„Az elnyomás ellen állandóan küzdeni kell…”

Írta: Novák Attila - Rovat: Politika

Az elnyomás ellen állandóan küzdeni kell…”

Feldmár Andrással beszélget Novák Attila

Feldmár András (Andrew Feldmar) kanadai magyar pszichológus az utóbbi év­tizedben egyre inkább ré­sze a magyar szellemi élet­nek, ám nem az akadémi­kus tudomány, inkább az érdeklődő fiatalok szeret­ték meg formabontó gon­dolatait, szabad szellemét. Fontosabb magyar nyelvű kötetei: Feldmár András-Popper Péter-Ranschburg Jenő: Végzet, sors, szabad akarat (Saxum Bt.-InfoMed Kft., Buda­pest, 2004); Fliegauf Benedek: Van élet a halál előtt? Beszél­getések Feldmár Andrással (Jaffa Kiadó, Budapest, 2004 – erről videó is készült); A tudatállapotok szivár­ványa (Gigant Bt., Debrecen, 1997); Apró részletekben (Könyvfakasztó Kiadó, Budapest, 2004).

– Azt írja egy helyen (Végzet, sors, szabad akarat), hogy „Amikor három és fél éves voltam, akkor (1940-ben születtem) anyámat el­vitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatba, nagyanyámat a get­tóba, és egy fiatal, húszéves kato­likus nő, akit én nem ismertem, az életét kockáztatta és elrejtett. Kü­lönben megöltek volna…”. Máshol („Apró részletek, „Igazat hazudni” 83.l.) ezt írja: az én családne­vem Igaz lett… Változtatnom kel­lett étkezési szokásaimon, meg azon is, hogy tartom a kést meg a villát, hogy idomuljak katolikus ne­velőszülőim szokásaihoz. A túlélés álságos viselkedést és kőkemény önuralmat követelt…” Mennyire volt meghatározó élménye a zsidó­ság miatti üldöztetés? Befolyásol­ta-e pályaválasztását is? Tud-e va­lamit arról a hölgyről, aki megmen­tette az életét?

– A nő, aki megmentett, felnevelte két fiát, dolgozott Budapesten, nyug­díjba ment, cukorbeteg és özvegy lett, megöregedett, és – ha jól tudom – meghalt. Bár nem emlékszem tisztán, de az az érzésem, hogy amikor vele él­tem, nagyon megszerettem, és amikor anyám visszatért Auschwitzból és elv­itt tőle, nagyon hiányzott nekem. So­hasem értettem meg, miért nem ápolta anyám ezzel a nővel a viszonyt, miért tartott engem távol tőle. Én felnőt­tként, a szüleim halála után kerestem fel őt Budapesten, többször is, nagyon hálás voltam neki. Hogy a pályavá­lasztásomat befolyásolta-e az üldözte­tésem emléke, nem tudom. Először matematikus lettem, ez évekig bizton­ságérzetet adott nekem egy nagyon bi­zonytalan világban. Később, amikor alkalmam adódott olyan emberekkel beszélgetni, akik az öngyilkosság kü­szöbén álltak, megérintett valami, ami nagyon mélyre hatott. Lehet, hogy mielőtt a nyilasok letartóztatták az anyá­mat, voltak napok vagy hetek, amikor azon gondolkodott, hogy megöl en­gem és magát is. Lehet, hogy az, amit akkor átéltem a szótlan, ki nem mon­dott riadtságban, rezonált azzal, ami­ket azoktól hallottam, akik öngyilko­sok akartak lenni. A „hivatalos” pszi­chiátria és pszichológia iránt érzett el­lenszenvem talán abból ered, hogy ko­rán megéreztem annak veszélyét, ami­kor az egyik ember címkézi a másikat, és aztán a címke szerint bánik vele. Abban a pillanatban, amikor rám ra­gasztották a „zsidó” címkét, kötelező volt a sárga csillag viselése, halálra voltam ítélve. Abban a pillanatban, amikor egy fiatalt egy orvos „skizof­rén”-nek minősít, megszakad az élete, degradálva olyan vágányra kerül, ahonnan nincs kiút. Abban a pillanat­ban, amikor 1943-ban „zsidó”-nak lá­tott engem valaki, engem már nem is láttak, én megszűntem. Abban a pilla­natban, amikor ma valakit „skizofrén”-nek látnak, ő is láthatatlan em­berré válik, soha senki nem fogja őt komolyan venni, soha senki nem fog­ja megismerni akarni.

  • Írásaiban jelentős szerepet ját­szik az édesanyja. Mintha a visel­kedése is szerepet játszott volna abban, hogy hosszú önemancipációs folyamat révén vagy végén is pszichológus legyen.

