Kritika – avagy hol a határ az újságírás, a prófétaság és az antiszemitizmus között?

Szalay László a Magyar Hírlap hasábjain reflektált arra a kritikára, mellyel egy nem is oly régen megjelent írását az antiszemitizmus.hu honlapon illettük. Úgy ildomos, ha mind reflexióját, mind pedig a kritikánkat kiváltó írásának főbb gondolatait elemző olvasás tárgyává tesszük.

Szalay László kritikánkra adott reflexiójában elsőként is a hamis idézés „jól ismert módszerével” vádol meg bennünket.

„Jól ismert módszer: nem idézik, hanem meghamisítva kommentálják a kifogásolt mondatokat. Nem azt írtam, hogy “a mai zsidók” szegték meg a sabbátot – csupán Izrael mai fiairól beszéltem.”

Egyfelől veszélyes retorikai eljárás hamis idézés vádjának állításakor “jól ismert módszerről” beszélni, ezzel ugyanis a szerző annak a föltételezésének ad hangot, hogy az antiszemitizmus.hu honlapon módszeresen, tehát szándékosan és tudatosan ferdítve, manipulálva idézik a magyar sajtó antiszemitának minősülő, minősíthető megfogalmazásait. Az ilyen általánosító vád egyszersmind az olvasó vélt előítéleteire apellál, amit engedtessék meg az újságírás nem föltétlenül színvonalas eszközének neveznünk. Másfelől Szalay Lászlónak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy az európai, tehát a zsidó-keresztény kultúrkörben több ezer éve használatos szintagmáknak akkor is pontos jelentésük van, ha a huszonegyedik század elején egy tollforgató kellő műveltség hiányában ezt a kulturális konszenzuson alapuló jelentést nem ismeri. Jelesül a szóban forgó “Izrael fiai” kifejezés bizony az antonomázia jelenségkörébe tartozó bibliai terminus. Ha Szalay Zsolt ismerné, úgy értem, érdemben ismerné a Szentírást, tudhatná, hogy az “Izrael fiai” szintagma a Biblia nyelvén annyit tesz: zsidók. Mózes több százszor írja körül ezzel a kifejezéssel a zsidók egyetemleges közösségét. Ezért hívják sok esetben még Júda törzsének ill. később Júda államának zsidó polgárait is így, noha Júda törzse és később állama Izraeltől független törzsi alakulat ill. állam (is) volt (vö. tk. Bír. 20:18; 1Kir. 12:17). Az Izrael megnevezés ugyanis biblikus összefüggésben első sorban Jákob ősatya I-stentől kapott nevét jelenti. Ha egy újságíró, példának okáért Szalay László, Izrael állampolgáraira gondol, akkor ezt ki kell tudnia fejezni szabatosan, nem használhat olyan bibliai kifejezést, mely elsődlegesen nem Izrael arab, drúz, keresztény és zsidó állampolgáraira utal, hanem kimondottan Izrael, azaz Jákob ősatya leszármazottaira, vagyis egyetemelegesen “a” zsidókra. Ezen kultúrtörténeti összefüggések okán tehát az a valaki, aki Izrael mai fiairól beszél, bizony a kortárs zsidóságot említi egyetemlegesen, függetlenül attól, hogy biblikus műveltségének hiányosságai megakadályozzák-e abban, hogy ezt azonmód fölfogja.

Mivel cikkének további menetében Szalay Zsolt, szerénység retorikai fordulatának aligha mondható gesztussal elmossa a határt saját maga, Bayer Zsolt illetve Mózes és a próféták között, miközben megismétli korábbi cikkének fő, pszeudoteologiai gondolatmenetét, ezért – kissé aktualizálva – én is ismétlésbe bocsátkoznám. Megismételném azt az elemzésemet, melyet egyértelműen kritikai hangnemben a Szombatblogon fűztem vitatott, vitatható, sőt vitatandó cikkéhez. Az aktualizációkat ferde // zárójel közé teszem.

