Ezt a benyomást keltette bennem Barack Obama a beiktatási ceremónia idején. Nem látszott rajta elfogódottság, inkább csak a felelősség tudata, mely valóban rá hárul. És – nevezzenek szentimentálisnak – felemelő eseményként éltem meg pesti zsidóként, hogy színes bőrű elnököt iktattak be az Egyesült Államokban.

Ez a férfi tisztában van azzal, hogy milliók reménykednek benne, és a tény, hogy fel tudott kelteni valamiféle reményt Amerikában és világszerte, arra emlékeztet, hogy a személyiségnek mégiscsak jelentős szerepe van a történelemben. Ráadásul a remény-faktor egy ilyen gazdasági válsághelyzetben a globális piacon könnyen lehet, hogy része lehet a változásoknak.

Obama beiktatási beszéde – Közép-Európából hallgatva – az éles kritika mellett, mellyel a mértéktelen haszonszerzést, másrészt a burkolt bírálat mellett, mellyel az előző adminisztrációt illette Amerika rossz imázsáért, mégis nagyvonalúságot hordozott. A sokféle etnikumból és vallásból álló társadalom mellett a világ valamennyi férfija, nője és gyermeke is címzettje volt a beszéd egy részének, és e hangsúly, hogy a világ egymásért felelősséget viselő személyek és népek közössége, melyből az amerikai tudatában van e felelősségnek, nemcsak az ország méreteiből, hanem abból is fakad, hogy Amerika soknemzetiségű ország, mely a 20. században megtanulta a sokféleség egymás mellett élésének leckéjét.

A nagyság korántsem csupán a fizikai méretek következménye: szellemi és lelki értelemben bármely nemzet és állam lehet nagy, pusztán csak komolyan kell vennie bizonyos univerzális értékeket, s ezzel máris részévé lesz valamiféle nagy egésznek.

Yes, we can, mondhatja bárki, és lőn.

A pesszimisták konzervatívak, az optimisták demokraták? Fogalmam sincs. Arról sincs, vajon sikerül-e Obamának tényleg javítania az USA gazdaság helyzetén, rossz nemzetközi imázsán, sikerül-e eredményes békeközvetítőként fellépnie a Közel-Keleten és biztonsági garanciákat teremteni másokkal karöltve a világban bárhol, ahol ma törékeny a helyzet. Mindezt nem tudom. De mégiscsak jó látni egy embert, és egy soknemzetiségű, a világot önmagában is modellező s a világra is tekintő országot, mely a reményt többes számban képzeli el.

 

 

Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok 44. elnökének beiktatási beszéde

 

Csapody Barbara fordítása / Forrás: Origó

 

Honfitársaim!

Köszönetet szeretnék mondani Bush elnök úrnak a hazánkért tett szolgálatáért, valamint azért a nagylelkűségért és együttműködésért, amelyet ezalatt az átmeneti időszak alatt tanúsított.

Immáron negyvennégy amerikai tette le az elnöki esküt. Ugyanezeket a szavakat mondták el a növekvő jólét lendületében és a béke csendjében is. Nemegyszer azonban gyülekező felhők és tomboló viharok közepette kerül sor az eskütételre. Ezekben a pillanatokban Amerika nem csupán a felelős posztokat betöltők hozzáértésének és víziójának köszönhetően nem tántorodott meg, hanem azért sem, mert Mi, a Nép, hűek maradtunk őseink eszméihez és az alkotmányhoz.

Így volt ez eddig. És így kell ennek lennie a mi nemzedékünk Amerikájában is!

Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy egy válság közepette élünk. Országunk az erőszak és a gyűlölet kiterjedt hálózatával áll háborúban. Gazdaságunk súlyosan meggyengült, ami egyrészt kevesek kapzsiságának és felelőtlenségének a következménye, másrészt annak, hogy  mi, együttesen, képtelenek voltunk a nehéz döntések meghozatalára, és arra, hogy nemzetünket felkészítsük egy új korra.

Emberek kerültek az utcára, állások szűntek meg, üzletek váltak bizonytalanná. Az egészségügy túlzottan költséges, iskoláink túl gyakran elbuknak, és minden egyes nap újabb bizonyítékkal szolgál arra, hogy energiafelhasználásunk módja ellenfeleinket erősíti és bolygónkat fenyegeti.

