„Az elnyomás ellen állandóan küzdeni kell…”

„Az elnyomás ellen állandóan küzdeni kell…”

Feldmár Andrással beszélget Novák Attila

Feldmár András (Andrew Feldmar) kanadai magyar pszichológus az utóbbi év­tizedben egyre inkább ré­sze a magyar szellemi élet­nek, ám nem az akadémi­kus tudomány, inkább az érdeklődő fiatalok szeret­ték meg formabontó gon­dolatait, szabad szellemét. Fontosabb magyar nyelvű kötetei: Feldmár András-Popper Péter-Ranschburg Jenő: Végzet, sors, szabad akarat (Saxum Bt.-InfoMed Kft., Buda­pest, 2004); Fliegauf Benedek: Van élet a halál előtt? Beszél­getések Feldmár Andrással (Jaffa Kiadó, Budapest, 2004 – erről videó is készült); A tudatállapotok szivár­ványa (Gigant Bt., Debrecen, 1997); Apró részletekben (Könyvfakasztó Kiadó, Budapest, 2004).

– Azt írja egy helyen (Végzet, sors, szabad akarat), hogy „Amikor három és fél éves voltam, akkor (1940-ben születtem) anyámat el­vitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatba, nagyanyámat a get­tóba, és egy fiatal, húszéves kato­likus nő, akit én nem ismertem, az életét kockáztatta és elrejtett. Kü­lönben megöltek volna…”. Máshol („Apró részletek, „Igazat hazudni” 83.l.) ezt írja: az én családne­vem Igaz lett… Változtatnom kel­lett étkezési szokásaimon, meg azon is, hogy tartom a kést meg a villát, hogy idomuljak katolikus ne­velőszülőim szokásaihoz. A túlélés álságos viselkedést és kőkemény önuralmat követelt…” Mennyire volt meghatározó élménye a zsidó­ság miatti üldöztetés? Befolyásol­ta-e pályaválasztását is? Tud-e va­lamit arról a hölgyről, aki megmen­tette az életét?

– A nő, aki megmentett, felnevelte két fiát, dolgozott Budapesten, nyug­díjba ment, cukorbeteg és özvegy lett, megöregedett, és – ha jól tudom – meghalt. Bár nem emlékszem tisztán, de az az érzésem, hogy amikor vele él­tem, nagyon megszerettem, és amikor anyám visszatért Auschwitzból és elv­itt tőle, nagyon hiányzott nekem. So­hasem értettem meg, miért nem ápolta anyám ezzel a nővel a viszonyt, miért tartott engem távol tőle. Én felnőt­tként, a szüleim halála után kerestem fel őt Budapesten, többször is, nagyon hálás voltam neki. Hogy a pályavá­lasztásomat befolyásolta-e az üldözte­tésem emléke, nem tudom. Először matematikus lettem, ez évekig bizton­ságérzetet adott nekem egy nagyon bi­zonytalan világban. Később, amikor alkalmam adódott olyan emberekkel beszélgetni, akik az öngyilkosság kü­szöbén álltak, megérintett valami, ami nagyon mélyre hatott. Lehet, hogy mielőtt a nyilasok letartóztatták az anyá­mat, voltak napok vagy hetek, amikor azon gondolkodott, hogy megöl en­gem és magát is. Lehet, hogy az, amit akkor átéltem a szótlan, ki nem mon­dott riadtságban, rezonált azzal, ami­ket azoktól hallottam, akik öngyilko­sok akartak lenni. A „hivatalos” pszi­chiátria és pszichológia iránt érzett el­lenszenvem talán abból ered, hogy ko­rán megéreztem annak veszélyét, ami­kor az egyik ember címkézi a másikat, és aztán a címke szerint bánik vele. Abban a pillanatban, amikor rám ra­gasztották a „zsidó” címkét, kötelező volt a sárga csillag viselése, halálra voltam ítélve. Abban a pillanatban, amikor egy fiatalt egy orvos „skizof­rén”-nek minősít, megszakad az élete, degradálva olyan vágányra kerül, ahonnan nincs kiút. Abban a pillanat­ban, amikor 1943-ban „zsidó”-nak lá­tott engem valaki, engem már nem is láttak, én megszűntem. Abban a pilla­natban, amikor ma valakit „skizofrén”-nek látnak, ő is láthatatlan em­berré válik, soha senki nem fogja őt komolyan venni, soha senki nem fog­ja megismerni akarni.

Írásaiban jelentős szerepet ját­szik az édesanyja. Mintha a visel­kedése is szerepet játszott volna abban, hogy hosszú önemancipációs folyamat révén vagy végén is pszichológus legyen.

