Potyára vagyok zsidó – (Menjen, aki később jött!)

Simon Judit nagyváradi újságíróval Kőrössi P. József beszélget

Kezdjük a családoddal.

Apám családja, a Simonok, a vallás felszabadítás után jöttek Erdélybe Ausztriából, egy részük a Székelyföldön kötött ki, és katolizált. Édesapám, Simon György színész volt, a bátyja is színész, az öccse újságíró. Az édesapjuk ügyvéd. A bátyja nem jött haza Auschwitzból, az öccse pedig, 1963-ban ment ki Izraelbe.

Hogy kerültek Váradra?

Tősgyökeres kolozsváriak voltak, illetve a család másik ága pécsi. 1945-ben kerültek Váradra. A házam, ahol most vagyunk, a Simon fivéreké volt: az édesapámé és az öccséé, Tiboré, aki Váradra nősült, és beköltözött ebbe a házba anyósostul, apósostul, feleségestül, sógornőstül, mindenestül. Volt hová. Az emeleten volt egy hét szobás lakás, a földszinten, egy három, illetve egy két szobás. Tibor közgazdász volt, de újságot írt, ameddig lehetett. Amikor zsidónak már nem lehetett, tisztviselőként dolgozott. Aztán elvitték munkaszolgálatra, a Reviczky századba került. Mint tudjuk, Reviczky mentette az embereket, ahogy tudta. Snitt. Apám a kolozsvári magyar színháznál volt színész. Szerepelt Kós Károly: Budai Nagy Antal c. darabjának ősbemutatóján, amit gróf Bánffy rendezett. Színháztörténet volt az öreg rendesen. 1942-ben már rajta volt a jelmez, amikor bement két civil az öltözőjébe, közölték vele, hogy azonnal tűnjön el, zsidónak nincs mit keresnie magyar színpadon. Akkor még működhetett a zsidó színház. Ott dolgozott édesapám és még sokan, azok a zsidó színészek, akik magyar színházban nem léphettek fel. 

Negyvenhárom őszén elvitték apámat munkaszolgálatra. Ott összekerült Radnótival, egy ideig együtt voltak, majd tizenegyen úgy döntöttek, hogy megszöknek. Megsejtették, megérezték, megtudták, hogy az az út a halálba vezet. Radnóti nem akart velük menni. Édesapám nekünk azt mondta később, hogy Radnóti feladta. Nem tudta feldolgozni, hogy a magyar, mint nemzet, őt, a katolikust kilökte magából. Apám és tíz társa egy ideig Magyarország területén bujkált egy pajtában. Egy nyilas őrjárat felfedezte, és bekísérte őket egy irodába, ahol – mielőtt kivégezték volna – iszonyúan megverték őket. Aztán megjelent az osztagparancsnok – egyik kolozsvári színésztársa, nyilas karszalaggal a karján. Édesapám felkászálódott a földről, és a szemébe nézett. Nem állta a tekintetét. Átadták őket a németeknek, A németek elvitték őket Mauthausenbe. Ott flekktífuszt kapott, Ha pár napot is késik az amerikai felszabadítás, nem jön haza. 

