Tamás Gáspár Miklós: Nussbächer Melitta

Írta: Szombat - Rovat: Politika

“…én ötéves korom óta pontosan tudom, hogy az, hogy „zsidó”, meg az, hogy „soha”, ugyanazt jelenti. Azt jelenti, hogy soha többé nem mehetsz be a kerted kapuján. Hogy múlttá válsz még életedben. Hogy máshol kell lenned, soha nem térhetsz vissza….”

 

 

tgm.jpg

(Később még Gaál Gábor is kapott egy kis utcát; ez legutóbb még megvolt.)

A Danton utcában volt az óvoda.

Oda járt Nussbächer Melitta. Nussbächer Melitta – pedig az ötéves gyerekek ilyesmiről általában nem sokat sejtenek – gyönyörű volt és édes volt, ezt még mi is tudtuk, szív alakú arcocskája izzott az elevenségtől és az energiától, az elemi erőtől, nagy, fényes, fekete szeme volt, olyan szép és kedves volt, hogy minden gonosz kölyök – fegyvereit letéve – szeretni volt kénytelen. Egyszer bejött az édesanyja a Danton utcai óvodába, és meghívott valamennyiünket hozzájuk gyermekzsúrra, mert – mondta – ők elutaznak, búcsúzzunk el Melittától.Ők is ott laktak valahol, talán éppen magában a Danton utcában – vagy a Garibaldi utcában? – , ez egyike volt azoknak a kolozsvári házaknak, amelyeket magamban mindig úgy neveztem, hogy „mély”; elvadult, hars kert, ezt a zöldet ti nem ismeritek, Kolozsvár két dombvonulat között fekszik, mély völgyben, közel vannak a Gyalui-havasok, ködös, esős az idő, ez – akárcsak Írországban – smaragdzöld füvet növeszt, kékeszöld levelű bokrokat, ebben a kertben fekszik „a mély ház”, alacsony, bévül kissé sötét, mélybarna tónusú, a padlóviasz és a bútorfény szaga érződik,  gyakran üt a falióra, a kurta lábú díványon perzsaszőnyeg. A gyermekzsúrra nem nagyon emlékszem, ott voltunk mind – az óvodában volt magyar tagozat és román tagozat, de a román tagozatra is magyar gyerekek jártak (különben nem lett volna hová menniük), lehettünk vagy huszonöten. Biztosan kaptunk házi bodzaszörpöt.

Jól mulattunk, ha nem tévedek, amikor bejött Nussbächer Melitta édesanyja, és azt mondta: „Gyerekek, búcsúzzatok el Melittától, mi pár nap múlva elutazunk Izraelbe, búcsúzzatok el tőle, mert soha többé nem fogjátok már látni.”

Gondolom, ekkor csönd lett.

Aztán valaki fölsírt, aztán mind a húsz-huszonöt kisgyerek elkezdett sírni, mi tagadás, éktelenül bömbölni. Utoljára Nussbächer Melitta fakadt el sírva. Ott zokogtunk valamennyien, amikor megjöttek a szüleink – biztosan azt gondolták, milyen ügyetlen, milyen tapintatlan ez a Nussbächerné – , és hazavittek bennünket.

Soha többé?

Soha többé.

Nem sokkal korábban halt meg Sztálin, emlékszem a sápadt arcokra, a fekete zászlóra Oroszi bácsiék házán – Nussbächer Melitta elment, nem látjuk többé soha.

Miért ment el örökre Nussbächer Melitta? Mert zsidó.