Hanuka, sabbát, bombák címen a Magyar Hírlapban jelent meg újév másnapján. E cikk sajátossága, hogy szerzője Izrael állam védelmi politikájának kissé elnagyolt kritikáját antiszemita közhelyekkel díszíti, és antijudaista, azaz a középkori vallási zsidóellenesség retorikai ornátusába öltözteti.

Az újságcikk először Gyurcsány Ferencnek a magyar vallásos zsidósághoz írt ünnepi köszöntőjéből idéz, kiemelve a kormányfő azon reményét, hogy „a hanuka fényei mindenki számára egyértelművé teszik a különbözőség és a sokszínűség értékeit, hisz ez az egész emberiség gyarapodását szolgálja”. Majd Szili Katalin házelnök kissé agrammatikus szavait idézi, aki szerint chanuka ünnepe „hitvallás abban, hogy fény legyőzi a sötétséget, a jó a gonoszságot, s abban, hogy a rossz után a jó jön”. Ilyen fölütés után a cikk első kifejtő bekezdése azzal szembesít, hogy a zsidó állam – szerző értelmezésében – a zsidó vallási parancsolatokat megszegve kezdett a gázai térségben harci offenzívába:

[Chanuka ünnepének] „hatodik napján, szombaton az izraeli légierő bombák tucatjait zúdította a Gázai övezetre. A tudósítások szerint a zsidó állam fennállása óta soha nem öltek meg ilyen rövid idő alatt ilyen sok palesztint […]. Ismételjük meg: mindez hanuka ünnepén, ráadásul szombat, azaz sabbát napján történt. Idézzük fel, mit is mond az Úr, Izrael Istene Mózes második könyvében a szombat ünnepéről: „Vigyázzatok, hogy szombatomat megtartsátok, mert jel az közöttem és közöttetek nemzedékről nemzedékre, hogy tudjátok, hogy én, az Úr szentséget kívánok tőletek. Tartsátok meg szombatomat, mert szent az nektek. Aki megszentségteleníti, halállal lakoljon, s aki dolgozik rajta, irtassék ki népéből. Hat napon dolgozzatok: a hetediken szombat van, szent nyugalom az Úr tiszteletére. Mindaz, aki munkát végez azon a napon, halállal lakoljon. Tartsák meg Izrael fiai a szombatot, és üljék meg nemzedékről nemzedékre. Örök szövetség az közöttem és Izrael fiai között. Örök jel az, mert hat nap alatt alkotta az Úr a mennyet és a földet, és hetednapra felhagyott a munkával.”

A cikk mesterien vegyíti az egyoldalú tájékoztatást egy önjelölt teológus okoskodásával, s már-már megmosolyogtatóan szubtilis módon keveri bele mindebbe a kormányzó párt idézett politikusait. Ügyesen elhallgatja, hogy a katonai akció célzottan a Hamasz nevű terrorszervezet vezetői, aktivistái és infrastruktúrája ellen irányul. Hogy ne kelljen erről említést tennie, annyit mond csak, a harcok áldozatai „palesztinok”. Eufemizmus ez a javából. Hasonló stílusban és logikával úgy is összefoglalhatnánk a Második Világháború eseményeit, hogy annak során az angolszász hatalmak sok szenvedést okoztak a német népnek, aggokra és csecsemőkre, tehát ártatlanokra sújtva le igazán kegyetlenül.