Édesanyámék negyvennégyben a kolozsvári gettóba kerültek. Volt Kolozsváron egy ÁDI nevű harisnyagyár, a tulajdonos lánya édesanyámnak nagyon jó barátnője volt. Ez a tulajdonos kifizette saját családjának a Kastner-féle svájci utat, és arra kérte anyámat, hogy menjen velük. Anyám nem ment, mert ott volt az ő édesanyja, ott volt a 15 éves húga, ott volt a leendő anyósa, apósa, sógora. És a vőlegénye is valahol. Vagon, három nap étlen szomjan, halottakkal együtt. Auschwitzban ő és a tizenöt éves húga titkolták, hogy testvérek, mert a testvéreket elválasztották egymástól. A zsidó őszi ünnepek idején megjelent Mengele a táborban. Háromszázötven nőt szelektáltak ki a tizenkétezerből. Mindenki azt hitte, hogy a kísérletei számára, de nem. Görlitzben megnyílt egy muníciógyár, ide kerestek munkásokat. Ott az asszonyok, úgy ahogy még enni is kaptak. Görlitzben, a női láger mellett volt egy férfi láger is, ahol iszonyatos körülmények között éltek az emberek. Anyám felfedezte, hogy onnan a női lágerbe jönnek szénért a férfiak. Kitalálta, hogy megtölti a szenesvödröket ennivalóval és rárakja a szenet. Működött is majdnem két hónapig, amíg egy zsidó kápó fel nem jelentette. Anyámat gúzsba kötve, a lábánál fogva felakasztották, és gépfegyverrel ütötték, verték, vallatták. Csoda történt? Így akarta a jóisten? Valamilyen oknál fogva úgy döntöttek, hogy nem végzik ki, hanem elparancsolják a konyhából, vissza a muníciógyárba.
Görlitzet felszabadították az oroszok. Iratokat kaptak, elindultak Prágába, onnan Budapestre, onnan Nagyváradra. 

Váradon anyukám várta édesapámat, a gyűrűs vőlegényét, akiről mindenki lemondott. Eltelt egy hónap. Anyám azt mondta nem, Gyuri egy csavargó, valahol elkódorgott, haza fog jönni. És valóban, édesapám másfél hónap múlva megérkezett Nagyváradra. Ekkor fogták magukat mind a ketten, pontosabban hárman, nagynénémmel együtt és elmentek Kolozsvárra. Kolozsváron maradt két unokatestvér, és sehol senki. Kifosztva az egyik ház, lebombázva a másik. Apám, azt mondta, hogy ő nem tud ott boldog lenni. Édesanyám sem maradt Kolozsváron. Elment a házukba, ahol a deportálásuk előtt laktak. Idegen embereket talált, akik megkérdezték, hogy mit keres ott. Kifordul, soha többé nem ment oda vissza. Később nekem is csak az utcáról mutatta meg, látod, ott laktunk mi. Visszajött Nagyváradra, összeházasodott édesapámmal. 57 évig, édesapám haláláig éltek boldog házasságban. Apám szerződést kapott a színháznál, és tíz perc alatt váradivá lett. Szerette a város bohémságát, szecesszióját, légkörét. Boldog volt Ady városában. Teljes liberalizmus volt Váradon, polgári élet. 

Tibor bátyám és az édesapám nem csak borzasztó jó testvérek voltak, hanem barátok, sőt üzlettársak is. Így volt közös tulajdon a fatelep meg a téglagyár itt Nagyváradon. Negyvenhétig maradhatott az övéké, akkor mindenükből kifosztották őket, és még hálásak lehettek a sorsnak, hogy nem vitték el őket a Duna csatornához.

Mi lett Tibor sorsa 1947 után?

Amíg lehetett igazgatta a fatelepet, meg a téglagyárat. ’47-ben államosítottak mindent, a házunkat is. Mikor megjöttek az elvtársak, és közölték, hogy Tibi most már nem úr, hanem elvtárs, és ettől kezdve nem ő a főnök, a munkások tűntetni kezdtek. Néhányan azt mondták, ha nem Tibi úr lesz a gyár igazgatója, akkor írunk a párközpontnak. Az elvtársak két évig meghagyták igazgatónak Tibit, aztán könyvelőként dolgozott, mert azt nem volt könnyű találni a proletár osztályban. 1963-ban azt mondta, neki ebből elege volt, elment Izraelbe, ott is halt meg ’97-ben. Vagy kétszer volt még itthon a rendszerváltás előtt. Államosításkor a házban adtak anyáméknak egy szobát, az volt korábban a cselédszoba, a hálószobát meghagyták Tibi bácsinak. A többibe beköltöztek a proletárok. Közös fürdőszoba, közös konyha, közös mellékhelyiség. Édesanyám súrolt, sikált meg felmosott utánuk, hogy ne legyen kosz, meg büdös.

