A kérdések kérdése

Nemegyszer figyeltem gyerekkoromban, hogy ha egy széket, vagy ágyat reparált, abból mindig nagy baj lett. Amikor ezeket mesélte, derűsen elképzeltem, hogy a gyalu élét próbálja állítgatni, de hol túl mélyen hasít bele a fába, hol nem fog semmit, élesen össze-vissza karcolja a deszka felületét.

 

Ágoston Vilmos édesapja Szovátán

 

Gyerekkori tapasztalataim alapján, sehogyan sem illett hozzá ez a mesterség. Igazán el sem tudtam képzelni, hogy tanult is valamit, nem csak lelkesedett. Nemzedékük viszont lelkesen fogott hozzá a jövő tervezéséhez. Nem is gondolták rosszul. Talán többen maradtak volna életben az erdélyi zsidóságból, ha következetesen kitartanak lelkesedésük mellett. Azt is jól látták, hogy céljukat csak pályamódosítással érhetik el. Ki akartak vándorolni Palesztinába. Úgy sejtették, hogy ott elsősorban szakmunkásokra lesz szükség és nem mérlegképes könyvelőkre. Ezért a napi könyvelés után szorgalmasan gyalult és enyvezett apám is, mint többen nemzedéktársai közül a cionista mozgalomban.

Aztán másként döntött a sors és a történelem. Az édesanyja, Leontina nagyanyám arra kérte apámat, hogy ne vándoroljon ki, mert ott a szegény Ilana nagynéném, aki gyerekparalízis miatt tolókocsiba került és maradjon otthon, legyen a támaszuk. Apám lemondott Palesztináról, hagyta a gyalut másra, és a családot választotta. Sajnos az erdélyi történelem nem volt ennyire megértő hozzájuk. Beleborzongok, amikor látom az érettségi tablójukon a sors abszurd fintorát: „Viszontlátásra: 1944. június 1.” Nagyanyám, nagynéném és nagyapám halotti bizonyítványában olvasom, a halál helye és időpontja: Auschwitz, 1944. június 2. A család nem maradhatott együtt és apámból sem lett asztalos Palesztinában.

 

Erdélyi táj (képünk illusztráció)

 

Könyvelő sem lehetett sokáig, mert előbb a románok tették ki az állásából, majd „felszabadították” Észak-Erdélyt a magyarok, és azonnal bevezették a zsidóellenes törvényeket. Apám egy kis, hegyek közötti papírgyárban keresett könyvelői állást, de rövid időre rá, ékes magyar nyelvű átiratot kapott a magyar tanítónő nagyanyám, amelyben érdeklődésére értesítik, hogy „kedves asszonyom, nem tudtuk, hogy az ön fia izraelita”, hát ugye kénytelenek voltak felmondani neki. A sorsa ismét a kétkezi munka felé és a családtól messzire vezette. Feljött Budapestre a rokonokhoz, és ezüst tálcákat cipelt hitelesíteni a körúton. Nem sokáig tartott ez a foglalatoskodás, mert új, ezúttal tartósabb munkahelyet kapott, amelyről így tanúskodik a zsoldkönyve: 1942 dec. 15-től 1944-ig a „Magyar Kir. 110/6 tábori munkásszázad, X. közérdekű munkaszolgálatos” zászlóaljban teljesített szolgálatot. Bevonuláskor a zsoldkönyv szerint, kapott egy sapkát és egy karszalagot. A dokumentum szerint, 1944 II. 27-től III. 1-ig hazamehetett Szászrégenbe (Maros-Torda vármegye). Ekkor találkozott utoljára a szüleivel. Elmondása szerint, akkor már beszéltek a deportálásokról és megkérdezte tőlük, hogy miért nem szöknek át a határon, öltözzenek román ruhába, szökjenek át a hegyen, ki kellene vándorolniuk Palesztinába. Nagyanyám azt mondta, nem hinné, hogy bármi bajuk esne, mindenki ismerte őket a városban, nagyapám kereskedő volt, ő meg magyart tanított az iskolában. Akárhova visznek, mondta nagyanyám, nem mehetnek a beteg gyerekük nélkül. Így is történt. Együtt kerültek Birkenauba.