Aztán elkezdtünk iskolába járni, az első elemiből elment Neumann Laci. Aztán a házunkból elment Hirsch Robi, Koltai Péter és Koltai Mari. (Az apjukat, Koltai Imrét lefogták holmi kétes sikkasztási ügyben – valamit ráfogtak a románok, mondta titokzatosan Szőke néni, a házmester – , s mire hazajött a börtönből… No mindegy, még kisgyerek voltam, Imre ott cigarettázott az esti udvaron, s tőlem kérdezte: „Gazsikám, láttad, mikor ment el a feleségem?” Én ugyan láttam, de – mit akarnak tőlem a fölnőttek. Hallgattam.) A szemközti házból elment Kertész Zsuzsi és Kertész Mari. (Az ő lakásukba költöztek később Balogh Edgárék, a két fiukkal, akikkel jóban voltam.) A későbbi években aztán elment Erős Gyuri és Erős Robi, elment Grünfeld Gyuri, elment Katz Iván, elment Léb Juli és Léb Anikó, elment a legszebb pár Kolozsvárt –Farkas Gabi és Steuermann Zsuzsi – és elment Kiss Árpád doktor bácsi fia, Péter (az egyetlen igaz maoista, akit valaha ismertem Kelet-Európában, és az egyik legműveltebb fiatalember, akivel összehozott a sors, tele volt a szobája, a Bartha Miklós utca egyik kis mellékutcájában volt „mély” szobája, tele nyugati szélsőbaloldali lapokkal és tizenkilencedik századi kiadású klasszikusokkal, évekkel ezután a Bukarest—Kolozsvár expresszen, azaz a rapidon találkoztam vele, a fején kipa, dühösen kérdeztem tőle, „mit jelent ez az izé a fejeden?”, azt válaszolta: „azt jelenti, hogy valaki van fölöttünk”, legyintettem, otthagytam), elment Kallós Vera, elment Gyalui Mariann, elment Spatz Márta, elmentek Gherman-Grünbergerék, elment Farkas Péter és a felesége, Donka, elment Farkas Anna, aztán elmentek a szüleik is, elment Farkas Gyuri, elment Weiszmann Kati és Juli, elment Schwartz Andris (és vele az ártatlan Piskolti Tünde), elment Ditrói Tamás, elment Földes Ági, és akkor már elkezdtek masszívan disszidálni a román értelmiségiek és még masszívabban áttelepülni Magyarországra a magyarok, de ezek már későbbi fejlemények.

Úgyhogy én ötéves korom óta pontosan tudom, hogy az, hogy „zsidó”, meg az, hogy „soha”, ugyanazt jelenti. Azt jelenti, hogy soha többé nem mehetsz be a kerted kapuján. Hogy múlttá válsz még életedben. Hogy máshol kell lenned, soha nem térhetsz vissza.

A régi Erdély, vagy: „a régi magyarság” Erdélyben nem képzelhető el zsidók nélkül. Ámde az erdélyi zsidóság bennem a régi szavakat idézi föl: véka liszt, akó bor, szabóarasz, két ár szántó, angol szövet, fésűsgyapjú, szitavászon, kaplis cipő, zoknitartó, hecsenpecs, muroklé, aladárok, savanyúcukor, kanaszta, az aprozár, a szfát, a „pontokra” vásárolt fölöltő, a pionírosztag, az enyedi bor, a sorbaállás, a kenyérjegy. Egyszóval: a múlt.

Kivándorlási engedélyért jelentkezni: ezt úgy hívták, „föliratkozni”. Aki föliratkozott, az már elveszett számunkra, kísérteties volt. Szemünk láttára vált egykorivá, néhaivá.

Szóval: múlttá.

Erdély ma – és egész Románia – voltaképpen judenrein. Az a sok minden, ami nem térhet vissza, ami nem lesz többé, az nemcsak zsidó. De ami zsidó, azt nem látjuk már soha többé.

Miért kell elmenniük a zsidóknak? Miért kellett föliratkozniuk?
Óvatosan kérdeztem ezt a fölnőttektől. Zsidó dolgokban – haláláig – mindig apámnál érdeklődtem, aki nem volt zsidó. Hiába volt ő rendkívül haladó, ebben – s általában „etnikai” ügyekben, amelyekről (1914-ben született Székelyudvarhelyen) többet tudott a kelleténél – sötéten pesszimista volt. Hagyd el, kisfiam. El kell menniük. (Az ő híres szellemessége volt: „a világon több az antiszemita, mint a nem zsidó”.) El kell menniük. Itt most a magyarok következnek: ebben a zsidók helyzete tarthatatlan. Nincs itt jövőjük. A regátból (az Erdély nélküli román „ókirályságból”) már mindenki elment. Menniük kell. Nem ezért jöttek haza a haláltáborokból. Néhány fanatikus kommunista marad. Meg az anyanyelvükhöz, a közönségükhöz, az élményeikhez láncolt művészek. De miért, miért? Hagyd, kisfiam. Megölnék itt őket megint? Nem, nem, de talán mégis olyan, mintha. Ne gondolj rá, kisfiam. A második világháború előtt – a mozgalomban, persze – a közeli barátai főleg zsidók voltak apámnak, annak az érzékeny, téveteg fiatalembernek, akit nem ismertem. Senki – értitek, senki – nem maradt közülük életben. (Egyébként a nem zsidó barátait is kivégezték, halálra kínozták.) Minek magyarázzon.
Fusson, aki bír.

„Ha elfeledkezem rólad, Jeruzsálem.” Persze. De hát nekünk Kolozsvár a Jeruzsálem. A zsidóknak is. Oda kellene visszatérni. De nem lehet. Nem bántaná őket senki. A magyarokat se. Mégse lehet.
Nem látjuk Nussbächer Melittát soha többé.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]