Az érvényes 1956

Az érvényes 1956

Tíz évvel ezelőtt e ha­sábokon, részint az egy­kori események közis­mert szereplőinek sorsán keresztül, részint családtörténeti epizódokat fel­villantva próbáltam érzé­keltetni, milyen sokrétű jelentése lehet a magyar zsidók számára az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak.

A barikád mindkét oldalán harcol­tak zsidók, ám a legtöbben, mint ír­tam, nem harcoltak, hanem féltek és/vagy bizakodtak, s legfeljebb békét és nyugalmat reméltek, szabadságot, függetlenséget, nyugati típusú polgári demokráciát és joguralmat.

Ma sem kívánunk többet, de keve­sebbel sem elégszünk meg.

Ama cikkben Jovánovics György­nek a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában 1992-ben felavatott, és nem sokkal később Dávid-csillaggal összemázolt szobrával igyekeztem érzékeltetni, hogy a zsidóknak közük van ’ 56-hoz, ’ 56-nak a zsidókhoz, s hogy ez egy vállalható közösség, mely identitásunk része lehet.

Ha ma megkérdik, mit jelent szá­momra a felkelés, azt hiszem, leg­alábbis a magam számára világosabb és pontosabb választ tudok adni.

’56 – a néhány közismert vagy kevés­bé ismert zsidóellenes atrocitás, a sokak emlékezetében élő, szórványos antisze­mita falfirkák ellenére – azt jelenti szá­momra zsidóként, hogy volt egy pilla­nat, amikor autonóm személyiségek és kisközösségek úgy válhattak egy na­gyobb egység részévé, hogy a felszaba­dító kollektív élmény hatására, a közös ellenségtől, az elnyomó pártállamtól és az idegen megszállóktól való megszabadulás remé­nyében, többnyire elfogadták egymást sokféleségük­ben. Mert 1956-ban Ma­gyarországon, a forrada­lom tizenkét napjának szo­lidaritást teremtő élményé­ben, átmenetileg s néven nem nevezetten, valósággá vált a modern köztársasági nemzeteszme.

Mert hiába van ma parlamentáris köztársaságunk, s vannak demokrati­kus közintézményeink, ha a társadalmi konszenzus hiányzik, hogy vallására, nemzetiségére, világnézetére és politi­kai meggyőződésére való tekintet nél­kül mindenki egyenrangú tagja a poli­tikai nemzetnek: a szabad polgárok társulására, az individuum, és a külön­féle világnézetek, csoportok kölcsönös tiszteletére épülő köztársaságnak.

Mert mi is a köztársaság? A hétköz­napok nyelvén azt jelenti, hogy nem azt kérdezzük egymástól, ki vagy, honnan jöttél és merre tartasz – mert ez magánügye. Hanem azt kérdezzük, magunktól és egymástól egyaránt – mert ezt szabad és kell is kérdeznünk, hogy megőrizzük kivívott jogainkat, betartod-e a törvényeket, fontos-e szá­modra, hogy egymás jogait ne csorbít­suk, tiszteled-e a szabadságomat, és tisztelem-e kellőképpen a másik sza­badságát? Ennyit és nem többet.

A köztársaság annak az untig idé­zett, Bibó Istvántól származó mondat­nak a komolyanvételét is jelenti, hogy demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni.

A harmadik magyar köztársaság másfél évtizedes tapasztalatainak bir­tokában hozzátehetjük – hozzá kell tennünk -, hogy demokratának lenni azt is jelenti, illetve azt is kellene je­lentenie, hogy nem keltünk félelmet.

Most már csak az a kérdés, koránt­sem pusztán retorikai értelemben, lehet-e Közép-Európa kis nemzetei közt, s így Magyarországon, az elnyomottság élménye és közös ellenségkép nélkül – a felemás rendszerváltás után és az elsikkadó múltfeldolgozás köze­pette – közösen vallott, érvényes elve­ket találni, amelyek elegendők, hogy összekössenek és megteremtsék a ci­vilizált együttéléshez szükséges társa­dalmi szolidaritást. Olyan elveket, mint például a szabadság és a polgári demokrácia.

Ha van az 1956-os forradalomnak érvényes üzenete, ez az.

Ha ez az üzenet nyitott kérdés, ak­kor is.

Szántó T. Gábor