  • Megint nem tudom, hogy ez igaz- e. Talán annyiban igaz, hogy amikor rájöttem, nem kell belehalni a csaló­dásba, akkor másoknak is el akartam ezt mondani.

  • Több helyen is szokott idézni talmudi szövegeket. Milyen a viszo­nya a zsidó hagyományhoz? Ugyanolyan-e, mint mondjuk a buddhiz­mushoz, vagy kiemelkedő jelentősége van az ön számára? Egyébként tanult-e valaha Talmudot? Vallásos/hagyományőrző vagy már asszimilált családban szüle­tett?

  • A családom teljesen asszimilált volt. Magyarnak éreztük magunkat, apám alig ismert egy-két imát, csak motyogott valamit széderkor. Egy da­rabig anyám járatott zsidó iskolába, egyszer egy héten, de széderkor mind­egyik gyerek az asztalomnál nekem adta a kis borát, és részeg lettem. Anyámnak kellett hazavinnie a hátán, én meg csak röhögtem. Ezzel vége lett a hittanóráimnak.

Manapság a zsidó bölcsek írásait éppen úgy olvasom, mint a buddhista vagy hindu irodalmat.

  • Kik voltak a szülei? Budapest mely részén nőtt fel? Hol járt isko­lába, és milyen körülmények kö­zött távozott az országból?

– Anyám varrónő volt, apám textil­kereskedő. Óbudán laktak, ott ismer­kedtek meg, én már Budán születtem, a Kisrókus utcában. Ott éltem 1956-ig, amikor disszidáltam. Elemit a Marczibányi téri iskolában végeztem, aztán a Rákóczi gimnáziumba jártam a 3. közepéig, akkor szöktem külföld­re. Örültem, hogy a forradalom alatt nem kellett iskolába járnom, féltem, hogy meg fogok bukni oroszból, ami azt jelentette volna, hogy nem mehe­tek egyetemre. Karácsony és szilvesz­ter között apámnak támadt az az ötle­te, hogy menjek Nyugatra, tanuljak külföldön. Anyám nagyon megijedt. Én viszont elhatároztam, hogy elindulok. Apám sok pénzt adott egy helybe­li embernek, aki ismerte a határ kör­nyékét, és december 30-án megérkez­tem Bécsbe.

  • 1956-ban hová vezetett az útja? Rögtön Kanadába ment, vagy Ang­liába?

  • Bécsben nem tudtam szállást kap­ni, meggyőztem egy rendőrt, hogy vi­gyen börtönbe, mert nagyon álmos voltam. Két nyugatnémet gyilkossal voltam egy cellába zárva, de jót aludtam és másnap kiengedtek. Aznap je­lentkeztem az angol National Coal Boardnál bányásznak, és elvittek Angliába. Ott kezdtem el angolul ta­nulni, mert otthon pont angolórám nem volt. Volt orosz, francia, német, latin, de angol nem. 1957 márciusában a Nemzetközi Vöröskereszt megtalál­ta Torontóban egy nagynénémet, aki befogadott, és velük éltem, amíg be nem fejeztem a gimnáziumot.

  • Azt írja egy helyen, mégpedig Ronald David Laing, a neves skót antipszichiáter pszichiáter első magyarul megjelent könyve elősza­vában, hogy „ő tett keresővé, aki

nem éri be a kész válaszokkal és tovább keres”. Már pszichológus­ként ismerte meg? Apafigura volt az ön szemében, vagy „csak” a „ta­nítványa, munkatársa, inasa” volt? Hogyan működött a mester-tanít­vány kapcsolat?

  • Tiszteltem, szerettem, élveztem a társaságát. Amikor megismertem, már öt éve dolgoztam pszichológusként, de tisztában voltam azzal, hogy valójában nem tudom, mit csinálok. Ő sokat várt el tőlem, ez arra serkentett, hogy ipar­kodjak megállni a helyem, gyorsan és sokat tanultam. Egy éven át heti hét­-nyolc órát töltöttünk együtt. Ő is meg­kedvelt engem, és miután visszaköl­töztem Londonból Vancouverbe, fenn­tartottuk a kapcsolatunkat, gyakran ta­lálkoztunk, együtt dolgoztunk.

– Hogyan került éppen Vancou­verbe? Volt-e kapcsolata bármiféle magyar közeggel, kultúrával? Emigránsnak érzi-e magát, vagy olyan kanadainak, aki éppen Buda­pesten született? Mennyire köve­telte meg Kanada az alkalmazko­dást egy emigránstól?

  • 1969 nyarán kéthónapos állást kaptam az egyik vancouveri egyete­men. Egyből beleszerettem Vancou­verbe, hiszen tengerparti város, he­gyek alján, teli akácfával és fecskével. Én magamat „nemzetközi idegennek” érzem, aki nincs otthon sehol sem, és mégis otthon van mindenütt.