Mi lett a család vagyonával? Gyönyörű, gazdagon berendezett polgári lakásban ülünk, régi, hogy ne mondjam antik bútorok, értékes, híres festők képei a falon, Várad belvárosában.

Kifosztottak a nyilasok, aztán a kommunisták. Sok mindent vásároltunk vissza. Minden szobába beköltözött egy proletár család, amikor elköltözött nagyobb lakásba, vitt magával mindent. Azt mondta, hogy azt ő az államtól kapta, és viszi magával, nem volt apelláta. 1975-ig itt minden szobában egy család élt. Az elköltözöttek helyébe jött újabb család, de nem hat gyerekkel, hanem eggyel. Hozták magukkal a szocreál bútoraikat, hozták az egész szocialista realizmust, sokszor éppen faluról.

Nektek maradtak azok a bútorok, képek, eszközök, amelyek a ti saját szobátokban voltak.

Igen, illetve még az, amit el akartak dobni. Mert a képeket általában el akarták dobni. Kiabáltak, hogy Doamna Gizi, itt találtuk ezeket az izéket, nem kell maguknak? Akkor édesanyám, mondta, hogy de igen, nagyon köszönöm, ezért majd főzök nektek valami finomat. Így visszakerült néhány kép. Végül is rendes emberek voltak. Anyámat imádták. Azonnal mindenki anyukája vagy nagymamája lett olyan fiatalon is. Tíz perc alatt mindenki megszerette. Tésztát sütött nekik.

Hogy szólították?

Doamna Gizi, meg tovarăsa Gizi, Gizike.

Román és magyar családok vegyesen voltak?

Persze, mindenféle.

1956-ban születtél. Milyennek láttad gyerekként az együttélést a beköltöztetett, ahogy te fogalmaztál, proletár családokkal.

1963-tól könnyebb volt, az azt megelőző időszakra nem nagyon emlékszem. Miután Tibi nagybátyám elment Izraelbe, megkaptuk az ő szobáját. Két szobánk lett, már urak voltunk, de anyám tovább sikált mindenki után. A szüleim mindent valami hihetetlen derűvel tudtak megélni. Azt mondták, hogy hazajöttek a poklok legmélyebb bugyraiból, innen kezdve az életet nem a sötét oldaláról kell nézni. Mindenkivel jóban voltak. Kacagtak azon, hogy be kellett hozni a kaját a szobába, mert ha kint hagytuk, ellopták. Emlékszem volt köztük egy nagyon szegény család, beteg asszony, három gyerek, a férfi nem keresett túl jól. Anyu mindig kint hagyott ételeket.

Hányan laktatok a hét szobában?

Mi hárman, a mellettünk lévő szobában egy kétgyerekes család. Vasutas volt az ember, a nő egy bódéban újságárus. A vasutas mindig berúgott és szidta Ceauşescut. Ez a barom állat elvette maguktól ezt a szép házat, az a barom állat elvette az ő földjét, és az a barom állat tönkre tett mindent. Érdekes, sohasem lett következménye.
A következő szobában lakott egy özvegyasszony a fiával. Mellette egy asszony két lányával. Hét szobában összesen tizennégyen voltunk. Az egyik szobában egy mérnök házaspár lakott. A nő, aki székelyhídi magyar, soha nem akart magyarul beszélni. A románok viszont nagyon akartak magyarul beszélni. Édesapám élete végéig nem tanult meg románul. És mivel őt is nagyon szerették, valahogy meg kellett szólítaniuk. Én pedig, amíg iskolába nem kerültem, nem beszéltem románul.

Ebben a légkörben édesapád, hogy tudott készülni a szerepeire?

