad, az ország pedig az első világháború előtti, „békeidős” Magyarország. Milyen is volt a Körös-parti Párizsnak nevezett, a gonoszkodók által Pece-parti Párizsnak titulált város a XX. század első éveiben?
 

Száz éve jelent meg A Holnap irodalmi antológia

2009. március 2.

Nagyvárad, Városháza a Sebes-Körös partján

Nem Budapestet tekintette példaképének, még csak Bécset sem; eszménye az igazi Párizs volt. Befogadó város volt, szerette a tehetséget, bárki, aki újat, hasznosat tudott nyújtani, egyből teljes jogú polgára lett. „A város nem szülte, hanem befogadta, majd többnyire a főváros felé repítette legtehetségesebb fiait” – véli Fleisz János, Nagyvárad kortárs történésze. Antal Sándor tréfás megjegyzése, hogy Nagyvárad „úri város” volt, ahol a bajba jutott nem szökött ki Amerikába, hanem főbe lőtte magát.

Lakossága alig haladta meg a félszázezret (2), de volt hét napilapja, és ezek vezércikkeit Budapesten is érdeklődéssel várták. „Pestet nem számítva, a váradi lapok a legjobbak” ­– állapítja meg Antal Sándor. „Itt írják az ország legelevenebb újságjait és a magyar irodalom sok-sok száz, azóta klasszikussá nemesedett versét. […] Itt született meg sok íróember márkája. Innen szárnyalt el a világ minden tája felé sok politikai értesülés” – szögezi le emlékiratában Dutka Ákos (3). Napilapjainak a vidéki lapok közül legkorábban voltak fővárosi telefontudósítói, amit Ady Endre Dal az interurbán telefonról c. versében meg is énekelt. Nagyváradnak előbb voltak mozgó fényreklámjai, mint Budapestnek, színházának beltere „miniatűrben talán finomabb, tökéletesebb mása a hajdani pesti Vígszínház neorokokó bájának” (4). A Körös-parti város éjszakai élete vetekedett az európai nagyvárosokéval, s ezt a kupléíróként utolérhetetlen Emőd Tamás rímbe foglalta:

Mára feledésbe merült, ki lehetett Goldmann tata; nevét csupán Emőd verssora őrzi. „Váradon lehet a legjobban mulatni, a váradi nők a legszebbek, a váradi szabók, borbélyok, pincérek a legjobbak” – vallotta büszkén Antal Sándor. Évekkel később Dutka Ákos hasonlóan fogalmazott: Nagyváradon „a szabónak Párizzsal és Londonnal kellett versenyeznie, az író legalább Anatole France-ot vagy Oscar Wilde-ot vallotta mesterének.” Magas mércével mérettek az ügyvédek, orvosok, tanárok is. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy az 1900-as évek Váradja még „szabályosan, porosan vidéki”, akkoriban még csupán a központja volt nagyvárosi küllemű.

A méretéhez képest rendhagyó volt Nagyvárad szellemi pezsgése; 1900-ban megjelent öt lapjának mindegyikében volt színházi rovat, és az is figyelemreméltó, hogy az 1909-1912 közötti időszakban a 64 ezer lakosú városnak egyidőben három színházi lapja volt. (6)

A vidéki város azáltal került a magyarországi művelődési élet középpontjába, hogy ott adták ki, pontosan száz évvel ezelőtt, a modern magyar költészet fordulópontját jelentő A Holnap című antológiát. Az íróként és grafikusként egyaránt elismert Antal Sándor kezdeményezésére Nagyváradon nem irodalmi folyóiratot indítottak, mivel annak színvonalas írásokkal való ellátása hosszú távon nehézségekbe ütközött volna, hanem olyan kötet-sorozatot terveztek, amely a vidéki városok fiatal költőit juttatná közlési lehetőséghez, és ezzel a nevüket belopná az ország köztudatába. Egyben megpróbálták a budapesti klikkuralmat ellensúlyozni. Az akkor már vezéregyéniségnek számító Ady Endre megteremtette „az új líra levegőjét”, ami „egységet ad a kötetnek” – vélte a bevezetőben Antal Sándor. Körülötte sorakozott fel a már jó nevű Juhász Gyula, aki Nagyvárad patinás premontrei gimnáziumában tanárkodott, verseit a még teljesen ismeretlen Babits Mihály a dél-erdélyi Fogarasról küldte be (e nem túl jelentős települést éveken át Mikszáth Kálmán képviselte az országgyűlésben). Szegedről jelentkezett a szintén ismeretlen Balázs Béla költő, író. Végül, esélyt adtak a legfiatalabbaknak is: a pelyhedző szakállú Dutka Ákosra akkor még csak Nagyváradon figyeltek oda, mellette pedig két teljesen ismeretlen költő is jelentkezett: a berettyóújfalui születésű-, amúgy hivatásos fényképésznek kitanult Miklós Jutka és a húszéves, de megjelenésében legfennebb gimnazistának látszó Emőd Tamás. Az igényes kivitelezésű, elegáns szecessziós borítójú könyvecskét a Sonnenfeld Adolf Rt. Könyvnyomdában adták ki, és a budapesti Singer és Wolfner égisze alatt forgalmazták.

