“Szerettem volna átélhetővé tenni a regényt”

“Gyermekkoromban mindegyre azt hallottam a szószékről apám hangján, hogy a fogságból való szabadítás eseménye, a Vörös tenger, majd a megáradt Jordán folyó csodálatos „átlépése” tette és teszi az embert teremtés-formájúvá, és hogy identitásának legfőbb eleme a szabadság.” 

Visky András íróval, a Kolozsvári Magyar Színház dramaturgjával beszélget Kőrössi P. József

2009. február 12.

Visky András (Fotó: Vakarcs Lóránd)

Hosszú péntek címmel drámát írtál Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért című művéből. Kertész Imrének talán ez a legszemélyesebb könyve, legalábbis ezt tartják róla. Egy férfi egyéjszakás töprengése, aminek a végén eldönti: nem lesz gyermeke. Auschwitz után nem szabad gyermeket nemzeni. Neked, aki fiatalember vagy, családod van, gyermekeid, hogyan jutott eszedbe éppen ez a mű?
A Kaddis a meg nem született gyermekért, ez a püspöklila vászonba kötött kis könyv óriási ütést mért a szívemre. Emlékszem, egy debreceni könyvesboltban vásároltam meg. Mire a Királyhágóig jutottam, már persze elolvastam. Világossá vált számomra, kiolvashatatlan könyvet vettem magamhoz. Nem írásként és nem szóként kísértett, noha persze így is, hanem a mondatok erőteljes muzikalitása, a hangja, amely mélységesen személyes persze, de nagyonis számít az olvasójára, arra tudniillik, hogy az olvasó is odaadja a logoreásan  beszélő B. hangjához a sajátját, sőt valamilyen módon a világ-egészben, az idő rezonanciáiban is bízzon, a messziről érkező visszhangok hullámverésében. Lehet, hogy aki nem olvasta el magának hangosan ezt a regényt, aki nem lépett be mindent odahagyva visszhangzó terébe, aki tehát nem hallja a maga hangját is benne, még talán el sem olvasta könyvet…?  Olvasási szokásainkat bírálja fölül már tulajdonképpen a legelső oldalon, akkora erővel, hogy csak visszautasítani vagy valahogy vele menni lehet, nem számolva a következményekkel. Másképpen kell venni a lélegzetet, nagyon hamar légszomjjal küszködsz, bizony elszorul benned a lélek… Opus magnum, tökéletesre csiszolt kő, rettenetes, mint a még gyermek Dávid patakból kiemelt „sima” kövecskéi, amelyek persze azonnal leterítenek, az Írás szerint tulajdonképpen már a legelső eltalál, nincs mentség. Minél nagyobb vagy, annál látványosabban és röhelyesebben terülsz el. Radikális könyv, de nem a teljes élettel kimondott „Nem!”, hanem a kimondott „Nem!” , milyen lehetetlen szó ez is, szeretete miatt. Nem egyszerűen nyilvános töprengés, amiképpen a Gályanapló sem az, hanem hangos megszólítása annak, „aki vagy van, vagy nincs, hisz oly mindegy, mert van vagy nincs: végső soron egyre megy”. Lehet persze, hogy a gyermekeim miatt is szólított meg ekkora erővel, de nem abban az értelemben, hogy Auschwitz után ne volna szabad, vagy nem volna értelmes (mert hiszen a mindegyre Auschwitzba torkolló következményekkel nem számoló döntés) gyerekeket nemzeni, hanem az idő megállításának a szándéka miatt, hogy tudni illik történt valami, ami a létet gyökereiben támadta meg, nem kellene tehát tovább menni… Olyan volna ez a továbbállás, mintha az Oidipusz királyban azt olvasnánk, olyannyira kényelmetlen az incesztusról beszélni, vessük csak a hátunk mögé a történteket és lépjünk végre tovább, kíméljük meg a gyermekeinket ezektől a véres és végső soron ízléstelen történetektől… Legjobb tudásunk szerint az antikvitásban családok tekintették meg a tragédiák előadásait, nagyon érdekes elképzelni egy beszélgetést a szülők és fiaik-lányaik között, hazafelé menet a forró amfiteátrumból…         