  • Másik helyen azt írja (Végzet, sors, szabad akarat), hogy az em­ber görögül vagy zsidóul élhet, és ha az utóbbi mellett teszi le a voksát, jobban jár, mert a bűntudattól meg lehet szabadulni, míg a dep­resszió miatti szégyentől (a görög út) csak bosszúállás révén. Mit ért ezalatt? Miért éppen a zsidó és a görög fogalmát használta? Kifejtené-e részletesen ezt a gondolatme­netet?

  • Ezeket a fogalmakat szimbolikus értelemben használom. Gondoljon az Exodusra. Mózes nem fogadta el a zsi­dók sorsát, és irányt mutatott egy más végzet felé. Az ókori görög nem gon­dolt arra, hogy a sorsán változtatni tudna, így hát vagy büszke volt arra, hogy ő ki, vagy szégyellte magát. Ha szégyenben kell élnem, vagy bele­pusztulok, vagy elpusztítok másokat bosszúból. Ez nyilvánvaló a történe­lemből Európa-szerte: Írország, Skó­cia, a régi Jugoszlávia esetében. Ha én vagyok felelős azért, amit elérek az életemben, esetleg bűntudatom lesz, hogy nem tettem meg mindent, amit csak lehetett, de újabb erőfeszítéssel még mindig formálhatom a végzete­met. A szégyen rólam szól, a lé­nyemről, arról, aki én vagyok. A bűn­tudat a cselekedeteimről, a tetteimről szól, nem rólam. Ezért rettenetes és teljesen szükségtelen, amikor felnőt­tek megszégyenítenek egy gyereket. A gyerek védtelen, elhiszi, amit a fel­nőtt mond… Nagyon szomorú az a pusztítás, az a rombolás, amit ügyet­len szavak eredményeznek.

  • Hogyan viszonyul a pszichoana­lízishez? A konkrét elméleti és gya­korlati terápia „mellett” sokáig a közép-európai zsidóság pszeudo-vallásaként működött. Mennyire tartja relevánsnak és a terápiában használhatónak korunkban a pszi­choanalízist?

– Szerintem a pszichoanalízis, mint bármelyik más elmélet, csak arra jó, hogy a terapeuta szorongását enyhítse. Én elolvasok bármit, amit egy terape­uta írt arról, hogy mit csinál és miért a pácienseivel. Freud a legizgalmasabb akkor, amikor esettanulmányt ír. Legunalmasabb, amikor magyarázkodik és teóriákat épít.

  • Az ön által is sokszor idézett David Bakan 1958-ban egy egész könyvet szentelt Freud és a zsidó misztikus tradíció kapcsolatának, és azt bizonygatta, hogy a freudi elmélet alapvetően kapcsolódik a kabbalisztikus tanításokhoz, sőt azokból eredeztethető. Az antipszichiátriai iskola megteremtője, Thomas Szász A pszichoterápia míto­szában viszont élesen elítéli a freudiánus pszichoanalízist, mondván, hogy nem tudomány, és keresztényellenesseg motiválta. Függetle­nül a freudi elmélet és gyakorlat helyességétől, nem voltak-e averzi­ói Szásznak a zsidó kultúrával kap­csolatban? Mi az, ami Bakant von­zotta, Szászt pedig taszította a freudiánus elméletben?

  • Jól ismertem David Bakant, na­gyon lelkiismeretes történész, kutató és író volt. Most sajnos már idősek otthonában él, és semmire sem emlék­szik. Az emberi (humán) tudományt az érdekli, hogy mi mit jelent. Szász összekeveri a tárgyak tudományát, amiben okok után kutatunk, az embe­ri tudományokkal. A zsidó hagyo­mány leglényegesebb ajándéka az, hogy még a gyerekek kérdéseit is ko­molyan kell vennünk, de a rabbik is állandóan azon gondolkoznak, hogy ez vagy az mit is jelent? Freud úgy ol­vasta az álmokat, szimptómákat, ahogy egy rabbi olvassa a Talmudot.

  • A magyarországi nevelésről, sa­ját emlékeire támaszkodva, azt írja egy helyen (Fliegauf Benedekkel közös könyvében), hogy „…abból áll, hogy a gyereket megtanítjuk azokra a szerepekre, amelyeket az életben valószínűleg el kell játsza­nia”. Mik az autonómia határai a gyerekek esetében?

– Csak olyan határokat szabtam meg a gyerekeimnek, amelyekre ne­kem volt szükségem, nem olyanokat, amelyekről azt vélelmeztem, hogy számukra szükséges. Este a szobájuk­ba küldtem őket, de nem mondtam ne­kik, hogy késő van, szükségük van az alvásra stb., hanem megmondtam ne­kik az igazat, hogy nekem van elegem erre a napra belőlük, nekem van szükségem nyugalomra. Ha engem nem zavartak, hallgathattak zenét, fülhall­gatóval, olvashattak, fenn maradhat­tak hajnalig is.