Mindezek a válság jelei, amelyeket adatok és statisztikák támasztanak alá. Kevésbé mérhető, de nem kevésbé jelentős azonban az önbizalom országszerte tapasztalható csökkenése: az a gyötrő félelem, hogy Amerika hanyatlása elkerülhetetlen, hogy a következő nemzedéknek kevesebbel kell beérnie.

Én most azt mondom nektek, hogy az előttünk álló feladatok valódiak, súlyosak és számosak. Megoldásuk nem lesz sem könnyű, sem gyors. De tudd, Amerika: meg fogjuk oldani őket!

Azért gyűltünk ma össze, mert a félelemmel szemben a reményt, a viszály és a széthúzás helyett a közös célt választottuk. Ma kinyilvánítjuk, hogy véget vetünk a kicsinyes sérelmeknek, a hamis ígéreteknek, a vádaskodásoknak és az elcsépelt dogmáknak, amelyek túl hosszú ideje bénítják meg politikánkat.

Fiatal nemzet maradunk, de a Szentírás szavaival szólva, itt az ideje, hogy elhagyjuk a gyermek szokásait. Itt az ideje, hogy állhatatosságunkban megerősödjünk; hogy a jobbik  történelmünket válasszuk; hogy továbbvigyük azt a becses adományt, azt a nemes eszmét, amely nemzedékről nemzedékre szállt: azt az Istentől kapott ígéretet, hogy mindenki egyenlő, mindenki szabad, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy a lehető legteljesebb boldogságra törekedjék.

Mikor újra kinyilvánítjuk nemzetünk nagyságát, tudjuk, hogy a nagyság nem egy adottság. Azért meg kell dolgozni. Utunkat sohasem az jellemezte, hogy a rövidebb utat választottuk, vagy hogy kevesebbel is beértük volna.

Ez nem a bátortalanok útja, nem azoké, akik a pihenést a munka elé helyezik, vagy csupán a gazdagság és hírnév nyújtotta élvezeteket keresik. Azoké inkább, akik vállalják a kockázatokat, akik cselekszenek, akik létrehoznak valamit – néhányukat ünnepelték, többségük azonban mások elől elrejtve végzi munkáját -, azoké, akik végighoztak minket e hosszú és rögös úton, amely a jóléthez és a szabadsághoz vezet.

Értünk felpakolták kevéske világi javaikat és új életet keresve átszelték az óceánokat. Értünk nyomorúságos gyárakban robotoltak és belakták a Nyugatot, elviselték a korbácsütéseket és felszántották a kemény földet. Értünk küzdöttek és haltak meg, Concordnál és Gettysburgnél, Normandiánál és Khe Sanh-nál.

Ezek a nők és férfiak szüntelenül küzdöttek, áldozatot hoztak és dolgoztak, amíg kezük kérgessé nem vált, hogy nekünk jobb életünk lehessen. Úgy tekintettek Amerikára, mint ami több az egyéni törekvések összességénél és fölötte áll a származásból, vagyoni helyzetből és politikai hovatartozásból adódó különbségeknek.

Ezt az utat folytatjuk ma is. Továbbra is mi vagyunk a világ leggazdagabb és legerősebb nemzete. Munkásaink semmivel sem termelnek kevesebbet, mint amikor ez a válság elkezdődött. Találékonyságunkból nem veszítettünk, termékeink és szolgáltatásaink éppen annyira keresettek, mint az elmúlt héten, az elmúlt hónapban vagy az elmúlt évben voltak. Teljesítőképességünk töretlen. A változások elutasításának, a kicsinyes érdekek védelmezésének és a kellemetlen döntések halogatásának az ideje azonban elmúlt.

A mai nappal össze kell kapnunk és le kell porolnunk magunkat, és újra hozzá kell látnunk ahhoz, hogy újjáépítsük Amerikát. Hiszen bármerre nézünk, munka vár ránk. Gazdaságunk állapota tettre hív minket: merész és gyors tettekre. És mi nem csak új munkahelyeket hozunk létre, de új alapot teremtünk a növekedéshez is.

