Margós vb-történetek

Írta: Berta József - Rovat: Politika

Németország lassan, de biztosan továbblép a világbajnokság által előidézett kollektív eufórián. A fekete-piros-sárga zászlótenger, a résztvevő csapatok körüli érdeklődés és a német válogatott váratlan teljesítménye négy hétig szinte teljesen hatása alatt tartotta az országot. Pedig történtek más események is a világbajnokság alatt, melyek ennek elmúltával egyre inkább az érdeklődés középpontjába tolódnak, melyek maradandónak tűnnek, melyek tartósabbak lehetnek, mint a zászlók lengetése, vagy a fekete-piros-arany arcfestékek minőséget megőrző időtartama. Ha esetleg valakit, mint e sorok íróját, nem igazán tud lázba hozni a futball, vagy az olyan tömegrendezvények, mint pl. egy labdarúgó világbajnokság, akkor ezeknek a „margós” történeteknek valóban nagyobb jelentőséget tulajdonít.
 

 

 

focivb0607.jpg 

Kicsit értetlenül kaptam fel a fejemet, mikor a német hírek szerint egy ghánai játékos, csapata gólünneplése közben, sportszárából Izrael zászlóját kapta elő és mosolyogva, örömittasan a kamera elé tartotta. Aztán persze kezdett érdekelni a dolog és ezzel nem voltam egyedül. Az arab szurkolók természetesen felháborodtak, a ghánai szövetség természetesen elnézést kért, a FIFA hallgatott, a német közvélemény pedig nagyon objektíven arról folytatott vitát, hogy a sport és a politika összeegyeztethetők-e. Gyorsan kiderült, hogy a játékos John Pantsil, Izraelben játszik a Hapoel Tel-Aviv-nál, és ezzel a gesztussal szerette volna klubcsapata játékosait üdvözölni, „lám Németországban is gondolok rátok“. Ezt az érzést Berlinben élőként nagyon tudtam vele osztani, még akkor is, ha életemben nem láttam a Hapoel-t játszani.

Más dolog történt június 24-én, Pretzien-től dél-keletre (Németország épp legyőzte Svédországot a nyolcaddöntőben, ismét zászlólengetés és nemzeti színű smink jellemezte az utcákon hömpölygő tömegeket.). 22 óra tájban a Sachsen Anhalt-i kisváros közelében, egy addig békés, nyári szabadtéri táncos mulatság megdöbbentő fordulatot vett. 100 helyi lakos és a polgármester szeme előtt neonácik, illetve,. ahogy azt az általános objektivitásra törekvő német sajtó írta, „radikálisok, feltehetően a jobboldalról” először az USA zászlóját, majd pedig Anne Frank naplóját elégetve idézték a náci Németországban, Berlinben a Bebelplatz-on, a Humboldt Egyetem jogi karának épülete előtt történt, 1933-as eseményeket, kiváltva ezzel a német nyilvánosság felháborodását. A helyszínen szolgálatot teljesítő két rendőr „rendbontás” címszó alatt vette fel a jegyzőkönyvet. Mint később kiderült, Anne Frank naplóját nem ismerték. Hitetlenkedve olvastam a hírt, aztán kis idő múlva félve tettem fel magamnak a kérdést, hogy hasonló esetben Magyarországon, hány rendőr ismerné Weinmann Éva naplóját?

Miután Böhmer tartományi miniszterelnök vb-eufóriáját megzavarták az események, felső tagozatos iskolásoknak Anne Frank naplójából tartott felolvasóesteket. Tartományát oly intenzitással utazta be, mely politikustól csak választási kampányok idejéről ismeretes.