Amikor két szobánk volt, akkor már könnyebben. Horia Lovinescu Láz című darabjában második díjat nyert az Országos Színház Fesztiválon. 1968-ban pedig nyugdíjba ment, az után már csak kisebb szerepeket vállalt, inkább csak szavalt. Rám is mondják, hogy potyára vagyok zsidó, de az apám végkép potyára volt az! Mert hogy elég sokszor elment fellépni, szavalni ingyen is. Azt mondta, hogy a magyar verset vinni kell, s ha más nem viszi, ő fogja vinni. Gyakran hívták iskolákba, mint később kiderült, azért, mert más nem igen mert menni. Valamikor, egy Bihar megyei kisközségben volt dolgom, egy idős úr odajött hozzám és megkérdezte, véletlenül nem Simon Györgynek a leánya vagyok-e? De, mondom, igen. Isten áldja meg az édesapját. Mondja meg neki, hogy ez és ez a tanár üdvözli. Tetszik-e tudni, hogy az én tanítványaim, akik tanárok lettek, és visszajöttek ebbe a faluba, mert mi olyanok vagyunk, hogy visszajövünk, még mindig ugyanazokat a magyar verseket játsszuk le irodalom órán magnószalagról, amelyeket az édesapja itt elmondott? Hihetetlen jó érzés volt.

Milyen versek, milyen szerzők szerepeltek az ő irodalmi műsoraiban?

Nagy Adys volt. Én Kosztolányis voltam, ezért Kosztolányi is. De Juhász Gyula, Radnóti, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Babits, Edgar Poe, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud. Tanított is, voltak tanítványai, akiket felkészített, a színházművészeti felvételire.
58-ban a Holnaposok 50 éves jubileumára összeállított egy műsort a műveikből, amelyben többek között Juhász Gyulának a Testamentum c. verse is elhangzott. Feljelentették. Nem a román cenzor, hanem egy magyar író. Tudom kicsoda, nem fogom elmondani. Kétnaponta vitték a szekura emiatt, irredentizmussal vádolták meg. Nem verték, de huszonnégy órán át tartották talpon. Írja alá, nem írta alá, írja alá, nem írta alá.

Egyik diktatúra olyan, mint a másik, a kommunisták épp, mint a nyilasok.

Mi a kommunizmust is megszenvedtük, mégsem szeretem ezt a párhuzamot. Gyilkos diktatúra volt egyik is, másik is, de párhuzamot vonni nem lehet. Halálgyárakat nem építettek.

Ne folytassuk ezt, mert eljutunk a szovjet lágerekig, ahol lelassított halálgyárak működtek.

Igen, térjünk vissza. Apám nem volt az elvtársak által kedvelt figura sem a színháznál, sem másutt, de ez nem zavarta őt különösebben. Nem lehetett meggyőzni, hogy írjon alá, vagy jelentsen. Aztán elfelejtették. Ha eszükbe jutott megint elvitték, megint hazajött, és vitték megint. Anyám egyszer botrányt csinált. Legalább telefonáljanak, mondta. 

Volt nálunk egy nagy házkutatás nyolcvan valahányban. Tudjuk is az okát. Édesanyám éppen akkor volt Kanadában, amikor Ceauşescut megdobálták. Hozott egy rahedli újságot. Azt keresték. Az újságok már rég nem voltak nálunk. Elolvastuk, továbbadtuk. Van körülbelül háromezer könyv a lakásban. Mindet megnézték, belelapoztak. Anyám sírógörcsöt kapott, apám megköszönte, hogy kiporolták.
Milyen anyagi körülmények közt éltetek?

Édesanyám tisztviselő volt, később betegnyugdíjba, majd rendes nyugdíjba ment. A nyugdíjak nem voltak nagyok. Pénz nem sok, de jó kedv volt. Jó kis skizofrénia. Másként beszéltünk az utcán és másként itthon. Sokat olvastunk, és megbeszéltük a könyveket. Kibeszéltük a klasszikusokat, mert mindig azokat adta apu a kezembe.

Jó család voltatok?

Jó család voltunk. Szerettük egymást, összetartottunk. Véd és dac szövetség voltunk a külső világgal szemben. Anya és apa életük végéig imádták egymást. Azt hiszem szerelmesek voltak egymásba öreg korukban is.