 

Ágoston Vilmos édesapja a munkaszolgálat után

 

Amikor apám betegen hazatért, üres lakás fogadta, a szomszédok még a bútorokat is széthordták. Kinevezték jegyzőnek egy kis székely faluba, de egyre jobban szenvedett a TBC-től. Egy katolikus, keresztény tanítónő ápolta, vitte kórházba és gyógyíttatta. Összeházasodtak. Anyám miatt, a rokonokon kívül – akik a hatvanas években mind kivándoroltak Izraelbe –, a zsidók nem tartottak zsidónak, csak a keresztények, de különösen a keresztyének. A Chanukán kívül nem igen jártunk a zsinagógába. Apám hozta a hagyományos pászkát, meg a kóser bort, de nemigen vettünk részt az egyházi hitéletben. Öregkorában könyvelni járt a marosvásárhelyi izraelita hitközösséghez, majd a szászrégeni gyülekezet ügyeit rendezte haláláig.

 

Erdélyi táj (képünk illusztráció)

Bár megvolt a hagyományos, jellegzetesen magyar népi-urbánus dichotómia az erdélyi kultúrán belül is, de ezt inkább civilizációs, szociológiai véleménykülönbségként fogtam fel, nem zsidó-keresztény konfliktusként. Ezért nagyon megdöbbentem, valahányszor arra figyelmeztettek, hogy én valójában kívülálló vagyok, minden közösségből kilógok. Történt, hogy 1970 júniusában úgy tetszett a román belügyi szerveknek, hogy példát kell statuálniuk az ifjúságnak. Vizsgálatot indítottak ellenem, be akarták bizonyítani, hogy azok a magyarok, akik a kisebbségi, liberális jogokért szót emelnek, mind horthysta-fasiszták. Nem lehetek horthysta-fasiszta, tiltakoztam, mert éppen a Horthy kormányzása idején gyilkolták meg a nagyszüleimet. Találjanak ki valami mást. Ki is találtak. Néhány egyetemista kollegámat rávették, hogy elítélően nyilatkozzanak az egyik novellámról, amelyet felolvastam az irodalmi körön. Egy és félévi vizsgálat után, amerikai kémkedés és magyar nacionalizmus vádjával kizártak az egyetemről. Az egyetemi, nyilvános nagygyűlésen ketten álltunk a vádlottak pódiumán. Egy román, meg én. Már csak az egyenlőség miatt. A másikat azzal vádolták, hogy román létére, becsmérelte a román népzenét. Ő csak a Beatlest és a Rolling Stonest szereti. Mondta. A verdikt: ő román nemzetáruló lett, én magyar nacionalista, nyugati kém. Később tudtam meg, hogy ő is fél-zsidó. Amikor kijöttem a szorítóból és találkoztam egykori kollegáimmal, megkérdeztem tőlük, miért írták alá ellenem azokat a vádakat, amelyekről tudták, hogy nem igazak és akár hosszabb időre is bezárhattak volna miattuk? Egyikük elmesélte, hogy őt átrázták. Hogyan? Kérdeztem. Azt mondták, mesélte, hogy én zsidó vagyok, beadtam a kivándorlási kérelmemet Izraelbe, rövidesen ott fogom hagyni Romániát. Előadták neki, hogy én csak provokátor vagyok, jól bemártottam őt, és otthagyom a börtönben. Erre nagyon dühös lett rám. Én megszabadulok, gondolta, de ő nem mehet sehova. Arra kérték, mondjon el mindent rólam, írja alá, mentse a bőrét, mert én úgyis eltűnök, de ő otthon marad, és velük gyűl meg a baja. Ezért vallott ellenem.

Azóta is töprengek. Vajon, antiszemita érvekkel rá lehet-e venni akárkit valamire, ha az illető és környezete egyáltalán nem antiszemita?

Számomra ez a kérdések kérdése.