Utakat és hidakat, elektromos hálózatokat és digitális vonalakat fogunk építeni, amelyek kereskedelmünket táplálják és összekötnek minket. A tudományt visszahelyezzük az őt megillető helyre, és a technológia csodáit alkalmazva javítunk az egészségügyi ellátás minőségén, és csökkentjük annak költségeit.

Hasznosítjuk a nap, a szél és a föld energiáját, hogy azokkal gépkocsijainkat és gyárainkat üzemeljük. Iskoláinkat, főiskoláinkat és egyetemeinket átalakítjuk, hogy azok megfeleljenek egy új kor elvárásainak. Mindezt meg tudjuk tenni. Mindezt meg fogjuk tenni.

Vannak, akik megkérdőjelezik törekvéseink léptékét, akik úgy gondolják, hogy ez a rendszer nem bír el túl sok nagyszabású tervet. Ezek az emberek túl gyorsan felejtenek. Elfelejtették, hogy mi mindent tett már ez az ország, hogy mi mindenre képesek a szabad férfiak és nők akkor, amikor a képzelet a közös céllal, a szükség a bátorsággal egyesül.

Amit a cinikusok nem képesek megérteni, az az, hogy a föld kicsúszott a lábuk alól, és nem érvényesek már azok az idejétmúlt politikai érvek, amelyek oly régóta bénítanak meg bennünket.

Nem azt a kérdést tesszük ma fel, hogy kormányunk túl nagy vagy túl kicsi, hanem azt, hogy működik-e, hogy segít-e a családoknak tisztességes bérrel járó munkát, megfizethető egészségügyi ellátást és méltó nyugdíjat találni. Ott, ahol a válasz ‘igen’, tovább fogunk lépni. Ott, ahol a válasz ‘nem’, a programokat befejezzük.

Azokat pedig, akik közülünk a köz pénzeit kezelik, arra fogjuk kötelezni, hogy számot adjanak, hogy megfontoltan költsenek, hogy a rossz szokásokon változtassanak, ügyeinket pedig a nap világánál intézzék, hiszen csak így állítható vissza az oly elengedhetetlen bizalom az emberek és a kormány között.

Ugyanígy nem kérdezzük, hogy a piac jó-e vagy rossz erő, hiszen az páratlan lehetőséget nyújt az anyagi jólét megteremtésére és a szabadság kiterjesztésére. A válság azonban emlékeztet minket arra, hogy, ha éberen nem őrködünk, a piac elszabadulhat. Nemzetünk nem élhet hosszan jólétben, ha csak a jómódúaknak kedvez.

Gazdaságunk sikere soha nem függött csupán a bruttó hazai termék nagyságától, hanem attól is, hogy milyen széleskörű a jólét, attól, hogy a lehetőséget ki tudjuk-e terjeszteni minden vágyakozó szívre — nem jótékonyságból, hanem mert ez a legbiztosabb módja a közjó elérésének.

Ami az ország védelmét illeti, hamis az az álláspont, mely szerint választanunk kell a biztonság és eszméink között. Alapító atyáink, akik számunkra elképzelhetetlen nehézségekkel néztek szembe, létrehozták a jogállamiságot és az emberi jogokat biztosító nyilatkozatot – egy nyilatkozatot, amelynek kiterjesztéséhez nemzedékek vérére volt szükség. Azok az eszmék még mindig bevilágítják a világot, és mi nem adjuk fel őket, nem alkuszunk meg.

Így szólunk tehát valamennyi néphez és kormányhoz, akik ma ránk figyelnek, a legnagyobb fővárosoktól addig a kis faluig, ahol apám született: tudjátok meg, hogy Amerika minden olyan nemzet és minden olyan férfi, nő és gyermek barátja, akik egy békét és méltóságot biztosító jövőre vágynak, és mi ismét készen állunk arra, hogy vezessünk.