Milyenek voltak nálatok az ünnepek?

Mikor még kicsi voltam, nekem is volt karácsonyfám. Mert hogy milyen rosszul érezheti magát az a gyerek, amikor mindenki dicsekszik, hogy milyen karácsonyfája van, hát legyen neki is. Tizenhat, tizenhét éves voltam, amikor először nem volt.

Miért nem?

Szegények voltunk. Tudni kell, hogy édesanyám születésnapja december huszonöt. Elneveztük ezt a fát szeretetfának. Nálunk nem karácsonyfa volt, hanem szeretetfa.

Húsvét?

Festettünk tojást, mert jöttek a locsolók.

A zsidó vallást tartottátok?

A nagy ünnepeket megtartottuk. Jom Kipurt, az engesztelés napját. Az új évet – Rosh Hashana – mindig megtartottuk. Anyám istenieket főzött, elmentünk a zsinagógába imádkozni. Zsidó ételeket főleg Húsvétkor. Hogy a széder estét hogy kell csinálni, nem tudtuk, de gyújtottunk gyertyát és nagyon finomakat ettünk.

Két zsinagóga van Váradon, a neológ és az ortodox. Melyikbe jártatok?

A neológba jártunk, ameddig működött. Neológok vagyunk.

A neológ templom nem működik, mert tönkrement, lepusztult, beázik, rövidesen romokban, azt hallom az ottani gondnoktól, hogy az ortodox templomba járnak a neológ hitűek is.

Az ortodox közösség nem volt jellemző Váradra. Várad liberális város volt. A neológok voltak többségben.

Azt mondja ez a gondnok, hogy a megyében alig van háromezer zsidó, a városban alig háromszáz. Különösen kegyetlenül hangzik ez, ha tudjuk, hogy az 1910-es népszámlálás adatai szerint a váradi lakosság több, mint 24 százaléka izraelitának vallotta magát.

A holokauszt megtizedelte a váradi zsidóságot. A 60-as években tömegével mentek ki Izraelbe. Aztán meg Ceauşescu adta el a zsidókat és németeket kilóra. De ha még visszagyűlnek néhányan Izraelből, akkor többen leszünk.

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy korábban Magyarországra kitelepülők visszaköltöznek Váradra, Erdélybe. Ezek szerint a zsidók is Izraelből?

Igen. Fiatalok. Valamikor innen ment el a család, és az unoka visszajött.

Milyen nyelven beszél?

Kezdetben angolul, aztán megtanul románul.

Édesapád, Radnóti Miklós mintáját, példáját követte, magyarnak, ráadásul hazafinak tartotta magát. Én, bocsánat, benned is ezt látom. Kijelented, hogy zsidó vagy, én meg – aki ateista vagyok – egészséges lelkű magyarnak és keresztény gondolkodásúnak látlak.

Én magyar vagyok, a vallásom zsidó. Nem vagyok keresztény. Mi a kettős identitást éltük meg. Egyik sem zavarja a másikat. Felnőtt fejjel gondolom így. Nekem ezt soha senki nem mondta el. Egyik sem több, mint a másik, egyik miatt sem kell féljek, egyik miatt sem kell kisebbnek érezzem magam.

Jelent valami pluszt a kettős identitás?

Szerintem jelent. Két kultúrának vagyok a birtokosa, amely egyedi és sajátos. Talán ettől vagyok kiegyensúlyozottabb, mint sokan az én generációmból. Talán ez a kettős identitás is teszi, hogy képtelen vagyok bárkit is vallása, nemzetisége, világnézete, bőrszíne vagy bármilyen mássága alapján eltaszítani magamtól, vagy megbélyegezni. Az ember értéke a mérvadó számomra. Gyűlölöm viszont a szélsőségeket, a kirekesztést, a megbélyegzést.