Még a vb előtt két nappal, június 7-én a Németországi Zsidók Központi Tanácsa (Zentralrat der Juden in Deutschland) új elnököt választott. Erre azért volt szükség, mert az addigi elnök Paul Spiegel hosszú betegség után elhunyt. Új elnöknek, pontosabban elnök-asszonynak a müncheni Charlotte Knobloch-ot választotta meg a tanács. A frissen választott elnök-asszony talán kissé „tapintatlanul”, megzavarva a különböző tartományokban élő németek vb hangulatát és a nemzeti színű zászló alatti egymásra találásukat, a Pretzien-i események után új iskolai tárgy bevezetése mellett érvelt. A tárgy fő témája a nemzetiszocialista múlt lenne, melyre a történelemórákon túl kevés idő jut. Az új tantárgy egész Németországban bevezetésre kerülne, ami azért is jelentene paradigmaváltást, mert az oktatáspolitika jelenleg nem szövettségi ügy, azaz a tartományok felelnek a tantervért és a követelményekért. Valóban egymásra találhatnak a különböző tartományokban élő németek, ha nem is egy zászló alatt, de egy tantárgy segítségével?

Július 2-án, (egy nappal az éppen Ghánát búcsúztató Brazília franciák általi veresége után) Ernst Bloch szülővárosában, Ludwigshafenben zsinagógát avattak. A vészkorszak előtt 1400 fővel bíró hitközségből hárman élték túl a soát. Ma a hitközség közel 100 aktív taggal bír, elsősorban a volt Szovjetunió területeiről származó bevándorlóknak köszönhetően. Ez a folyamat jellemző a németországi hitközségekre. A zsinagóga mellett egy rendezvényterem, egy könyvtár és két konyha teszi teljessé a hitközségi központot.

Július 4-én (az első elődöntő napján és a finálé közeledtével) „evakuáltam” magam Berlinből, mégpedig Rheinland-Pfalz, Elszász és Lotharingia felé. Egy 5 napos kirándulás állt előttem, internet és televízió nélkül, amit kicsit sem bántam, hisz mindenhol csak a labdarúgás állt az első helyen. Jó lehetőségnek ígérkezett az objektív német hírközléstől való eltávolodásra. Végre ismét alkalmam adódott, kiszakadva „Berlin sűrűjéből”, hogy saját gondolataimra koncentrálhassak.

Jómagam többször meglátogattam már korábbi hosszabb-rövidebb ideig tartó Elzász és Lotharingia-i „kiszakadó” kirándulásaimon, a dél-pfalz-i városka, Dahn határában lévő Busenberg zsidó temetőjét. A temetőt német alapossággal és valószínűleg a történelem feldolgozásából fakadó kötelezettség miatt, mindig példás rendben tartják. A temetőhöz vezető ösvény nem igazán „bejárt”, de látható, hogy régen valóban rendszeresen használt út lehetett. Most is megálltam Busenbergnél, és a temető felé vezető ösvényen friss lábnyomokra lettem figyelmes. Itt valaki járt, gondoltam. Nemrég. És valóban, belépve a kapun egy-egy új követ láttam két sírkőn elhelyezve. Aztán a helyi újság három nappal későbbi számában (ekkorra a német válogatott elvesztette a döntőbe jutásért játszott meccset az olasz válogatottal szemben) egy fényképen akadt meg a szemem. A képen két férfi állt a Busenberg-i temető egyik sírköve mögött. A 26 éves fiatalember édesapjával Chicago-ból érkezett a világbajnokságra. A cikk szerint az édesapa, Jay Heilbrunn a helyi levéltárban érdeklődött ősei utolsó nyugvóhelyéről. Rövidebb keresés után Busenberg volt a válasz, ahova a két férfi el is látogatott. A képen Jay volt látható fiával, Benjaminnal. Megnyugodva konstatálták, hogy az ősök sírjait ápolják. Nem ezt várták, gazzal és bokrokkal benőtt, düledező sírkövek képe lebegett előttük, mint az újságban nyilatkozták.