Emlékezzünk, hogy a korábbi nemzedékeket nem csak a rakéták és a tankok, de a biztos szövetségek és a szilárd meggyőződések is segítették abban, hogy szembeszálljanak a fasizmussal és a kommunizmussal. Megértették, hogy a hatalom önmagában nem véd meg bennünket, és ugyanígy arra sem jogosít fel minket, hogy tetszésünk szerint cselekedjünk. Tudták, hogy a hatalom azáltal nő, hogy megfontoltan használják. Biztonságunk az ügy igaz voltából, a példánk erejéből, az alázat és önuralom mértékletességéből ered.

A mi kezünkben van ez az örökség, és ha megintcsak ezek az elvek vezérelnek bennünket, szembe tudunk nézni azokkal az új fenyegetésekkel, amelyek még nagyobb erőfeszítést, még nagyobb fokú együttműködést és megértést kívánnak a nemzetektől. Hozzá fogunk kezdeni ahhoz, hogy felelősséggel átadjuk Irakot az iraki népnek, és kemény küzdelmek után békét teremtsünk Afganisztánban.

Régi barátainkkal és korábbi ellenfeleinkkel fáradhatatlanul fogunk azon dolgozni, hogy csökkentsük a nukleáris veszélyt, és visszaverjük a melegedő bolygó kísértetét. Nem fogunk bocsánatot kérni azért, ahogyan élünk, és nem ingunk meg annak védelmében. Azoknak pedig, akik céljaikat terrorral és ártatlanok lemészárlásával akarják elérni, azt mondjuk: “A mi szellemünk erősebb és megtörhetetlen. Nem éltek túl minket, és mi legyőzünk benneteket!”

Tudjuk, hogy sokszínű örökségünk erőt és nem gyengeséget jelent. Keresztények, muszlimok, zsidók, hinduk és nemhívők nemzete vagyunk. Minden nyelv és kultúra formált minket, a Föld minden csücskéből származunk.

És miután ittunk a polgárháború és szegregáció keserű moslékából, és e sötét korszakból erősebben és nagyobb egységben emelkedtünk fel, hinnünk kell, hogy a hajdani gyűlölködések egy napon eltűnnek, hogy a törzsi határok hamarosan megszűnnek, hogy a világ kisebbé válásával feltárul közös emberi mivoltunk, és hogy Amerikának vezető szerepet kell játszania a béke új korszakának megteremtésében.

Az iszlám világnak ezt üzenjük: új úton szeretnénk előre haladni, amelynek alapja a közös érdek és a kölcsönös tisztelet. A világ valamennyi olyan vezetőjének pedig, akik viszályt szítanak vagy a társadalmukban tapasztalható nehézségekért a Nyugatot vádolják, ezt üzenjük: tudjátok meg, hogy népeitek az alapján ítélnek meg benneteket, hogy mit építetek, nem pedig az alapján, hogy mit romboltok le.

Azoknak pedig, akik korrupció, csalás és az eltérő vélemények elhallgattatása árán ragaszkodnak a hatalomhoz, azt mondjuk: a történelem rossz oldalán álltok, ha azonban hajlandóak vagytok ökölbe szorított kezeteket kiengedni, mi kezet nyújtunk nektek.

A szegény országok népei számára ezt üzenjük: megfogadjuk, hogy mellettetek fogunk dolgozni, hogy farmjaitok felvirágozhassanak; földjeiteken tiszta víz folyhasson; a kiéhezett testek táplálékhoz, az éhes elmék pedig tudáshoz jussanak.

Azoknak pedig, akik hozzánk hasonlóan viszonylagos jólétben élnek, ezt mondjuk: többé nem lehetünk közömbösek a szenvedés iránt, amely a határainkon túl történik, és nem fogyaszthatjuk a világ nyersanyagait a hatások számbavétele nélkül. Mert a világ megváltozott, és nekünk is változnunk kell vele.

Amikor most elgondoljuk a ránk váró utat, alázatos tisztelettel emlékezünk meg azokról a bátor amerikaiakról, akik ebben az órában is messzi sivatagokban és távoli hegyekben teljesítenek szolgálatot. Van mondandójuk számunkra, ahogy az Arlingtonban nyugvó elesett hősök suttogása is áthallik korokon. Nem csak azért tisztelgünk előttük, mert ők szabadságunk őrei, hanem azért is, mert a szolgálat lelkületét testesítik meg: a készséget arra, hogy értelmet találjanak valamiben, ami hatalmasabb náluk.