Lapozzuk hát végig a kötetet, mai nézetben. Ady több jelentős versével járult hozzá az antológia sikeréhez, közöttük a Góg és Magóg fia, Párisban járt az ősz, A halál rokona, a Jó Csönd-herceg előtt, továbbá a Vér és arany. Talán nem is a versek újszerűsége váltotta ki a kortárs irodalombírálat heves támadását, mint inkább az, hogy Ady egy szervezet, A Holnap társaság élére állt.
Juhász Gyula az Anch’io című versében művészi hitvallását fogalmazza meg:

Balázs Béla (erdeti nevén Bauer Herbert, 1884–1949) költő, író, később a filmesztétika úttörője lett. Versei, meséi, színdarabjai a szecesszió jegyében születtek, de hatott rá az ősi folklór hagyománya és a századforduló filozófiai áramlatai. Műveiben férfi és nő sohasem lehet egymás igazi társa, mert a boldogság és az élet kizárja egymást. Neve leginkább a Bartók Béla által megzenésített A kékszakállú herceg vára (1910) és A fából faragott királyfi (Nyugat, 1912) szövegkönyvírójaként maradt fent.
Babits Mihály, aki nem járult hozzá, hogy – a többi hat költőhöz hasonlóan – arcképét közzé tegyék, a Feketeország című versével jelentkezett, ahol minden végeláthatatlanul fekete:

Miklós Jutka (családi nevén Militzer, 1884–1976) volt A Holnap irodalmi körének egyetlen női költője. Néhány évvel irodalmi szárnybontása után Amerikában kitanulta a fényképészetet, majd hazatért, és műtermet nyitott Nagyváradon. Barátis kapcsolatokat ápolt Juhász Gyulával és Dutka Ákossal is.

Az irodalmi életbe gimnazistaként berobbant Emőd Tamás (eredeti nevén Fleischer Ernő) költőt, újságírót benső barátság fűzte Ady Endréhez; több kortárs vélekedése szerint ő volt az egyetlen, akit Ady fenntartás nélkül a maga közelébe engedett. A kötetben szereplő talán legsikerültebb Emőd vers, a Rab prédikátorok éneke, az 1670-es évek protestánsüldözését idézi.

 

A Holnap antológia címlapja

A Holnap antológia első kötetének szerkesztője Antal Sándor (családi nevén Adler) nagyváradi születésű újságíró, költő, szerkesztő, szobrász, grafikus volt. A kötet óriás hatását körbe járva Antal úgy véli, „A Holnapnak az volt a baja, hogy túlságosan sikerült. […] Félesztendőn keresztül a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székéből is, a napi sajtóban is, a vicclapokban is, az iskolai önképzőkörökben is, állandóan csak velünk foglalkoztak. […] az egész ország két pártra szakadt: A Holnap ellen − A Holnap mellett. […] Hír szerint egy csomó diákot ki is csaptak az ország iskoláiból, mert a mételyes holnaposok verseit merték szavalni az önképzőkörökben.” (7.) A művek sorsának fintoraként említem meg, hogy ameddig az antológia szellemi hatása elsöprő volt, alig két tucatnyi példányt sikerült értékesíteni belőle.  

„Lehet-e a Várad, e nyitott szellemi tér […], szellemi dulakodástól mentes övezet?” – teszi fel a kérdést a harmadik évezred elején Szűcs László. (8.) Már a Holnaposok között is fennálltak nézeteltérések; Miklós Jutka és Emőd Tamás zokon vették Antal Sándor szerkesztőtől a róluk írt életrajzi bemutatást, illetve a nekik szánt irodalmi besorolást. Ezért a kinyomtatott, bekötött, és már bemutatásra kész antológiát darabokra szedték, majd a két fiatal költőről írt bevezetőt újranyomták, és a könyvet újrakötötték. Emlékezésében Antal Sándor megjegyzi, hogy a kicserélt részt bordázott papírra nyomtatták újra, így – évek múltán is – könnyen azonosítható.

