Szigligeti napló

Harmincöt fokban érkezünk lányommal, forróság az alkotóházi szobában, csak az alagsorban lehet kibírni. Éjszaka vihar, tizenöt fokot esik a hőmérséklet, másnaptól ömlik az eső. Még szerencse, hogy az első nap úsztunk a tóban, ezt később nem tehetnénk. A heti strand-belépőt, amit takarékossági okokból előre megváltottunk, mementóként őrizzük.

Vidám hétnek nézünk elébe.

Az Esterházy kastélyból kialakított patinás alkotóházban ilyenkor, főszezonban, főként gyereknyaraltatás zajlik, de azért az írók, művészek reménykednek, hogy akad idő némi munkára is. A bőrönd főként könyvektől nehéz, képtelenség eldönteni, hogy a párhuzamosan olvasott jiddis költőktől, Ingmar Bergman önéletrajzból, Kavafisz és Orbán Ottó kötetből, Spiró Fogságából, Ginzberg: Legends of the Jews vagy Patai-Graves Héber mítoszok kötetéből s A héber és a görög gondolkodás egybevetésé ből melyiket hagyja otthon az ember – nyilván épp az hiányzik majd. Másnapra kiderül, bölcs döntés volt mindent hozni – kissé több időt töltünk a szobában, mint terveztük.

Itt minden szobának hagyománya van. Ezúttal Gergely Ágnes törzshelyét kaptuk, a 7-est, aki, a munka szempontjából igen bölcsen, csak elő- és utószezonban tartózkodik itt. Egy másik szobában Nagy László grafikát szoktak mutogatni.

Péntek: megjelenik az ÉS-ben egy írásom, Kultúránk öntudata, mely kicsit tovább gombolyítja a sokat hangoztatott múltfeldolgozás kapcsán az ismeretszerzés fontosságát a zsidóságról, és azt javasolja, hogy a Mindentudás Szabadegyetemén, a nagy sikerű pészah-húsvét párhuzamos előadás mintájára, szervezzenek valamennyi ünnepről előadást rabbi és pap részvételével, hogy a legszélesebb nyilvánosság számára is váljon természetessé, hogyan épül kereszténység a zsidóságra, illetve miben tér el.

Ugyanabban a lapszámban vita a nemzetiségi ügyről. Ungvári Tamás gyomorforgató, csúsztatásoktól hemzsegő, korábbi írására válaszol Szegő András. A „magukat zsidónak önbevalló Josip Totok” – írta egy bűncselekmény emblematikus fantomfiguráját felhasználva s becsületet sértve Ungvári. Jellemző rá, hogy a „vállalkozó” kifejezést – az aláírásgyűjtőket aposztrofálva – lebecsülő epitheton ornans-ként alkalmazta vitapartnereivel szemben. (Július 3-án aztán tárgyilagos riport a Népszabadságban, vélhetően elbukott a kezdeményezés, nincs meg az ezer aláírás.)

Az ÉS-ben még egy érdekes közlés: Uri Asaf izraeli magyar költő versei. 1942-ben, Izraelben született magyar-ajkú szülőktől, ’47-ben hazajöttek. „Elfelejtett” héberül, ám miután 1969-ben alijázott, a nyelvtudás lassan visszatért. Kémikus lett, be nem teljesített festői ambíciókkal. A nyugdíj körül ismét elkezdett verseket írni – magyarul, sőt fest is, immár Pesten, több kiadott verseskötet után. De ne fussunk a dolgok elébe, rövidesen olvashatók lesznek művei a Szombat nyomtatott kiadásában is, s interjút is közlünk vele.

A közeli Kővágóőrsön köszöntjük a szombatot. Ott táborozik a Lauder iskola önkénteseiből álló csapat, akik megküzdve az elemekkel: a helyi zsidó temetőt benövő dzsungel-szerű erdővel, kiszabadították a feledésből a sírkövek jelentős részét. 19. századi maccevá k: elülső oldalukon, egymás alatt áll héber és magyar szöveg. A Kósa Tamás vezette táborozók: Forrás Aletta, Gyárfás Kati, Jávor István, Konyor Sylvia, Lux Judit, Molnár Eszter, Szép János, Szondi György, Szőnyi Andrea tanárok, és vagy két tucatnyi gyerek – nincs kevésbé patetikus kifejezés – áldozatos munkát végeznek.

Tavaly a diákok és tanárok Öcsön tették ugyanezt – ott is vendégük lehettem. Az ottani polgármester ígéretet tett, hogy a temetőt karbantartják, bár, mint hallom, a sírkertet ismét eléggé benőtte a gaz, s a kőrakást az út mellett, ami a temető helyét jelzi, s ahol be kell menni az erdőbe, széthordták. Reb Mojse Moskovits jut eszembe, sokunk mestere, aki indulatosan asztalt csapkodva is képes volt emlékeztetni tanítványait vagy zsidó hivatalosságokat: a temetőket rendbe kell hozni, mert a bész ajlem vallási és kulturális jelentősége felmérhetetlen. A temetők – mondta –, és nem a kongó zsinagógák a zsidó emlékezet elsődleges objektumai, másrészt „az élők várhatnak, a holtak nem”. „Á zoj dik dortn di kedise, áz mem ken esz snádn mit e messzer!” Olyan vastag ott a szentség, hogy késsel lehetne vágni – idézett egy rabbit jiddisül, akivel a magyarországi zsidó temetőkről beszélt.