És mégis, ebben a pillanatban, a pillanatban, amely egy nemzedéket határoz majd meg, pontosan e léleknek kell mindannyiunkat eltöltenie. Mert bármennyit tehet is a kormány, és kell is tennie, végsősoron az amerikai nép hite és eltökéltsége az, amire e nemzet támaszkodhat.

A kedvesség, amellyel valaki egy idegent befogad, amikor a folyóparton átszakadnak a gátak; a munkások önfeláldozása, amellyel inkább kevesebbet dolgoznak semmint, hogy barátjuk elveszítse munkáját — ezek segítenek át legsötétebb óráinkon. A tűzoltó bátorsága, amellyel felrohan a füsttel teli lépcsőházban, de a szülő készsége is, mellyel gyermekét táplálja – sorsunkat végül ezek döntik el.

A kihívások talán újak, és talán újak az eszközök is, amelyekkel megválaszoljuk őket, ám azok az értékek, amelyeken sikerünk múlik – az őszinteség és a kemény munka, a bátorság és a tisztesség, a tolerancia és a kiváncsiság, a lojalitás és a hazafiság -, ezek a dolgok régiek. Ezek a dolgok igazak. Történelmünk folyamán ezek jelentették a fejlődés csendes motorját.

Az elvárás az tehát, hogy ezekhez a régi igazságokhoz térjünk vissza. A felelősség új korszakára van most szükség – arra a felismerésre minden amerikai részéről, hogy vannak kötelességeink magunkkal, nemzetünkkel és a világgal szemben, kötelességek, amelyeket nem csak kelletlenül elfogadunk, de örömmel megragadunk, abban a biztos tudatban, hogy semmi nem annyira felemelő a lélek számára, semmi nem alakítja úgy a jellemet, mint az, ha mindenestül nekiveselkedünk egy nehéz feladatnak.

Ez az állampolgárság ára és ígérete. Ez önbizalmunk forrása: a tudás, hogy Isten arra hívott meg minket, hogy alakítsuk a bizonytalan végzetet. Ez a jelentése szabadságunknak és a hitvallásunknak, hogy férfiak és nők és gyerekek minden fajból és vallásból együtt ünnepelhetnek ezen a gyönyörű téren. Hogy egy férfi, akinek apját alig hatvan éve esetleg nem szolgálták ki egy kisvendéglőben, ma itt állhat előttetek, hogy letegye a legszentebb esküt.

Jelöljük meg hát e napot arra emlékezve, hogy kik vagyunk és milyen messzire jutottunk. Amerika születésének évében, a leghidegebb hónapban, hazafiak egy kis csapata egy jeges folyó partjainál, kihúnyó tábortüzek mellett szorongott. A fővárost kiürítették. Az ellenség közeledett. A hó vértől piroslott. Egy olyan pillanatban, amikor forradalmunk kimenetele a leginkább kétséges volt, nemzetünk atyja úgy rendelkezett, hogy a következő szavakat olvassák fel az embereknek:

“Tudják meg a kései korok, hogy a leghidegebb télben, amikor már csak a remény és az erény élt túl, a város és a vidék, egyazon veszélytől megriadva, előlépett, hogy szembenézzen vele.”

Amerika, közös veszélyeinkkel szembenézve, nehézségeink telén, emlékezzünk ezekre az időtlen szavakra; reménnyel és erénnyel bírjuk ki a jeges áramlatokat és éljük túl a viharokat, bármit is hozzanak; hadd mondják gyermekeink gyermekei, hogy mikor megpróbáltattunk, nem hagytuk, hogy ez az út véget érjen, nem fordítottunk hátat, és nem is torpantunk meg. Szemeinket a horizontra függesztve, Isten áldását magunkon tudva, továbbvittük a szabadság ama nagy ajándékát, és biztonságban megőriztük a következő nemzedékeknek.

Köszönöm. Isten áldjon meg benneteket!

És Isten áldja meg az Amerikai Egyesült Államokat!

 

 

További csodálatos képek a beiktatásról