A te személyes sorsod is sugallhat valami hasonló életérzést, hiszen lelkész édesapádat hosszú börtönre ítélték, aminek nagy részét munkatáborban töltötte le, a családot meghurcolták, kitelepítették. Lehet-e, szabad-e feltételezni valami rokonságot a te gyermekkori élményed és Kertész hősének életérzése között?
Gyermekkoromban mindegyre azt hallottam a szószékről apám hangján, hogy a fogságból való szabadítás eseménye, a Vörös tenger, majd a megáradt Jordán folyó csodálatos „átlépése” tette és teszi az embert teremtés-formájúvá, és hogy identitásának legfőbb eleme a szabadság. A tízparancsolatot kinyilatkoztató Világ Ura magát mint szabadító Istent mutatja be népének, aki a „szolgaságnak házából” kijővén nem-népből néppé lett − másként a „tíz szónak”  bizonyára semmi értelme nem volna. Én fogolynak születtem, nincs emlékem a fogság előtti időszakból, sem képek, sem apám érintései formájában. A rémület hatása alatt ismertem önmagamra először, abban a vonatban, amely Latesti-re, a román puszta keleti szögletének egyik lágerfalujába szállított. Nincs aranykor, amihez viszonyulhattam volna, a tehetetlen, románul semmit nem tudó anyám sírását most is fel tudom idézni, meg hát két legidősebb bátyám erőfeszítését, hogy anyámon segítsenek, valahogy ennivalót, főként vizet szerezzenek nekünk, legkisebbekenek. A Kertész-regény apa-képe főként az édesapa és a Diri alakjában a fogságra nevelés, a szabadság ösztönös, tragikus és önismétlő visszautasításának a képe. Az én apám színes elbeszélésekből, gyermeki történetekből és néhány fényképből állt össze bennem. Nagyszerű, szelíd és rettenthetetlen, nem utolsó sorban pedig szép férfival álmodtam mindegyre, egy törékeny hőssel, aki az apám, és aki boldogan játszik velem. A fogság persze a személyes tapasztalatok, a mondhatni közbeszéddé vált történetek révén a múlt század közös tapasztalatává lett, vagy legalábbis annak kellett volna, lehetett volna lennie, de hát nem lett az, ment minden tovább, az „ezek” és az „azok” retorikája például, az emberi mivolt eltűnésének, de legalábbis kétségessé válásának idején zsidó- és német-kérdésként távolítottuk el magunktól újabb önmagunk legszemélyesebb történeteit.      

Van-e jelentősége annak, hogy zsidó témához nyúltál? Akarsz-e ezzel is üzenni? Tudtommal vallásos, református ember vagy…
Nem nagyon szeretem a szót, „vallásos”, mert a hit-kérdés intézményes válaszadására kell gondolnom, és az intézményes megjelenése az Isten-formájú kérdésnek az egyháznak, egyházamnak rettenetes teológiai megfontolásokra adott lehetőséget például a harmincas években, majd persze később is. Olyan elmék, mint Ravasz László püspök, a Magyar Parlament felsőházi tagjaként iszonyatos badarságokat mond a zsidókérdésról, vallása nevében… Kertész Imre fölvetéseit nem tartom első rendűen zsidó témának, hiszen a Kaddis szerint „ebben a tekintetben tök mindegy, hogy zsidó vagyok-e vagy nemzsidó, habár itt a zsidóság, tagadhatatlan, nagy előny, és ebből […], csakis és kizárólag ebből az egyetlen szemszögből vagyok hajlandó zsidó lenni…” Ehhez még számítsd hozzá azt a „szövetségi teológiát”, amin tulajdonképpen fölnőttem, amely szerint a keresztény, a közkeletű magyarországi vélekedéssel jórészt szöges ellentétben, nem a nem-zsidó, hanem a zsidók, tehát a hitben erősebbek kegyelem általi testvére, a zsidó Jézus váltság-munkája révén, amely során mi magunk a gyilkosok oldalán vállaltunk feladatokat. Aki egyetlen rövid pillanatra el tudja képzelni vagy esetleg érteni-értelmezni tudja az Újszövetséget a Tóra, a bölcsességi irodalom vagy a prófétai könyvek nélkül, vagy akár ezek triumfalista „meghaladásának” tekinti az evangéliumokat, nos az mérhetetlenül tiszteletlen a tényekkel szemben, de persze lehet, hogy egyszerűen csak elmeállapota vált hirtelen kétségessé. A mi kultúránkban a keresztény téma, vagy a keresztény gondolat mindenestől fogva értelmetlen a zsidó gondolat nélkül. 
 
