A tagadott, a kibukó és az álcázott előítéletesség

STANDEISKY ÉVA

A tagadott, a kibukó és az álcázott előítéletesség

Ötvenhatosok az antiszemitizmusról

Az előítéletesség és a történelmi fordulópontok kö­zött nincs közvetlen összefüggés. Legfeljebb annyiban, hogy a nyilvánosság­nak teret adó demokráciában gyakrab­ban lehet találkozni vele, mint a hivata­los ideológiától való eltérést tiltó dikta­túrában.

Felületesen ítél, aki úgy gondolja, hogy a Rákosi- és a Kádár-érában nem volt antiszemitizmus, szemben az azt megelőző és követő időszakokkal: ak­kor is volt, csak nem lehetett róla széle­sebb körben tudomást szerezni. 1956 demokratizmusát és egyben a magyar társadalom mentális állapotát jelzi, hogy a forradalom idején az antiszemi­tizmus is megjelent a közbeszédben, s a nem egyszer zavaros helyzetben szór­ványosan antiszemita atrocitások is előfordultak. Az 1989-90-es rendszerváltozás szabályozottan, megegyezé­sen alapuló törvényes keretek között zajlott, ami kizárta, hogy az esetleges antiszemita indulatok atrocitásokba forduljanak, a szóbeli antiszemita meg­nyilvánulások pedig rendre a nyilvánosság elé kerülnek.

Az 1956-os történéseket felidézők emlékeik elmondása során ritkán hoz­zák szóba az antiszemitizmust. Vagy azért, mert nem találkoztak vele, vagy azért, mert a forradalom egésze szem­pontjában jelentéktelennek, lényegte­lennek ítélik az akkor látott vagy hal­lott, antiszemitának minősíthető törté­néseket. Inkább arra emlékeznek, ha egyáltalán kérdezik őket erről, hogy környezetük leintette a rasszista hőbörgőket. Ennek az is oka lehet, hogy Budapesten alig van nyoma a for­radalom alatti antiszemitizmusnak, s a visszaemlékezők zöme fővárosi. „Mintha két ’56 létezett volna: az, amit a mérvadó személyek, írók, politikusok, az emlékezet kútfői Budapesten és a nagyvárosokban átéltek: hősökkel és mártírokkal, a forradalom katartikus pillanataival, a visszanyert szabadság mámorával és a ’minden magyar testvér’ érzésével – és ettől függetlenül egy másik ’56, Magyarország elmara­dottabb részein, ahová csak a ’most vé­ge a kommunizmusnak’, a ’kimennek az oroszok’ tudata jutott el a pesti for­radalomból. […] Az ideológiailag sok­kal kevésbé fogékony, történelmi para­bolákra jóval kevésbé érzékeny falusi­ak […] a népi demokráciától csak rosszat kaptak, nemigen volt rájuk ha­tással a szocializmus eszméje. így szé­pen megőrződhetett az egy brosúrával korábbi ideológia, amelyet a népi de­mokrácia nyolc éve szinte mindenben igazolt” – írja Gadó János a Szombat 1992. októberi számában, kommentál­va azt a dokumentumot, amely a Magyar Izraeliták Országos Irodája 1957. januári jelentését tartalmazza az 1956-os antiszemita atrocitásokról.

Az 1945 előtti ideológia nem csupán 1956-ban, hanem a rákövetkező évtize­dekben is hatott, s hat ma is: megválto­zott, módosult formában persze. Az 1956 utáni évtizedekben a társadalom homogenizálódása miatt már nemigen beszélhetünk a szocializmus iránt ke­vésbé fogékony falusiak „népi”, „ha­gyományos” antiszemitizmusáról.

Az ország minden régiójában, a tár­sadalom minden rétegében voltak – és vannak ma is – olyanok, akik kisebb- nagyobb mértékben megőrizték a zsi­dókkal szembeni előítéletességüket, s ezt – mintegy szándéktalanul – időnként kifejezésre is juttatják. A leg többen közülük magukat egyáltalán nem tartják antiszemitának, s ha szem­besítik őket előítéletességük bizonyíté­kaival, rágalmazásnak fogják fel.

