„Fatalista vagyok”

Írta: Dragomán György (Fotó: Szabó T. Anna)  - Rovat: Politika

A pusztítás könyvét még titokban írta. Eddig huszonhét nyelvre lefordított, A fehér király című regényével pedig az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb magyar könyvsikerét produkálta, melyet nemcsak a magyar irodalomra hagyományosan fogékony Németországban, de az Egyesült Államokban is elismerően fogadott a kritika. Dragomán György 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988 óta Magyarországon él.

Dragomán Györggyel beszélget Csáki Márton

 

 

Dragoman Gyorgy - Fotó Szabó T Anna webre.JPG 

Dragomán György (Fotó: Szabó T. Anna) 

Mennyire fontos számodra a fordítás? Téged is ez tanított meg írni?
– Kétségtelen, hogy az írás szempontjából jó, ha az ember ismer egy nyelvet, de ez mintha sorsszerű lenne, hiszen a nevem is azt jelenti: „tolmács”, „fordító”. A fordítás egészen korán érdekelni kezdett, bár nem korábban, mint az írás – amikor a Géher István vezette műfordító kollégiumot látogattam, már írtam. I. B. Singer volt az első, akivel komolyabban foglalkoztam – hatalmas élmény volt újraalkotni a szöveget, olyan sok mindent látni a szerkezetéből: semmilyen más módon nem lehet olyan közel kerülni egy szöveghez, mint a fordítással.

Singer miatt kezdett el foglalkoztatni a jiddis irodalom?
– Igen, aztán Nádasdy Ádámtól elkezdtem jiddisül tanulni: eredetiből akartam Singert fordítani, aki azért is érdekes, mert részben maga fordította az írásait angolra. Többek között ez a kétnyelvűség fogott meg Beckett műveiben is.

Elmélyülten foglalkozol Beckett prózájával, ami A fehér király atmoszféráját ismerve nem meglepő, máskülönben nem érezni a hatását. Egyszer azt mondtad, keveset olvasol magyar nyelven, mert tartasz a hatásoktól. Volt olyan, amiről érezted, hogy elkezd „dolgozni”?
– Ez az első könyvem  írása közben lehetett, amit iszonyú görcsösen írtam: tartottam tőle, hogy zavarni fog, ha írás közben elkezdek mondjuk Nádast olvasni, de mára ez elmúlt. Most már nem félek semmitől, lesz, ami lesz. Azt viszont fontosnak érzem, hogy a hatások ne érződjenek, akkor sem, ha sokat tanulok belőlük.

Bár A fehér királyról csak jó kritikák születtek, mégis olyan érzésem van, mintha a hazai fogadtatás „bevárta” volna a külföldi elismerést.
– Nyilván, ez szükségszerű. Jártam a pályakezdő írók szokásos útját, de azért nem panaszkodhatok, a siker híre előtt is volt már vagy húsz kritika… de tény, hogy létezik itthon egy elég merev hozzáállás, miszerint az ember majd ötvenévesen megírja a nagyregényét. Ezzel szemben külföldön – olykor kegyetlenül – inkább a fiatal tehetségekre figyelnek, de egyben nyitottabbá is váltak: már nem csak klasszikusokat fordítanak.

Azért biztos meglepett az a figyelem, amit Amerikában kapott a könyv.
– Nem lepett meg, tulajdonképpen fatalista vagyok. Örülök a sikernek, de a megírás után nem igazán foglalkozom azzal, mi lesz a szöveggel.

De az első könyv egészen más stílusban íródott, vagyis sejtened kellett, mennyire másképp fog hatni az olvasóra a tizenegy éves Dzsátá monológja.
– Nemcsak éreztem – tudtam, hogy teljesen mást akarok. Első könyvem egy hiperrealista-empirista kísérlet volt, ami létrehozott egy markáns stílust – ezt azonban nem használhattam még egyszer, valami radikálisan eltérőt kellett keresnem. A fehér király sem olyan spontán módon született, mint ahogy azt a szövegből sejtik: ugyanannyit bíbelődtem vele, a különbség talán csak annyi, hogy míg az első könyvem nagyon objektív, addig A fehér király nagyon szubjektív szöveg. Ám szó sincs arról, hogy ezentúl így írnék. Lesz még gyerekhangon írt könyvem – Beckett miatt is foglalkoztat egy trilógia gondolta –, de teljesen különböző műveken dolgozom: ehhez a történethez ez a hang kellett. Az pedig, hogy mi fog egy szerkesztőt, teljesen kiszámíthatatlan.

Tervezted egyáltalán, hogy megírod ezeket a történeteket, amelyek mögött sokan a Romániában töltött gyerekkorodat vélik felfedezni?
– Tudtam, hogy ez fontos tapasztalat, soha nem próbáltam menekülni előle, de nem terveztem, mert nem szeretem az önéletrajzi műveket, vagy amikor valaki érezhetően önmagáról ír. Mindig az fogott meg, ha valaki nem a saját élményeiről írt; engem is csak a világteremtés foglalkoztat, amit kitalálok.

Erről az ábrázolásmódról, amikor a történet egy időn és téren kívüli, de beazonosíthatóan kelet-európai diktatúrában játszódik, azt hinné az ember, hogy a tiltás szülte – ennek ellenére több fiatal szerző él vele.
– Nem Romániáról akartam írni, nem érdekelt egy történelmileg hiteles könyv, hiszen akkor egy csomó olyan dolgot nem csinálhattam volna meg, amiket pedig muszáj volt, mert oda vittek a szövegek. Egyszerűen egy hangot hallottam és azt követtem, vagy egy képet láttam, aminek meg akartam írni a történetét – az első egyébként a Világvége című fejezet volt.