A cikk szerzője ugyanis nem csak azt hallgatja el, hogy Izrael hetekig állt folyamatosan a Hamasz rakéta- és gránáttámadásainak pergőtüzében, ami válaszlépésre kényszerít minden saját állampolgáraiért felelős államot. Nem csak arról nem tesz említést, hogy Izrael hetekig gyakorolt önmérsékletet, ahogy nem csak arról hallgat mélyen, hogy az izraeli légierő polgári területre telepített ellenséges rakétaállásokat lő és bombáz, tehát Szalay László publicista nem csupán egyoldalúan, azaz félretájékoztat agresszornak tüntetve föl a megtámadott felet, hanem ráadásul ki is emeli a konfliktust a szokásos politikai, védelmi politikai kontextusból, és vallási dimenzióba helyezi azt. Vallási parancsolatok megszegésével vádolja Izrael Államot, tehát egy szekuláris világi köztársaságot, s nem csupán a zsidó állam, amúgy zömében nem vallásos vezetőit vádolja ezzel, hanem az egész népet, a pesti vallásos zsidókat éppúgy, mint a hollandiaiakat vagy amerikaiakat:

    „Izrael mai fiait nem érdekelte Izrael Istenének előbb idézett parancsa. A szombatot nem tartották meg: dolgoztak keményen, bombák tonnái hulltak alá az égből.”

A zsidó nép egyetemleges vallási felelősségét fölelevenítő konklúzió világosan belekódolódik a cikk szövegébe: a zsidók istentelen, vallásuk legalapvetőbb szabályait sem tartó, az elemi tiszteletre, pl. a többoldalú tájékoztatásra sem méltó nép. A szerző e ponton kíváncsivá teszi tájékozott olvasóit: vajon Szalay László személy szerint annyira műveletlen, hogy nem tudja, szombaton a zsidó vallás tanítása szerint zsidónak éppúgy szabad védekező háborút folytatnia, ahogyan a keresztény vallásjog szerint hívő kereszténynek vasárnap vagy karácsonykor: tehát a védelmi háború nem áthágása a vallási munkatilalmaknak. Ellenkező esetben Izraelt bármelyik szombat- vagy ünnepnap le lehetett volna rohanni az ókorban, ahogy a keresztény államokat vasár- és ünnepnap a középkorban, vagy ezeket az egyszerű, különösebb judaisztikai ismeretek nélkül is belátható összefüggéseket föléri ugyan ésszel, de a tények akadályoznák a vallási ellenérzéseket szítani igyekvő tollforgatásban?

/Szalay Lászlónak tehát voltaképpen még judaisztikai tudásra sem volna szüksége ahhoz, hogy belássa gondolatmenete tarthatatlanságát, nem kellene tudnia, hogy a Talmud fölsorolja azokat az eseteket. /Móz. III. 18:5 verséhez fűződően Joma 84b; 85b illetve Szanhedrin 74a alatt/ Ezek közt az önvédelmet, melyek „eltolják” a sábátot, vagyis föloldják annak tilalmait. Sőt Israel Meir Lau, Izrael államának korábbi askenáz, ortodox főrabbijának idevonatkozó mondatait sem volna szükséges ismernie, melyek szerint: „ezen az alapon van megengedve szombaton az Izraeli Hadseregnek /…/ a fegyverviselés /és adott estben fegyverhasználat/, utazás. Ugyanis az egy szombat megsértése árán megmentett ember sok-sok szombatot szentelhet meg. /Israel Meir Lau: A zsidó élet törvényei. Tel-Aviv 2000. 221. o./

/Elegendő lenne végiggondolnia, hogy azok az anticionista ortodox zsidó körök, melyek Izrael állam esküdt ellenzői, miért nem kiáltottak szombatszegést, vagy hogy miként lehetne elhúzódó háborút viselni, ha a szombati tilalmak háborús viszonyokra is érvényesek volnának. Magyarán az egyszerű logika is megtenné. A szakmai öntudat felől közelítve: elvárható volna, hogy ismerje saját ismereteinek és szakmai kompetenciájának határait, átengedve a teológia kérdéseit azoknak, akik ehhez a szakterülethez értenek, jelesül a teológusoknak, esetünkben a zsidó vallástudósoknak, a rabbiknak./

Ám, csitt!, a szerző még nem ért mondandója végére:

 „Izrael mai fiai megszentségtelenítették a szombat ünnepét, mert az számukra nem volt szent.”