Megint nem tudom, hogy ez igaz- e. Talán annyiban igaz, hogy amikor rájöttem, nem kell belehalni a csaló­dásba, akkor másoknak is el akartam ezt mondani.

Több helyen is szokott idézni talmudi szövegeket. Milyen a viszo­nya a zsidó hagyományhoz? Ugyanolyan-e, mint mondjuk a buddhiz­mushoz, vagy kiemelkedő jelentősége van az ön számára? Egyébként tanult-e valaha Talmudot? Vallásos/hagyományőrző vagy már asszimilált családban szüle­tett?

A családom teljesen asszimilált volt. Magyarnak éreztük magunkat, apám alig ismert egy-két imát, csak motyogott valamit széderkor. Egy da­rabig anyám járatott zsidó iskolába, egyszer egy héten, de széderkor mind­egyik gyerek az asztalomnál nekem adta a kis borát, és részeg lettem. Anyámnak kellett hazavinnie a hátán, én meg csak röhögtem. Ezzel vége lett a hittanóráimnak.

Manapság a zsidó bölcsek írásait éppen úgy olvasom, mint a buddhista vagy hindu irodalmat.

Kik voltak a szülei? Budapest mely részén nőtt fel? Hol járt isko­lába, és milyen körülmények kö­zött távozott az országból?

– Anyám varrónő volt, apám textil­kereskedő. Óbudán laktak, ott ismer­kedtek meg, én már Budán születtem, a Kisrókus utcában. Ott éltem 1956-ig, amikor disszidáltam. Elemit a Marczibányi téri iskolában végeztem, aztán a Rákóczi gimnáziumba jártam a 3. közepéig, akkor szöktem külföld­re. Örültem, hogy a forradalom alatt nem kellett iskolába járnom, féltem, hogy meg fogok bukni oroszból, ami azt jelentette volna, hogy nem mehe­tek egyetemre. Karácsony és szilvesz­ter között apámnak támadt az az ötle­te, hogy menjek Nyugatra, tanuljak külföldön. Anyám nagyon megijedt. Én viszont elhatároztam, hogy elindulok. Apám sok pénzt adott egy helybe­li embernek, aki ismerte a határ kör­nyékét, és december 30-án megérkez­tem Bécsbe.

1956-ban hová vezetett az útja? Rögtön Kanadába ment, vagy Ang­liába?

Bécsben nem tudtam szállást kap­ni, meggyőztem egy rendőrt, hogy vi­gyen börtönbe, mert nagyon álmos voltam. Két nyugatnémet gyilkossal voltam egy cellába zárva, de jót aludtam és másnap kiengedtek. Aznap je­lentkeztem az angol National Coal Boardnál bányásznak, és elvittek Angliába. Ott kezdtem el angolul ta­nulni, mert otthon pont angolórám nem volt. Volt orosz, francia, német, latin, de angol nem. 1957 márciusában a Nemzetközi Vöröskereszt megtalál­ta Torontóban egy nagynénémet, aki befogadott, és velük éltem, amíg be nem fejeztem a gimnáziumot.

Azt írja egy helyen, mégpedig Ronald David Laing, a neves skót antipszichiáter pszichiáter első magyarul megjelent könyve elősza­vában, hogy „ő tett keresővé, aki

nem éri be a kész válaszokkal és tovább keres”. Már pszichológus­ként ismerte meg? Apafigura volt az ön szemében, vagy „csak” a „ta­nítványa, munkatársa, inasa” volt? Hogyan működött a mester-tanít­vány kapcsolat?

Tiszteltem, szerettem, élveztem a társaságát. Amikor megismertem, már öt éve dolgoztam pszichológusként, de tisztában voltam azzal, hogy valójában nem tudom, mit csinálok. Ő sokat várt el tőlem, ez arra serkentett, hogy ipar­kodjak megállni a helyem, gyorsan és sokat tanultam. Egy éven át heti hét­-nyolc órát töltöttünk együtt. Ő is meg­kedvelt engem, és miután visszaköl­töztem Londonból Vancouverbe, fenn­tartottuk a kapcsolatunkat, gyakran ta­lálkoztunk, együtt dolgoztunk.

– Hogyan került éppen Vancou­verbe? Volt-e kapcsolata bármiféle magyar közeggel, kultúrával? Emigránsnak érzi-e magát, vagy olyan kanadainak, aki éppen Buda­pesten született? Mennyire köve­telte meg Kanada az alkalmazko­dást egy emigránstól?

1969 nyarán kéthónapos állást kaptam az egyik vancouveri egyete­men. Egyből beleszerettem Vancou­verbe, hiszen tengerparti város, he­gyek alján, teli akácfával és fecskével. Én magamat „nemzetközi idegennek” érzem, aki nincs otthon sehol sem, és mégis otthon van mindenütt.