Hátrányt éreztél-e abból a múlt rendszerben, vagy ebben, hogy nyíltan és őszintén vállalod a származásodat és kettős identitásodat?

Őszintén? Nem tudom! Sohasem érdekelt! Nem érdekel!

Soha nem sértettek meg, iskolában, például?

Anyázok. Ha valaki elkezd zsidózni, anyázok. Ha valaki elkezd bozgorozni, akkor is. Nem vagyok hajlandó ettől megijedni, egy lépést hátrálni, felháborodni sem. Nem. Egyszerűen anyázok.

Hol jártál gimnáziumba?

Na fogózz meg! Román iskolába jártam. Nem azért, hogy román legyek, hanem azért, hogy boldoguljak ebben az országban. Azért kell megtanulnom románul, hogy az anyanyelvén tudjam anyázni azt, aki engem nemzetiségem vagy vallásom miatt megsért. Öt-hat éves koromban megtanultam magamtól olvasni magyarul. Ennek az lett a következménye, hogy a román iskolában azt mondtam, én már tudok olvasni, minek kell nekem itt ülni, ahol egy szót sem értek abból, amit mondanak. Néhány nap múlva összepakoltam a cuccaimat, és elmentem anyuhoz, aki egy másik iskolában dolgozott. Aztán egyszer csak rám ragadt a nyelv. Elkezdtem érteni, írni is tudtam. De magyar kultúrában nőttem fel. Apu tanított magyarul. Írni is, helyesírást is. Mindent.
A román gimnáziumban tizenkét évet szenvedtem. Attól nem, hogy magyar voltam, meg magyar zsidó. Nem foglalkoztak vele. Mi volt rémes? Az uniformizálás. Engem szuverén emberkének neveltek itthon. Szörnyű volt az iskolában egyenruhába öltözködni, egyformán gondolkodni, egyformán viselkedni, egyformán beszélni. Hajszalag volt, szoknyaméret, lapos sarkú cipő, karszám, copf, egyenruha. Amikor anyám Kanadából hazajött, hozott nekem egy loknis műbőrkabátot, prémmel. Még arra is felvarrtuk azt a szomorú számot. És nem akartak vele beengedni az iskolába. Azt mondták, ilyen flancos kabáttal nem lehet iskolába járni. Édesanyám bement az igazgatóhoz, és megmondta: én nem tudok másik kabátot venni, vegyen neki az iskola.

Zsidó öntudatod mikor kezdett lenni?

Jó történet. Tizennégy éves koromban választottam magamnak a zsidó vallást, akkor válik felnőtté a lány. Édesapám elvitt engem minden történelmi egyházba. Apámnak mindenféle papbarátja volt. Ortodox román ugyan nem, de szerzett valakit. Bevittek egy ortodox templomba, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Már az sem tetszett, hogy sötét volt, de amikor megláttam, hogy mindenki ugyanazt az ikont megpuszilja, mikor mi itthon egymás után nem ittunk pohárból… Kizárva. Elvitt a székesegyházba, egy nagyon művelt kanonok barátjához. Apámék összejártak. Könyveket vett elő, bibliát, beszélgettünk, magyarázott. Minden rendben volt, mindaddig, amíg el nem vittek egy ünnepi misére. Felvette a teljes ornátusát a kanonok úr, akit egyébként nagyon szerettem. Gyönyörű volt, csakhogy én egy színházban nőttem fel. Odamentem a kanonok úrhoz. De szép jelmez, megfoghatom? Milyen jól tetszett előadni a szöveget. A kanonok úr letolta a szemüvegét, ránézett az apámra és azt mondta: Gyurikám a te lányodból nem lesz katolikus. Elvitt egy református paphoz, idősebb úr volt, nagyon, nagyon kedves ember ő is. Nagy könyvgyűjtő volt, ezért volt a nagy barátság apuval. Ő is elmondott mindenfélét.

Tudták, hogy miért visz hozzájuk édesapád?