Az antiszemitizmussal kapcsolatos példáim az 1956-os forradalom részt­vevőinek a rendszerváltozás után ké­szült interjúiból valók, amelyeket az 1956-os Intézet Oral History Arhívuma őriz. Értelmiségi szereplőim a forrada­lom alatt vidéki városokban éltek. Bár mindhárom interjú a kutatók rendelke­zésére áll, az anonimizálás mellett dön­töttem. Ennek a téma érzékenysége és az interpretáció „kényessége” az oka. Elképzelhető az idézetek más értelme­zése is, és távol álljon tőlem, hogy bár­ki is úgy érezze, hogy emberi méltósá­gát sérelem érte.

1. A forradalom napjaiban a debrece­ni főrabbi a budapesti és a debreceni zsidóellenes megnyilvánulásokról kér­dezte I. N.-nek, a Debreceni Forradalmi Bizottmány tagjának véleményét, aki megdöbbent, és rémhírnek minősítette a rabbi információit – olvassuk a vele készült interjúban. Arra hivatkozott, hogy Debrecenben az antiszemitizmus­nak semmilyen formájával nem találko­zott: „Igyekeztem megnyugtatni a rab­bit, hogy szó sincs zsidóellenességről. Mondtam neki, hogy addig még egyet­len olyan tanácskozáson sem vettem részt, ahol azt a szót, hogy zsidó, akár csak kiejtették volna.” I. N. nem értette, hogy a debreceni zsidók miért félnek, s miért akarják elhagyni a várost. A tá­vozni szándékozók szerinte a helyi rémhírterjesztők szavának adtak hitelt.

Schwarcz Sándor viszont tanúja volt a debreceni antiszemita megnyilvánu­lásoknak. Ezek feltehetően nem jutot­tak el a város új vezetéséig, így I. N.-ig sem, hiszen „csupán” szóban zsidóz­tak. Emellett az antiszemitizmus szoro­san összefonódott a kommunistaellenességgel: a kettőt nehéz volt elkülöníte­ni egymástól.

I. N. szerint a rabbi a kommunisták iránti gyűlöletben látta a feléledő zsidóellenesség okát: „sajnos Debrecen­ben is, Budapesten is a kommunista párt vezetői között nagyon sok zsidó volt, talán ezért [van antiszemitizmus]” – idézte a visszaemlékező a helyi zsidó egyházi vezetőt. (I. N. véleménye az interjúban rejtve marad.)

A debreceni Csokonai Színházban a forradalom napjaiban felszínre tört a kommunistaellenességgel összefonódó zsidóellenesség. Erről Mensáros Lász­lónak az Oral History Archívumban őrzött interjújából értesülhetünk. Az osztályidegen származása miatt vidék­re száműzött színész az atrocitásoktól félő színházi vezetők felkérésére vá­lasztatta meg magát a színház forradal­mi bizottmánya elnökének. Mensárost a színház kollektívája ellenvélemény nélkül fogadta el vezetőjének, aki új funkciója révén, illetve közismert emberként a városi forradalmi bizott­mányba is bekerült. Szükség is lett mentő tevékenységére. G. J., az ismert színész nagy hangon zsidózott és kommunistázott: azt követelte, hogy min­den addigi vezetőt automatikusan küld­jenek el a színháztól. Mensáros a váro­si forradalmi bizottmány elnökével alá­íratott egy papírt, amely jogellenesnek minősítette a korábbi irányítók mérle­gelés nélküli leváltását, és ezzel sike­rült valamelyest lecsillapítania a kedé­lyeket. Az antikommunista és antisze­mita G. J. további lépésre szánta el ma­gát: kérte, hogy a városi forradalmi bi­zottmány távolítsa el a színház éléről a régi rendszer képviselőit védő új „bal­oldali” vezetőt: a városi forradalmi szerv helyszínre érkező titkárát meg­lepte, hogy a feljelentő Mensárosra gondolt: Für Lajos nem teljesítette G. J. kérését.