Másik helyen azt írja (Végzet, sors, szabad akarat), hogy az em­ber görögül vagy zsidóul élhet, és ha az utóbbi mellett teszi le a voksát, jobban jár, mert a bűntudattól meg lehet szabadulni, míg a dep­resszió miatti szégyentől (a görög út) csak bosszúállás révén. Mit ért ezalatt? Miért éppen a zsidó és a görög fogalmát használta? Kifejtené-e részletesen ezt a gondolatme­netet?

Ezeket a fogalmakat szimbolikus értelemben használom. Gondoljon az Exodusra. Mózes nem fogadta el a zsi­dók sorsát, és irányt mutatott egy más végzet felé. Az ókori görög nem gon­dolt arra, hogy a sorsán változtatni tudna, így hát vagy büszke volt arra, hogy ő ki, vagy szégyellte magát. Ha szégyenben kell élnem, vagy bele­pusztulok, vagy elpusztítok másokat bosszúból. Ez nyilvánvaló a történe­lemből Európa-szerte: Írország, Skó­cia, a régi Jugoszlávia esetében. Ha én vagyok felelős azért, amit elérek az életemben, esetleg bűntudatom lesz, hogy nem tettem meg mindent, amit csak lehetett, de újabb erőfeszítéssel még mindig formálhatom a végzete­met. A szégyen rólam szól, a lé­nyemről, arról, aki én vagyok. A bűn­tudat a cselekedeteimről, a tetteimről szól, nem rólam. Ezért rettenetes és teljesen szükségtelen, amikor felnőt­tek megszégyenítenek egy gyereket. A gyerek védtelen, elhiszi, amit a fel­nőtt mond… Nagyon szomorú az a pusztítás, az a rombolás, amit ügyet­len szavak eredményeznek.

Hogyan viszonyul a pszichoana­lízishez? A konkrét elméleti és gya­korlati terápia „mellett” sokáig a közép-európai zsidóság pszeudo-vallásaként működött. Mennyire tartja relevánsnak és a terápiában használhatónak korunkban a pszi­choanalízist?

– Szerintem a pszichoanalízis, mint bármelyik más elmélet, csak arra jó, hogy a terapeuta szorongását enyhítse. Én elolvasok bármit, amit egy terape­uta írt arról, hogy mit csinál és miért a pácienseivel. Freud a legizgalmasabb akkor, amikor esettanulmányt ír. Legunalmasabb, amikor magyarázkodik és teóriákat épít.

Az ön által is sokszor idézett David Bakan 1958-ban egy egész könyvet szentelt Freud és a zsidó misztikus tradíció kapcsolatának, és azt bizonygatta, hogy a freudi elmélet alapvetően kapcsolódik a kabbalisztikus tanításokhoz, sőt azokból eredeztethető. Az antipszichiátriai iskola megteremtője, Thomas Szász A pszichoterápia míto­szában viszont élesen elítéli a freudiánus pszichoanalízist, mondván, hogy nem tudomány, és keresztényellenesseg motiválta. Függetle­nül a freudi elmélet és gyakorlat helyességétől, nem voltak-e averzi­ói Szásznak a zsidó kultúrával kap­csolatban? Mi az, ami Bakant von­zotta, Szászt pedig taszította a freudiánus elméletben?

Jól ismertem David Bakant, na­gyon lelkiismeretes történész, kutató és író volt. Most sajnos már idősek otthonában él, és semmire sem emlék­szik. Az emberi (humán) tudományt az érdekli, hogy mi mit jelent. Szász összekeveri a tárgyak tudományát, amiben okok után kutatunk, az embe­ri tudományokkal. A zsidó hagyo­mány leglényegesebb ajándéka az, hogy még a gyerekek kérdéseit is ko­molyan kell vennünk, de a rabbik is állandóan azon gondolkoznak, hogy ez vagy az mit is jelent? Freud úgy ol­vasta az álmokat, szimptómákat, ahogy egy rabbi olvassa a Talmudot.

A magyarországi nevelésről, sa­ját emlékeire támaszkodva, azt írja egy helyen (Fliegauf Benedekkel közös könyvében), hogy „…abból áll, hogy a gyereket megtanítjuk azokra a szerepekre, amelyeket az életben valószínűleg el kell játsza­nia”. Mik az autonómia határai a gyerekek esetében?

– Csak olyan határokat szabtam meg a gyerekeimnek, amelyekre ne­kem volt szükségem, nem olyanokat, amelyekről azt vélelmeztem, hogy számukra szükséges. Este a szobájuk­ba küldtem őket, de nem mondtam ne­kik, hogy késő van, szükségük van az alvásra stb., hanem megmondtam ne­kik az igazat, hogy nekem van elegem erre a napra belőlük, nekem van szükségem nyugalomra. Ha engem nem zavartak, hallgathattak zenét, fülhall­gatóval, olvashattak, fenn maradhat­tak hajnalig is.