Küzdeni kellett a szöveggel?
Kellett és kell, nagyszerű foglalatosság. A reformáció tulajdonképpen szövegszerűnek látja a világot, az önmagunkat odaadó értelmezés végtelen utakat nyit meg, befelé a leginkább. Nem régiben valaki azt írta rólam, nem tudok túl lenni a Kaddison. Hát persze, legkivált mert nem is akarok túl lenni rajta, nem olyan típusú szöveg, amelyet csak úgy oda lehet, vagy oda kellene hagyni. Rilkét is újraolvasom meg Dosztojevszkijt, Simone Weilt vagy Beckettet, sohasem unom Csehovot, vagy Kafkát sem, nem folytatom, és hát éppen azért, mert küzdeni kell a szöveggel… Nem okoz gyönyörűséget, egészen másról van szó, szédületes erővel ragad meg, egész embernek tekint, a legváratlanabb pillanatokban szólít meg.   

Leegyszerűsítve: Kertész Kaddisa – ima. Mondhatjuk azt a darabodra is?
Ráadásul közösségi ima, ami tíz férfiember tevőleges részvételét feltételezi. Nyilvános tett, amely egyszerre szólítja meg a tágabb értelemben vett közösséget és a Világ Urát, finoman, tehát kérés formájában arra emlékeztetve őt, hogy ígéretet tett népének, hogy mihamarabb elküldi a Szabadítót, a Messiást. Más nézőpontból színháznak is láthatjuk, szakrális cselekvésnek, amely a világban végbement, végső soron elfogadhatatlan eseményt, az ember halálát mintegy Isten-történetté alakítja át, mi több, számontartásunk feladatára emlékezteti azt, aki a világba vetett bennünket. Engem inkább az ima elmondhatatlanságának a múlt századi öröksége érdekelt ebben az adaptációban, az a drámai szituáció, amit egyébként Beckettnél ismertem fel ehhez hasonló élességgel és pontossággal, hogy tudniillik a színház első rendűen nem Isten megszólítására, hanem, ellenkezőleg, szórabírására szerződött. Lehetséges-e olyan, persze szelíd kényszerítő eszközökhöz folyamodni, amelyek jeladásra bírják a Teremtőt, tehát tulajdonképpen valamiféle beavatkozásra? Ez persze, mármint a beavatkozás, a nézőben megy végbe, aminek azonban az a rettenetes, majdhogynem teljesíthetetlen feltétele, hogy a színészben mindenképpen megtörténjen, azazhogy a színész túllépjen, meghaladja, szétszakítsa mestersége technikai vértezetét, odahagyja azt és ne védekezzen, ne hárítsa el a kiszámíthatatlan bekövetkeztét. Az én szememben csak az a Godot-előadás lehet jó, amely beteljesíti önmagát a várakozó nézőben, ami alatt azt értem, hogy Godot megzörgeti a néző ajtaját, és ha a néző ajtót nyit, akkor Godot bemegy hozzá, hogy együtt vacsorázhassanak. Nem csak a Kaddist olvasom így, hanem a Gályanaplót is, amely egy lelkigyakorlatos könyv szerkezetét reprodukálja, következésképpen a cselekvő olvasásra, figyelmes önmagába tekintésre hívja meg az olvasót.        