A forradalom bukása után Mensáros perében a tanúként megidézett egykori színházi párttitkár elárulta előítéletes­ségét, amikor a bírónak arra a kérdésé­re, hogy igaz-e, hogy Mensáros kommunistákat védett, kijelentette: „Oh, nem kérem, ez mese, ő nem a kommu­nistákat védte meg, hanem a zsidó ba­rátait.”

1956 decemberében a Magyar Izrae­liták Országos Irodáját Debrecenről és környékéről harmincfős küldöttség kereste fel, akik a forradalom alatti és utáni idők „borzalmas antiszemitiz­musról” számoltak be. A falakra má­zolják: „Icig, most nem viszünk Auschwitzig…”, az ablakokra nyilas- és horogkeresztet mázoltak. „A debre­ceniek azt mesélték, hogy a városban antiszemita uszítás dühöng, azt terjesz­tik, hogy a magyar és az orosz zsidók összefogtak, hogy kiirtsák a kereszté­nyeket” – olvassuk a Szombatban kö­zölt jelentésben. I. N. 1992-ben vi­szont, az interjú felvételének idején – 36 évvel a forradalom után – sem tu­dott arról, hogy városában 1956-ban és később zsidóellenesség lett volna Debrecenben. Vagy nincsenek erről infor­mációk, vagy ezek nem jutottak el hozzá, de az sem kizárt, hogy egysze­rűen nem akart az antiszemitizmus he­lyi nyomairól tudomást venni: ily mó­don tette nem létezővé a zsidókkal szembeni – 1956-ban bizonyíthatóan létező – helyi előítéletességet.

2. Az R. A.-val készült interjú a zsidóellenességnek arra a világszemlélet­be, világlátásba beépült válfajára pél­da, melynek képviselője valahol a lel­ke mélyén talán maga is antihumánusnak tartja a zsidókkal szembeni előíté­leteit, ugyanakkor megszabadulni sem tud tőlük, s szinte keresi az alkalmat elfojtott, ambivalens érzelmei jogossá­gának igazolására.

R. A. 1956-ban egy vidéki vállalat munkástanácsának elnökeként tagja volt az alföldi város forradalmi bizott­ságának. Kibukott belőle az igazolni kívánt zsidóellenesség, ami nagyon foglalkoztathatta. Erre abból következ­tethetünk, hogy maga hozta elő a be­szélgetésben a „zsidókérdést”, s kifej­tésétől még az interjúvoló egészen más irányba vivő kérdése sem tudta eltérí­teni. ,,[A munkástanács] jó lett volna, de sok baj is volt, ami történelmileg is meg fogja állni a helyét, előbb-utóbb. Hangsúlyozom, nem vagyok fajgyűlölő, és tisztelem, becsülöm a hittartó és önmagukat vállaló zsidó származású magyarokat, vagy akár zsidókat, akár legyen az vérségi alapon való f vállalás, legyen az vallási alapon való vállalás. Szóval így.

[Interjúvoló]: De most a kommunis­tákról van szó.