Ami pont megfeleltethető a csernobili katasztrófának – tehát csak létezik valamiféle önéletrajzi mag.
– Lehet, ám ez az olvasónak nem feltétlenül lényeges: ha elé kerül a történet, akár azt is gondolhatja, hogy 1996-ban vagy 2006-ban játszódik, vagy hogy így nézett volna ki Erdély, ha nem omlik össze a rendszer: vagyis nem lennék ellenére egy alternatív, sci-fi-szerű olvasatnak sem. De „önéletrajzi magok” helyett inkább képekből, tárgyakból, hangokból indulnak a történetek – mindegyikről meg tudom mondani, milyen képből született, ami aztán eltorzult és megjelent mögötte egy másik történet, vagy legalábbis annyit hallottam, hogy egy gyerek beszél.

Egy gyerek, akinek apját kényszermunkára viszik, és a rendszer abszurd logikáját az ő kissé szenvtelen elbeszéléséből ismerjük meg: erről könnyen eszünkbe juthat Köves Gyuri. Igaz, Dzsátá valamivel felszabadultabb, noha a gyerekhang, a gyereklogika itt sem infantilis: a rendszer mindig gyermetegebb logikával dolgozik. Engem ez az elementáris, áradó elbeszélésmód inkább Bora Ćosić Családom szerepe a világforradalomban című könyvére emlékeztetett.
– Utóbbit Végel László barátom ajánlotta, be is szereztem, de még nem olvastam, a Sorstalanság viszont rendkívül fontos számomra, még akkor is, ha a megközelítés alapvetően különbözik. Nekem nem volt olyan teher a vállamon, hogy valami olyasmit mondjak el, amit mindenki ismer, ráadásul úgy, mintha először hallanánk: Kertész ezt csinálta meg gyönyörűen és magas színvonalon, míg nekem csak egy hangot kellett megtalálnom. Dzsátá pedig felszabadultabb, mert csak a számára izgalmas, kalandos történeteket ismerjük meg az életéből.

Kertésznél sokkal inkább érezni a filozófiai felkészültséget. Te filozófusnak (is) készültél, a szövegedben mégsem érezni ezt a fajta látásmódot.
– Ez egy komoly döntés volt: noha komolyan érdekelt az etika és a politikai filozófia, elhatároztam, hogy nem fogok filozófiát írni, legalábbis nem a regényemből, bár nyilván ilyen szempontból is lehet termékenyen elemezni. Az biztos, hogy a hatalomról akartam írni, ugyanakkor – mivel annyira közel vagyok a szöveghez –, nem tudom, miről írok, amikor írok. Történeteket látok, mondatokat, szavakat, és rengeteget dolgozom rajtuk  – én ezt szerelésnek nevezem. Csak akkor veszem észre, hogy mennyire megérintett például a hatalom mint olyan, amikor már befejeztem, és lehet, hogy úgy leszek vele, mint Kertész a holokauszttal: csak erről fogok írni. Végső soron minden viszony hatalmi viszony, a hatalom abszurd logikájának megtapasztalása pedig akaratom ellenére is rányomja bélyegét mindarra, amit írok.

Dzsátáról egy családi veszekedés nyomán kiderül, hogy félzsidó, és bármennyire parabolaszerű az ország, amelyben él, sejthetjük, hogy mi történhetett a zsidókkal. Van ennek valami köze ahhoz, hogy az anyai nagyszüleiről semmit sem tudunk meg?
– Talán benne van, hogy anyai nagymamám zsidó volt, amiért a férje családja és közte lehetett bizonyos feszültség, és bár nagymamám egy ideig velünk élt és sokat mesélt – később egyébként rájöttem, hogy időnként jiddisül énekelt nekem –, minimálisat tudok erről az ágról. Anyám mindenesetre időben elmondta, és sokszor emlegette viccesen, hogy jobbra vannak az árjapapírok, balra a zsidópapírok – sose lehet tudni, melyikre lesz szükség.

 – Vagyis számodra nem egy olyan rossz élményhez kötődik mindez, mint Dzsátá esetében.
– Nem: noha én elvileg katolikus vagyok, anyám elvitt a zsinagógába és járt a hitközségbe, ahonnan kaptunk bort, húst, pászkát, ami akkoriban sokat jelentett, de nem volt ez hangsúlyosabb része az életemnek, mint hogy apai ágon örmény vagyok. Az áttelepülés szempontjából viszont meghatározó volt nagymamám véleménye, aki azt mondta, előbb-utóbb baj lesz, el kell menni, különben megint gettókban kell bujkálni.

Kötődsz valamennyire az erdélyi irodalomhoz? Mert kicsit felemás volna azt mondani, hogy erdélyi író vagy.
– Sokáig úgy gondoltam magamra, de aztán rájöttem, hogy ez illúzió. Nem vagyok vásárhelyi. Többet éltem már itt, mint ott. Egy magyar irodalom van, nem szeretem a differenciálást: persze lehet ez valakinek fontos, de én nem tudok így gondolkodni. Én a könyvekben hiszek, és ha egy könyv jó, akkor jó.

 

támogatás
[popup][/popup]