Hát igen, ilyenek ezek a zsidók, konstatálhatja az egyszeri újságolvasó a szöveg világosan kódolt tanításainak alapján: a zsidók saját vallásuk tanításait sem tartják be. Lám, annyit sem tudnak saját vallásukról, mint a Magyar Hírlap derék tollnoka. S mi, magyar újságolvasók, tudjuk a középkor antijudaista irodalmából: örök farizeusok ezek a zsidók, hitszegők, gonosz gyilkosok. Napjainkban pl. bántják ezeket a békés, házi készítésű rakétákat és iráni gránátokat hetekig csak óvodákra, iskolákra, játszóterekre, nagy forgalmú útkereszteződésekre lődöző, szabadságszerető palesztinokat. Ám szerző még nem végezte be magvas gondolatmenetét, lássuk tovább:

„A mostani karácsony és hanuka fényei nem “az egész emberiség gyarapodását” szolgálták. A fények Palesztina földjén kialudtak, a sötétség legyőzte a fényt, és közben sok vér ömlött. Ártatlan férfiaké, asszonyoké, gyerekeké. Az ünnepet meggyalázták.”

A szerző vallomásos, életrajzi kötetének megjelenéséig, félő, örök homály fedi majd, hogy ezekkel a mondatokkal vajon az volt-e az intenciója, hogy infantilizálja, esetleg nőiesítse az izraeli célkeresztbe került Hamasz-harcosokat. Mindenesetre annak a ténynek ismételt elhallgatása, hogy katonai válaszlépésről van szó, hogy karácsonykor, vagy ha tetszik, chanuka első napjaiban Izraelt folyamatosan lövő arabok nem voltak tekintettel senki, így az Izraelben élő arab valamint keresztény lakosság biztonságára és nyugalmára sem, az újságírói etikának olyan hiányára utal, mely már szerkesztőségi felelősség is. De ha már a kollektív szakmai felelősség kérdésénél járunk, meg kell említenünk, hogy a szerzőt is jócskán foglalkoztató probléma ez, igaz, nem az újságírói, újságszerkesztői, hanem a politikusi felelősség kérdése nyugtalanítja:

„S a világ vezetői ezt nem mondják ki. Hallgatnak vagy mellébeszélnek.”

Ebből a mondatból megtudható, hogy a világnak olyan vezetői vannak, akik mind egy követ fújnak az agresszor, hit- és szombatszegő zsidókkal. Régi antiszemita toposz ez: A zsidók világméretű összeesküvés fondorlatos kitervelői és végrehajtói. Minden nagyhatalom vezetője az ő kívánságaik szerint beszél mellé, vagy hallgat. Tiszta sor. De vajon miből fakad a politikusok tétlensége psychologice, mert hát valljuk be, nincs modern antiszemitizmus mélylélektan nélkül.

„Közben persze megfeledkeznek Istenről, pedig övé minden hatalom és dicsőség.”

A politikusok tétlenségének forrása tehát nem más, mint az, hogy megfeledkeznek I-stenről. Az előbb még itt volt a neve a politikusok nyelve hegyén, de annak dacára felejtették el, hogy övé a hatalom és a dicsőség. Ezen a ponton fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Miatyánkra való utalás miért pontatlan, és miért marad ki belőle az ország megemlítése, mert hogy úgy volna teljes? Tán Szalay megfeledkezett róla? {S ha igen, mi áll freudi elvétésének hátterében?} Elég az hozzá, hogy a jeles közgondolkodó fölfedte: A politikai krízis bizony spirituális deficitre vezethető vissza. Az állam szekularizációja, s végtére is a fölvilágosodás tehet róla, hogy a zsidók megszeghetik a szombatot, és támadhatják a dzsihádot hirdető, tehát békés, néhány hónapja palesztinok százait legyilkoló és ezreit a Gázai övezetből elüldöző iszlamista Hamasz lótuszvirág-koszorúzta rakétakilövő állásait. Szalay Lászlónak a polgári újságírás nyilvánvaló paródiájának szánt antiszemita írása azonban még nem érte el eschatologikus dimenzióit, mert hogy ilyenek is vannak ám neki:

 „Istennél ez a mostani sabbát, annak megszentségtelenítése is bizonyára feljegyeztetett, mint az örök szövetség megszegése. Egyedül ő tudja, a bűnt milyen bűnhődés követi.”