[Válaszoló]: Nemcsak azokról van szó kimondottan, de van egy csoport­juk valahol, amely vagy tudatosan vagy ösztönösen, valahol mégis világ­uralomra tör, és a kiválasztott nép elve alapján, kizárásos alapon próbálnak [ti. a zsidók] erkölcsi alapot teremteni arra, hogy a világot valamilyen úton-módon meghódítsák. Erre gyakorlatilag jó ala­pot ad számukra az, hogy szétszóród­tak a világban, szétszóródtak, és ez a szétszóródás egy jó világtekintést ad, orientációt ad számukra… Szerintem az első fasizmus valamikor az ókorban lehetett, Mózest követően, a Mózes ötödik könyvében önvédelmi reflex­ként fejlődött ki a kiválasztottság fo­galma. Ennek tényleg vannak olyan té­telei, amelyek nem tagadják a világura­lomra való törekvést, jóllehet ez az ak­kori történelmi körülményekre, gondo­lom, inkább a nemzet megmentésére, a nemzet fenntartására, a nehézségek túl­élésének a módszereire vonatkozott, de ők ezt most (…) igyekeznek a teljes vi­lágra kiterjeszteni… Ennek kapcsán az első honfoglalás, ugye, a századforduló előtt kezdődött meg Oroszországból és Ukrajnából idemenekült és Galíciából az üldözés folytán idemenekült töme­gek révén, ekkor szaporodtunk fel, a zsidó identitású állampolgárokkal ugye, ez még nem is lett volna baj, hát Istenem, éljenek becsülettel, de ők jo­got formáltak arra, hogy a mindenkori társadalmi törvényekre és szabályokra fittyet hányjanak, sőt, ők egyáltalán a törvényekre is fittyet hányjanak…” Az élőbeszéd fordulatait megőrző szöveg függetleníthető a történelmi esemé­nyektől. Azt mutatja, hogy a visszaem­lékezőben a zsidókkal kapcsolatos vé­lekedése 1956-ban öröklött lehetett, s lényegében a rákövetkező évtizedek – a Kádár-korszak és a rendszerváltozás – sem változtatott rajta. R. A.-ban még csak motoszkál, hogy zsidóellenessége magyarázatra szorul. Önigazolási kényszere mutatja, hogy antiszemitiz­musa zavarja, szeretné azt megérteni, de képtelen túlkerülni előítéletességén: az antiszemiták sztereotípiáit sorolja.

3. Az antiszemitizmushoz való ambi­valens viszony kontinuitását – 1956-os és 1993-as meglétét – bizonyítja a har­madik példa is. Ez a szégyellni, rejte­getni illő zsidóellenesség álcázottan előadott, tapogató kérdésekkel nyoma­tékosított változata.

A forradalom napjaiban D. S., a he­lyi gyümölcsfeldolgozó vállalat alkal­mazottja munkatársnőjével figyelte a nyíregyházi eseményeket. Helytelení­tette a városháza előtti szovjet sírok szétverését, s hirtelen rádöbbent, hogy zsidó társnője miatt – aki egyébként nem szólalt meg – bajba is kerülhet: nem csupán szovjetpártinak, hanem fi­loszemitának is tűnhet, ami életvesz­élyes. Itt nem maga a történet az érde­kes, hanem annak interpretációja: „Én azt találtam mondani nekik [a sírborogatóknak], hogy fiúk, hát ezekkel van nekünk a legkevesebb bajunk, bár a többivel is csak ennyi baj lenne. Igen, csakhogy én elfeledkeztem, hogy mellettem állt G. J. kolleginám, aki nagyon magán viselte a polisi pónemet. Ért en­gem?” A visszaemlékező kódolt anti­szemita közhelyet használt, aminek a beidegződés és az elfojtás, az évtizede­kig tartó hatalmi tabusítás egyaránt oka lehetett: az inteijú négy évvel a rendszerváltozás után készült. D. S. így ér­telmezte a helyzetet: „Ott, hogy úgy mondjam, az én habitusom vagy az én fellépésemet támasztotta alá J.-nek a zsidós kinézése. Ért engem? Szóval ott már volt Nyíregyházán valami, de ebből nem lett, tudomásom szerint nem lett nagyobb kázus, antiszemita meg­nyilvánulás.” Itt a megismételt kérdés, az „Ért engem?” a legárulkodóbb. Az interjúvolt feltételezte, hogy a kérdező érti a „pólisi pónem” kifejezést, bár nem egészen volt biztos ebben, ezért pontosított a „zsidós kinézés”-re.

A mentalitás, a gondolkodásmód ké­pes túlélni minden történelmi változást: nem fog ki rajta az idő. Az 1956-os for­radalommal foglalkozó interjúrészletek a nehezen befolyásolható, lassan válto­zó előítéletességre példák.