A temető-felújító és zsidó helytörténeti táborra nehezen jön össze a pénz, pedig nagyon fontos volna, hogy e táborsorozat tovább végezhesse munkáját, s tanárok, gyerekek a gyakorlati teendők közben megismerkedhessenek a sírfeliratok révén a zsidó kultúra és hagyomány e fontos részével.

A táborozókkal a kővágóőrsi rom-zsinagógában fogadjuk a szombatot, majd velük vacsorázunk. Finom vega-sóletet kapunk, lengyel módra, krumplival (Molnár Esztert dicséri), majd cakkozottt szélű dinnyében gyönyörűen díszített gyümölcssalátát – sokak impozáns művét. Fehér Dávid szép drósét mond Kórach hetiszakaszához, alaposan felkészülve a vonatkozó midrásokból. A hagyomány szerint a lázadó bíborszínű köntösének színét mutatta Mózesnek, mely azonos volt a szemlélőrojt egykori előírásos színével (t’hélet), amit egy speciális tengeri csigából, a hilazonból vontak ki – s eljutott a cicit (mint emlékeztető) parancsának felrúgásáig, mondván, elegendő a köntös színe, az emlékezteti őket. Noha a gyerekek helyenként nehezen fogadják be a masszív ismeretanyagot, jelentős esemény részesei lehetünk: a hagyomány életre kel. Főhajtás a szervezőknek, főhajtás valamennyi táborozónak.

Egy hét alatt jiddis költőket fordítok nyersfordításból, s írok néhány saját verset. Mindig eszembe jut, amit Faludy György mesélt, aki minden verse után retteg, hogy az lesz az utolsó, többé nem jön az ihlet. Pedig épp azt kell megtanulni: ellazulni és várni.

Rossz idő esetén, amikor nem lehet sportolni, olyan vagyok, akár a partra vetett hal. Kerékpározunk, olykor futok. Egy délután átnézünk a Látványtárba, Tapolca-Diszelbe, az idei kiállítás, melynek a derűs „Életöröm” a címe, azt hiszem, nem a legjobb válogatás.

A tespedés ellen focimeccset szervezek – Garaczi és én vagyunk a szeniorok, főként nagykamaszok, beutaltak gyermekei az ellenfeleink. Csaplár Vilmos, a Szépírók Társasága ősz hajú, örökifjú elnöke, hófehér farmerjában, edzőcipőjében és vászonzakójában a pálya széléről figyeli a játékot, s a mezőnyben fiát. Irigylem eleganciájáért. Ő maga nem áll be, nem akar lesérülni, hosszú még a nyár. Egy Gréti nevű nyolcéves kislány velünk van, és a középpályán küzd, mint az oroszlán, rombolja az ellenfél akcióit. Velük is játszik egy alsó tagozatos – nyilván sokat nézték a vébét, valódi partnerek. Futóedzéseim hasznosnak bizonyulnak, s bár kiköpöm a tüdőm, elérem előrevágott labdáinkat, és tisztességgel szerzem a gólokat. Az őszinteség kedvéért: nem mindig érek vissza védekezni.

Szigligeten, a vízparttal szembeni domboldalon, tekintélyes méretű, hófehérre meszelt villa áll, terasza az öbölre néz. A faluban sehol egy tábla, hogy merre a ház, hogy egyáltalán létezik, a szóbeli hagyomány nyomán jutunk el ide. Nem kis erőfeszítés kerékpárral megközelíteni, de lányom állja a próbát, igaz, a végén tolnunk kell a bringát.

Farkas István nyaralója volt e ház, az 1944-ben deportált és mártírhalált halt festőé, a Singer és Wolfner könykiadó vállalat egykori igazgatójáé, aki bizonyság rá, hogy a társadalmi státustól független a művészi érzékenység és az egzisztenciális otthontalanság, amit Farkas vásznain arctalan figurái oly megkapóan ábrázolnak. Az európai ismertségű s a harmincas években francia monográfiára is érdemesnek ítélt festő gyakran itt töltötte hétvégéit, és Balaton-felvidéki hangulatokat is megörökített. Szerény, inkább jelzésszerű gyűjtemény várja a látogatót, aki S. Nagy Katalin nemrég kiadott, impozáns albumából ismerkedhet meg leginkább Farkas életművével.

Zarándoklat ez, tudom, kényszer és inspiráció-vadászat. Az ember néha nem tudja szavakba foglalni, mi köze egy életműhöz, csak érzi; érzi a termetes apa- és anyafigurákban, az arctalan, olykor halálfejszerű középosztálybeli polgárok képében, a barna tónusokban, a hagyományos ábrázolásmód és az absztrakció kiegyensúlyozási kísérletében s a kettős kötődésben: a művész és polgár dilemmájában.

Ülünk a villa teraszán, illendőségből rendelünk egy üdítőt, miután a kihalt étterem pincére kinyitotta a légkondicionált kiállítótermet. A víz fölött e késő délutánon tompa szürkés-zöld árnyalatok uralják a tájat, egyetlen árva vitorlás a tavon. Gyorsbeszédű, fehérsapkás fiatalember telefonálgat mobilján, s beszélget a pincérrel: „Tudtak ezek élni” – mondja, végigfuttatva pillantását a csodálatos kilátáson. „Tudták, hogy kell pénzt csinálni” – fűzi hozzá, mintegy magyarázatképpen.

Lányom zavartan rám néz, hallom-e, amit mond, s vajon ő jól érti-e, amit hall. Keserű megjegyzést teszek, pedig lehetnék optimista is. A pofa legalább tudja, kinek a háza volt, aminek a teraszán üldögél. S nem biztos, hogy rosszindulatú. Inkább csak irigy.