A Szent Földön ugyan kialudtak a fények, de bezzeg nálunk – hála a Magyar Hírlap szerzőjének – minden homályos zugot elönt az értelem verőfénye: A történelem eseményei mögött álló I-sten nyilván keményen megbünteti majd a zsidókat ezért az újabb gonosztettükért. Ő ugyanis nyilvánvalóan lecsap a szombatszegő zsidókra, miközben áldó szeretetében részesíti az antiszemita publicistákat, az antiszemitizmus szellemével játszadozó szerkesztőségeket pedig különösen is kedveli, őrajtuk nem kéri számon a bűneiket, az újságírás legelemibb etikai normáit sem. Ha valakinek eddig nem lett volna világos, most már tudhatja, az I-sten is antiszemita, s vélhetőleg minden januárban pontosan előfizet a Magyar Hírlapra. Sőt, nincsen már távol az utolsó ítélet sem, amikor – ki tudja – talán a Magyar Hírlap ilyetén cikkeit is alapul véve, eljő ítélni élőket és holtakat.

S ha az ember jobban meggondolja a cikket mint sajtóeseményt, akkor tényleg oka van azt gondolni, hogy itt a világvége.

Eddig korábbi elemzésem fölidézése.

Szalay László pseudoeschatológiájának védelmében újabb írásában a következőképp érvel:

„Az sem igaz, hogy magabiztosan közlöm: nem marad el Isten büntetése, tehát ismerem Isten szándékait. Azt írtam – egyszerű, de a pártatlan kommentátor számára tán nehezen érthető magyarsággal –, hogy Istennél bizonyára a mostani sabbát megszegése is feljegyeztetett, és “egyedül ő tudja, a bűnt milyen bűnhődés követi”. Ha egyedül Isten tudja – akkor én nem. A büntetés szót pedig le sem írtam.”

Valóban nem írta le a büntetés szót. Explicite legalábbis nem, csak implicite. Bűnhődés ugyanis büntetés nélkül nincsen, mert aki bűnhődik, éppen büntetését tölti, szenvedi el, ezt jelenti ugyanis a bűnhődés szó. Szalay László ráadásul nem arra vonatkozólag mutatkozott óvatosnak, hogy vajon I-sten megbünteti-e a zsidóságot (a felelősöket) ezért a szombati védekező ellencsapásért, abban, ami azt illeti, nagyon is bizonyosnak, sőt magabiztosnak mutatkozott. A valószínűség modusában megszólaltatott bizonytalansága csakis arra vonatkozott, hogy ez a büntetés miben manifesztálódik majd. Hogy az isteni büntetés nem marad el, tehát, hogy „Izrael mai fiai” I-ten szemében elítélendő gonosztevők, afelől szavai a legkisebb kétséget sem hagyják. Az a retorikai figura pedig, hogy a zsidók bűnösségének tárgyában teljes bizonyosságot mutat, s csupán afelől hagyja olvasóit termékeny bizonytalanságban, hogy az isteni büntetés történelmi megvalósulásának formája vajon mi is lesz, bizony aligha mentes a retorikai szándéktól. Ennek is megvan ugyanis a kultúrtörténeti hagyománya, megvan az a kontextusa, melyben értődik. A középkor és a késői újkor istenítélettel fenyegető rétorai ugyanis gyakorta sejtetik, a büntetés a jövendő történelmi eseményein keresztül fog majd hatni. Régi szónoki közhely ez tehát. Tágas is. Szalay László kényelmesen elfér rajta. Bayer Zsoltostul. Szerkesztőségestül. Csak az újságírói etikának nincs már rajta hely.