Igen. Mert a zsidóknál az úgy van, hogy amikor a gyerek megszületik a fiút megmetélik, a lányt meg beírják zsidónak a nagykönyvbe. Az én szüleim meg úgy gondolták, hogy nem biztos, hogy én akarom ezt. A zsidó sors nehéz sors, amit nem biztos, hogy én vállalni akarok. Döntsek én. Liberális emberek voltak. Akkor már meséltek nekem Auschwitzról, a lágerekről, az üldöztetésekről.

Egy gyerek el tudja dönteni ebben a korban?

Szerintem, ha van ismerete, ha fel van készítve rá, akkor igen, s a gyerek zsigerből dönt. A reformátusoknál a zsoltárokkal volt bajom. Énekelnek, énekelnek, énekelnek. Megkérdeztem a papot, tessék mondani, a jóistennel senki sem beszélget? Ránézett apura, és azt mondta, sok munka volna a gyereknek elmondani. Apukám utoljára vitt el a zsinagógába. Az első benyomásom az volt, hogy szabad az élet. Az a paradicsom. Ahol zsidók vannak, ott a gyerekek paradicsoma van. Mivel nem voltam még tizennégy, lemehettem a férfiakhoz is. Jöhettem, mehettem, tehettem, vehettem.

Nem fegyelmeztek?

Neeem! Hol a pap? Nincs pap. De ki mondja meg a jóistennek? Te! Ééén? Te! Elvittek istentiszteletre. Volt egy előimádkozó bácsi, akiről kiderült, hogy nem pap. A rabbi szintén nem pap, hanem a közösség a bölcse. Ő magyarázza a Tórát, a szent könyveket. De nincs közvetítő. A bácsi elkezdett kiabálni. Mondta, mondta, mondta. És én megkérdeztem: miért tetszik kiabálni? Azt mondta azért, hogy jobban hallja az isten, mert öreg. Azt hiszem ez volt az a mondat, amitől választottam. Később meggyőző volt az is, hogy nem egy haragvó istenről szól a vallás, hanem egy jóságos és megbocsátó istenről. Erről szólnak az ünnepeink is.

Leérettségiztél. Utána mit történt?

Elmentem felvételizni jogra. Írtam egy jó írásbelit. 1975-öt írunk Kolozsváron. Behivattak a Babes-Bolyai Tudomány egyetem titkárságára. Hogy képzelem, hogy jogra felvételizek? Külföldön vannak rokonaim, a szüleim nem párttagok, semmilyen UTC-s aktivitásom nincs, amivel bizonyíthatnám a kommunizmushoz való lojalitásomat. Nem szóltam egy szót sem, mert nem akartam előtte sírni. Apám ekkor azt mondta: Judit, tizennyolc éves vagy, itt egy kevés pénzecske, menj le a tengerre. Azt akarták, hogy derűsen tudjam elviselni ezt és a többi orrbavágást is. Lementem két hétre a tengerre, visszajöttem és szeptemberben elmentem a bábszínházba dolgozni. Állítom neked, hogy a földkerekségén ilyen tehetségtelen bábszínész még nem született. De nem azért rúgtak ki, mert tehetségtelen voltam, hanem mert nem iratkoztam be a kommunista pártba.

Ebben az időszakban ha társaságba mentél, tudtátok egymásról, hogy ki zsidó származású?

Áh, dehogy.

De a zsinagógában találkoztatok.

Persze, onnan tudtuk, hogy zsidók vagyunk, de társaságban ez nem számított.

Mi történt utána?

Miután sikeresen kirúgtak a bábszínháztól egy rövid ideig angolt tanítottam itthon. Kisdiák tanítványaim voltak, de feljelentettek. Nem taníthattam. Elmentem cipőgyárba dolgozni. Ott hol szalagon, hol irodában dolgoztam.

1989 december. Lehetett-e érezni, hogy valami készül?