Két változata van a Hosszú pénteknek, az első nagy titokban készült. Miben különbözik a kettő?
Mindkettő titokban készült, A meg nem született egyszemélyes változat és a Hosszú péntek című tízszemélyes forma. Nagyon izgalmas látni, hogy két különböző darabról, értelmezésről van szó. Ha engedünk a Kierkegaard-i felszólításnak, amelyet az Önvizsgálat című kicsi könyve első oldalán találunk, hogy hangosan olvassuk el a regényt, akkor máris egészen más megértési szituációban találjuk magunkat, a tér ugyanis hozzáteszi hangunkhoz a maga visszhangjait, „élővé” válik a szó, kiejtéssé, beszéddé, dadogássá, többszöri nekilendüléssé, ügyetlenséggé. Az olvasó sokkal intenzívebben figyel a maga rezdüléseire, egyre bennebb megy, az egyes szám első személy a hangján szólal meg és ez nagy erejű eseménnyé tud lenni. Az egyszemélyes változat közelebb áll a soliloqiumhoz, a nyilvános magánbeszédhez, sokkal inkább az Isten-dráma felé billen az előadás, mint a tízszemélyes forma esetében, ahol inkább a főhős saját tradíciójával való drámai küzdelem megy végbe. A tradíció, főként ha spirituális természetűre gondolunk, rettentő nagy teher tud lenni, az ember azt sem tudja, mitévő legyen, amikor saját magát figyelve azt hallja, egyetlen saját mondata nincs, ő nem is hang, hanem csak visszhang, rettenetes. A tízszemélyes forma, azt hiszem, az identitás-játék felé megy, az egyszemélyes talán inkább a teodicea-dráma irányába. Kilenc ember várakozik a térben, nem tudják elmondani a kaddist, mígnem bejön a tizedik, aki viszont nem akarja elmondani, mert valamennyi szava problematikus. Nem áll módjában elmondani, csak a saját története elmondása árán, evvel a tettével pedig egyszerre szétszakítja és beteljesíti a tradíciót. Amikor persze ezeken a változatokon dolgoztam, a regényt szerettem volna megérteni, a szó legigazabb értelmében, semmi esetre sem túl lenni rajta, letudni valahogy,hogy aztán a diákjaimat kiokítsam felőle.

Úgy sejtem, nagyon fontos pillanata írói pályádnak ennek a műnek a megszületése. Talán nem is annyira az elkészítése, mint az elgondolása volt nagyon fontos.
Ezt nem áll módomban megítélni. Annyit bizonyosan tudok, hogy nekem sokkal szerényebb elgondolásom volt, és elsőrendűen talán nem is írói, hanem, mondhatni pedagógiai célkitűzéseim voltak az adaptációval kapcsolatosan. Szerettem volna átélhetővé tenni a regényt. Talán abból a naivságból fakad ez, hogy olykor, a fölébredésig mindenképpen, valóban hiszek a műalkotás átváltoztató hatásában, és ha ez nem is következik be kataklizmaszerűen a társadalomban, nem a műveket okolom miatta. Én például valóban az hittem, hogy a Javított kiadás nyilvánossá tett gyónása olyan felszabadító hatással lesz az olvasókra, hogy elindítja a múlt megvallásának folyamatát a magyar társadalomban, megszólalnak majd a tartótisztek is, és elindul végre egy mély beszélgetés arról, hogy kik is vagyunk, milyen történetekből vagyunk összerakva. Korlátozottságunk szabadsággá válhat egy ilyen beszélgetésben. Erről hoznak hírt nekünk a görög tragédiák, a középkori misztériumok, a Hamlet vagy a Csehov- és a Beckett-játékok. Nem ez történt, annál rosszabb nem a műnek vagy az írónak, hanem bizony valamiképpen mindannyiunknak…        

Mesélnél az előadásokról? Úgy tudom azok is sokfélék. Pécsen nagy szakmai vita is volt az egyik előadás után. Te ott azt mondtad, hogy érdekes módon nagyon különféleképpen szólal meg a darab, s van, hogy üressé válik az előadás, nem szólal meg.
Olyan előadással van dolgunk, amely nem teszi lehetővé a pusztán pontos, de nem odaadó játékot, ezért is szeretem többek között. Benne van az üresség kockázata, és ez rendjén van így. Nagyfokú szakmai becsületességre szorítja a színészeket, hiszen a belső visszhangokat semmivel sem lehet helyettesíteni, úgynevezett technikázással, vagy akár rutinnal. Az előadások persze olykor elképesztő hatást váltottak ki a nézőkben. Nekem azok a pillanatok voltak a legfontosabbak, amikor például zilahi középiskolai diákok jöttek el megnézni a Hosszú pénteket úgy, hogy előtte elolvasták a regényt és beszélgettek róla az iskolában. De mesélhetnék a kolozsvári egyetemisták évfolyamairól, akik egy szép hosszú estén át beszélgettek az előadás alkotóival, majd a megszerkeszett beszélgetést nyilvánosságra is hozták a Látóban. De minthogy a román nyelvű mesteri képzésen a dramatikus szöveg természetéről is tanítok, vannak évfolyamok, akik elolvassák a Kaddist Paul Drumaru kitűnő fordításában, majd fél évet kitevő értelmező beszélgetés után elmélyült tanulmányokat írnak róla. Ezek az órák nagyon sok örömet okoznak, diákjaim egyszerre érdeklődni kezdenek az elérhető Kertész-művek iránt.