Hadd kövessük az 1908. évi antológia szerzőinek későbbi sorsát. Antal Sándor a Tanácsköztársaság bukása után Pozsonyba emigrált; onnan hurcolta őt el a Gestapo 1942-ben. Ady és Várad című munkáját részletekben közölte Pozsonyban, de a teljes kézirat csak a 2000-es évek elején került elő Emőd Tamás hagyatékából, és 2004-ben adta ki Budapesten a Madách Irodalmi Társaság. Meglátásom szerint Dutka Ákos, aki minden bizonnyal ismerte a pozsonyi Magyar Újság c. folyóirat hasábjain 1937-ben 16 részben közölt írást (9), bőven merített Antal Sándor szóképeiből és metaforáiból. Sajnos, Dutka mellőzte a forrás megjelölését. Ez olykor, sajnálatosan, a nagyokkal is előfordul…

Az antológia első kötete nem jelenhetett volna meg a nagyváradi zsidóság soraiból kikerült – a művészetet és irodalmat támogató – két mecénás, Dénes Sándor ügyvéd és Berkovits René orvos bőkezű anyagi hozzájárulása nélkül. A második kötet kiadásának költségeit többek között Wertheimstein Viktor álltal, (10) aki Emőd Tamás jellemzése szerint a „gótikus ősi logastíl”-hez igazodott. (11)

Az impériumváltozást követően Nagyvárad szellemi élete hanyatlásnak indult. A városban egykor tevékeny „három testőr”, a közel azonos korú és tehetségben vetekedő Ady Endre, Bíró Lajos és Nagy Endre, már csak a megsárgult napilapok hasábjain volt fellelhető. Addigra Ady az öröklétbe távozott, Nagy Endrét pedig felszippantotta Budapest, ahol a kabaré koronázatlan királya lett. Bíró Lajos, a tárcanovella feltalálója, a mindmáig sikeres Sárga liliom szerzője, emigrációba kényszerült; előbb Berlinbe ment, ahol német nyelven írt, majd Hollywoodba, ahol angol nyelvű hatásos forgatókönyvek szerzőjeként vált ismertté, végül Londonban – az ugyancsak magyar emigráns Korda Sándorral – megteremtette az angol történeti filmjátszást. Emőd Tamás 1914-ben Budapestre költözött, ahol Nagy Endrével megteremtették a magyar kabarét. A könnyed dalok, franciás ízű sanzonok népszerű mestere lett, a kuplé koronázatlan királya. Súlyos betegen, úgyszólván meghalni tért vissza szülővárosába, ahol megírta származása miatti kirekesztésének megható verseit, közöttük A sárga folt és a Miért haragudtok? címűeket. Miklós Jutkát kalandos élete előbb Berlinbe vitte, majd a Montparnasse-on nyitott fényképész műtermet. a második világháború Marokkóban, rabati otthonában érte. Élete alkonyán, újból Párizsban élve, néhány magyar nyelvű verssel jelentkezett. Nagyváradra már nem térhetett vissza, de a város szelleme mindvégig kísértette:

 

 

1. Hegedüs Géza: Kőrösparti metropolis ­– nagyváradi legendárium (Budapest: Palatinus, 1999.) 139-140. old.

2. Az 1900. évi lakosság-összeíráskor Nagyváradnak 50.177 lakosa volt. Lásd: Varga E. Árpád Erdély felekezeti statisztikája, 1850-1992. (Csíkszereda: Pro-Print, 1998).  

3. Dutka Ákos: „A Holnap” városa. Regényes korrajz a nagyváradi „A Holnap” születésének idejéről. (Budapest: Magvető, 1964.) 12. 14. old.

4. Dutka, Uo. 15. old.

5. Emőd Tamás: A régi város (vers). Alapközlés: Szabadság [Nagyvárad], 1935. március 23, 7-8. old.

6. Indig Ottó: A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798-1944). (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1991.) 165-166. 181. 186. old.

7 Szűcs László: Intelmek kereszttüzében. Lásd: Várad, 1. évf. 1. szám.

9 Andor Csaba: Előszó. Lásd: Antal, Ady és Várad. 6. old.

11 101 vers Nagyváradról. Válogatta: Molnár Judit. (Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó, 2005.) 29. old.