  • Nagyon rossz a véleménye a pszichiátriáról s művelőiről, a pszi­chiáterekről, korunk „fekete mági­ájának” nevezte egyszer a pszichi­átriát. Nem arról van-e szó, hogy az emberiség tanulási folyamatának egy szakaszát képviselik? A közép­korban megverték és bezárták a pszichotikusnak tartott embere­ket, később jött a sokkolás, mellékhajtásként a lobotómia, majd a gyógyszerek. Nem gondolja, hogy nem a manipuláció kultúrtörténe­tét jelentik ezek, hanem egy hosszú tanulási folyamat rögös út­ját? Kiiktathatónak tartja-e a pszi­chiátriai gyógyszereket, vagy csak a gyógyszeripar (és a túlgyógyszerelés) túlhajtásai ellen küzd?

  • Remélem, hogy önnek van igaza. Ha célba lövök, sok hibát fogok elkö­vetni, mielőtt hibátlan lesz a teljesít­ményem. Lehet, hogy ez a pszichiátria története is. Én attól félek, hogy a pszichiáterek pontosan a céllal ellen­kező irányba lőnek, és akkor hogyan fognak valaha is célba találni? Dolgo­zom egy nővel, akit, mielőtt hozzám került, többször is sokkoltak, hosszú ideig kórházban tartottak, gyógysze­reztek. Négyszer próbálta megölni magát. Az az érzésem, hogy soha sen­ki sem hallgatott rá, senkit sem érde­kelt, hogy mit mond, mit érez. Több mint egy éve már nem szed orvossá­got, rendesen dolgozik, bár még most is sokat beszél velem arról, hogy miért lenne jobb nem élnie, de él. Nem va­gyok orvosságellenes. A páciensnek kell elhatároznia, hogy mit vesz be, nem az orvosnak. Az orvos ajánlhat bármit, de a páciens élménye az or­vossággal a legfontosabb. Kényszerí­teni senkit nem lenne szabad semmire.

– Ünnepelt szereplője magyaror­szági tréningeknek és konferenci­áknak. Nagyon ritka az, hogy vala­ki, aki oly régen hagyta el az orszá­got (nemcsak személyében, de szellemi értelemben is), ilyen szin­ten térjen vissza. Mi késztette erre, hogyan vette fel a kapcsolatot Ma­gyarországgal, és hogyan működik e liaison?

  • Dr. Bagdy Emőke hívott meg Debrecenbe 1992-ben, miután én vet­tem fel vele a kapcsolatot, mert az egész magyar pszichológiai szakiro­dalomban az ő cikkei voltak számomra a legérdekesebbek. Úgy írt, mint egy költő. Kicsit később, dr. Csom Éva kezdeményezésére létrejött a ma­gyar Sotéria Alapítvány, ami ma is működik. Az alapítvány célja emberi módon segíteni azokat, akik nélkülük elvesznének a pszichiátria labirintusá­ban. Gyakran hazajövök, hogy segít­sem az alapítványt; előadásokat tar­tok, stábtréninget stb.

  • Magyarországon egyre népsze­rűbb és komoly követői kör alakult ki ön körül. Hogyan viseli a megnö­vekedett népszerűséget?

  • Örülök, hogy vannak, akik rezonálnak a tapasztalataimmal, gondola­taimmal.

  • Olyanként kérdezem, mint aki egyszerre látja kintről és bentről is az országot. Milyennek látja a mai magyar társadalom pszichés áll­apotát? Mennyire terhelte meg az emberek lelkét az, hogy sokáig nem volt demokrácia? S lát-e kü­lönbséget mondjuk a zsidók vonat­kozásában? Mi a véleménye arról az irányzatról, mely szerint a túlélő zsidók – és a másod-harmad gene­ráció tagjai is – lelki problémái a holokauszt traumájára vezethetők vissza?

  • Az elnyomás ellen állandóan küz­deni kell. Nem azért bolondulunk meg, mert betegek vagyunk agyilag vagy genetikailag, hanem azért, mert rosszul bántak velünk. Kommuniz­mus, nácizmus, bármilyen „izmus” boldogtalanná tehet milliókat.

  • Mit tartana még fontosnak el­mondani a Szombat olvasóinak?

– A múlt héten láttam egy filmet, ami Indiában készült. Egy kisváros­ban, a vonatállomáson Gandhi egy percre megállt, hogy szóljon azokhoz, akik ott összegyűltek, hogy őt ünne­peljék. Csak ennyit mondott: „Egész életemben azt hittem, hogy az Isten az igazság. Most már tudom, hogy az igazság az Isten.”

támogatás
Pop up banner1

Címkék:2006-09

[popup][/popup]