Egyre borzalmasabb volt. Elfogytak a barátaink. Kiszöktek, vagy elmentek hivatalosan. Kiürült a zsidóktól az ország, de a keresztény magyarok is mentek, amerre tudtak. Én adtam magamnak egy kis időt. Apa soha nem akart menni. Volt egy mondása: menjen, aki később jött!

A te fejedben megfordult?

1988-ban már igen. Már nem tudtam elviselni a hideget, a sötétet, azt, hogy párnát raktunk a telefonra, ha beszélgettünk, hogy nem jutok információhoz, nem tudom, hogy a társaságban ki a besúgó és ki nem. Nem bírtam idegileg. Nem bírtam már a kettősséget sem, hogy egy vagyok idehaza, és más vagyok a világban. Nem is az zavart, hogy hétből hét napot, és a huszonnégyből tizennégy órát dolgozunk. Az igazán nagy zűr bennem volt. Mérhetetlenül igazságtalannak tartottam, az emberekkel szemben ami ebben az országban történik. 1989 nyarán Kinde Annamáriával, és másokkal voltunk valakinél, akkor mondtam: gyerekek itt történni fog valami. Arra alapozhattam, hogy már mindenütt megdőlt a diktatúra. Decemberben már tudtuk mit történik Temesváron. Oda akartam utazni. Nekem a szüleim soha nem mondtak egy határozott nemet, soha. Soha nem mondták, hogy fiam, két olyan egészséges fülest kapsz, ha ezt megcsinálod. Most először mondta. Azt mondta: nem engedlek el meghalni, világos?! Magánsztrájkot folytattam. Nem dolgoztam.

Bementél a munkahelyedre, a cipőgyárba és nem dolgoztál?

Igen. Mindenkinek elmondtam, hogy mit mond a Szabad Európa Rádió. A fene tudja, miért nem vittek el. December 22-én fent ültem a lakatos műhelyben, ahol volt rádió. Bemondták, hogy Ceauşescu meglógott. Nálunk meg bezárták a gyárkapukat, hogy ne mehessünk haza.

Nem azért, hogy ne mehessetek ti is ki az utcára?

Nem tudom. Futottam végig a gyáron, kikapcsoltam a főkapcsolót, hogy álljon le minden gép. Kiabáltam, hogy szabadok vagyunk, hogy végre szabadok vagyunk. Láttam az arcokat. Volt, aki örült és ugrált, volt, aki halál sápadt lett, vagy rosszul lett. Mikor vége lett a műszaknak, hazamehettünk. Anyám boldogan ült a televízió előtt, kérdeztem, hol van apu. Az utcán, mondta. Hol legyen? Pedig akkor már Nyolcvanon felül volt.

Hogy fogadtátok Ceauşescu kivégzését?

Örültünk. Azt gondoltuk, megölték, hogy ne beszéljen. Tévedés ne essék, nem annak örültünk, hogy megölték. Anyuék, akik túlélték a holokausztot, és a kommunizmus borzalmait, nem tudtak örülni egy kivégzésnek. Örültek annak, hogy megszabadultunk, emberi élet vár rájuk, elsősorban rám.

A romániai rendszerváltás után szinte azonnal újságíró lettél, holott ennek nem volt semmi előzménye.

Azelőtt sohasem írtam. Ellenben sokan tudták rólam, hogy nem vagyok műveletlen, és nem vagyok kuka. 1990 tavaszán, felhívott Kinde Annamária és azt mondta: lapot csinálunk Simon, gyere. Így lettem újságíró.

Hogy lettél színikritikus?

Nem tartom magam annak. Újságíró vagyok, aki színházról is ír. Nem jártam dramaturgira, újságírást tanultam Esztergomban. Majd Amerikában a California State Universityn. 1999-ben kerültem a Bihari Napló kultúrrovatához. Kultúráról akartam írni a sajtóban és színházról. S amiért jó kislány voltam, és sokat dolgoztam, jutalomként ma én szerkeszthetem a színházi oldalt az Erdélyi Riportban.

Izraelben voltál?

Tavaly tavasszal voltam először. De még megyek.