Nagyon rossz a véleménye a pszichiátriáról s művelőiről, a pszi­chiáterekről, korunk „fekete mági­ájának” nevezte egyszer a pszichi­átriát. Nem arról van-e szó, hogy az emberiség tanulási folyamatának egy szakaszát képviselik? A közép­korban megverték és bezárták a pszichotikusnak tartott embere­ket, később jött a sokkolás, mellékhajtásként a lobotómia, majd a gyógyszerek. Nem gondolja, hogy nem a manipuláció kultúrtörténe­tét jelentik ezek, hanem egy hosszú tanulási folyamat rögös út­ját? Kiiktathatónak tartja-e a pszi­chiátriai gyógyszereket, vagy csak a gyógyszeripar (és a túlgyógyszerelés) túlhajtásai ellen küzd?

Remélem, hogy önnek van igaza. Ha célba lövök, sok hibát fogok elkö­vetni, mielőtt hibátlan lesz a teljesít­ményem. Lehet, hogy ez a pszichiátria története is. Én attól félek, hogy a pszichiáterek pontosan a céllal ellen­kező irányba lőnek, és akkor hogyan fognak valaha is célba találni? Dolgo­zom egy nővel, akit, mielőtt hozzám került, többször is sokkoltak, hosszú ideig kórházban tartottak, gyógysze­reztek. Négyszer próbálta megölni magát. Az az érzésem, hogy soha sen­ki sem hallgatott rá, senkit sem érde­kelt, hogy mit mond, mit érez. Több mint egy éve már nem szed orvossá­got, rendesen dolgozik, bár még most is sokat beszél velem arról, hogy miért lenne jobb nem élnie, de él. Nem va­gyok orvosságellenes. A páciensnek kell elhatároznia, hogy mit vesz be, nem az orvosnak. Az orvos ajánlhat bármit, de a páciens élménye az or­vossággal a legfontosabb. Kényszerí­teni senkit nem lenne szabad semmire.

– Ünnepelt szereplője magyaror­szági tréningeknek és konferenci­áknak. Nagyon ritka az, hogy vala­ki, aki oly régen hagyta el az orszá­got (nemcsak személyében, de szellemi értelemben is), ilyen szin­ten térjen vissza. Mi késztette erre, hogyan vette fel a kapcsolatot Ma­gyarországgal, és hogyan működik e liaison?

Dr. Bagdy Emőke hívott meg Debrecenbe 1992-ben, miután én vet­tem fel vele a kapcsolatot, mert az egész magyar pszichológiai szakiro­dalomban az ő cikkei voltak számomra a legérdekesebbek. Úgy írt, mint egy költő. Kicsit később, dr. Csom Éva kezdeményezésére létrejött a ma­gyar Sotéria Alapítvány, ami ma is működik. Az alapítvány célja emberi módon segíteni azokat, akik nélkülük elvesznének a pszichiátria labirintusá­ban. Gyakran hazajövök, hogy segít­sem az alapítványt; előadásokat tar­tok, stábtréninget stb.

Magyarországon egyre népsze­rűbb és komoly követői kör alakult ki ön körül. Hogyan viseli a megnö­vekedett népszerűséget?

Örülök, hogy vannak, akik rezonálnak a tapasztalataimmal, gondola­taimmal.

Olyanként kérdezem, mint aki egyszerre látja kintről és bentről is az országot. Milyennek látja a mai magyar társadalom pszichés áll­apotát? Mennyire terhelte meg az emberek lelkét az, hogy sokáig nem volt demokrácia? S lát-e kü­lönbséget mondjuk a zsidók vonat­kozásában? Mi a véleménye arról az irányzatról, mely szerint a túlélő zsidók – és a másod-harmad gene­ráció tagjai is – lelki problémái a holokauszt traumájára vezethetők vissza?

Az elnyomás ellen állandóan küz­deni kell. Nem azért bolondulunk meg, mert betegek vagyunk agyilag vagy genetikailag, hanem azért, mert rosszul bántak velünk. Kommuniz­mus, nácizmus, bármilyen „izmus” boldogtalanná tehet milliókat.

Mit tartana még fontosnak el­mondani a Szombat olvasóinak?

– A múlt héten láttam egy filmet, ami Indiában készült. Egy kisváros­ban, a vonatállomáson Gandhi egy percre megállt, hogy szóljon azokhoz, akik ott összegyűltek, hogy őt ünne­peljék. Csak ennyit mondott: „Egész életemben azt hittem, hogy az Isten az igazság. Most már tudom, hogy az igazság az Isten.”