Folytattam utam Weissenbourg felé, de Busenbergről leereszkedve megálltam Dahnban. A főutcán végigsétálva, egy üzletet kerestem, ahol kiapadt vízkészletemet feltölthettem volna. Sétám során több dologra lettem figyelmes. Először is egy „Jägergasse” utcatáblára, mely alatt kis betűkkel „ehemalige Judengasse” felirat volt olvasható. Én az „ehemalige Judengasse”-ba mentem be. Rendben tartott, tiszta, favázas házak látványa fogadott, néha ki-ki nézett egy-egy helybéli, esetleg csodálkozva, hogy mit keres ott egy lapos-sapkás idegen. Valahogy Szántó T. Gábor „Hazatérés” című novellája jutott eszembe.

Szaporáztam lépteimet, az utcácska balra kanyarodott és egy félkört leírva vezetett vissza a főutcára. Kiérve ismét rájöttem, hogy vizet akartam venni. A főutca másik oldalán felfedeztem egy boltot. Átmentem, még a forgalomra sem kellett nagyon ügyelnem. Már beléptem volna az ajtón, mikor a járdán egy réztáblára lettem figyelmes. Ismerős volt. De itt a francia határ közelében, ebben a kis német városkában mégis meglepett. Egy u.n. „Stolperstein”. Többször kerestem már a megfelelő fordítást. Esetleg buktató kő? Márciusban, egy közelgő német-magyar projekt pályázatának fordításánál inkább a „botlató kő-nél” maradtam. De ez bizonyára még nem végleges fordítás. Esetleg túl negatívan csenghet. Ilyen táblákat jól ismertem már Berlinből, Kölnből és más német városokból. Egy járdába eresztet, kisebb méretű macskakő, rézből. A réztáblán egy név olvasható, születési dátum és hely, az hogy a személy itt lakott, majd egy további helymegnevezés és legtöbbször csak egy évszám. Ezen a táblán a helymegnevezés „Auschwitz“ volt, az évszám pedig 1942.

A civil kezdeményezés a kölni szobrászművész, Gunter Demnig érdeme. Helyi iskolák felkutatják a vészkorszakban meggyilkolt zsidó polgárok utolsó szabadon választott lakhelyét, és a ház elé, a járdára, névvel és az említett adatokkal gravírozott réztábla kerül. Memento, mely – amikor „belebotlanak” – a város lakósai, esetleg egy vizet vásárolni akaró átutazó figyelmét felhívja, a vészkorszak alatt deportált és meggyilkolt polgártársak sorsára, „sorstalanságára“. A főutcán még 12 ilyen mementóra bukkantam. Remélhetően Magyarországon is lesznek hamarosan hasonlóak. A márciusi pályázat után a remény megalapozott.

Indultam tovább Franciaország felé, lassan elfelejtve, hogy vb-t hagytam magam mögött, de gyorsan visszajelentkezett a feledésbe merült sportesemény. A fekete-piros-sárga zászlók el-, a kék-fehér-piros zászlók feltűntek. Horizontalitás helyett vertikalitás. Persze közeleg a forradalom napja, de esetleg az még túl messze van. Tour de France? Megkezdődött, sőt már javában ment, mikor megérkeztem. Ugyanakkor tartottam attól, hogy ezek a zászlók mégsem a kerekeseknek szólnak, hisz a francia focicsapat is váratlanul jó teljesítményt nyújtott a világbajnokságon (ekkor már a második elődöntő is lezajlott és a franciák a portugálokat legyőzve jutottak a döntőbe. Olasz-francia döntő tehát). Már az utazásom előtt gondolkodtam azon, hogy megnézek esetleg egy etapot a kerékpárversenyen. Nem csak a favoritok eltiltása után szimpatizáltam Levi Leipheimerrel, egy pfalzi csapat, a “Gerolsteiner” kerekesével. Csak hát a nagy sportesemények, melyek tömegeket vonzanak… Engem nem. A Gerolsteiner egy ásványvíz. Megint a víz… Leipheimer sajnos nem hozta a formáját, bár később, amikor már ismét Németország felé vettem az utam, az elsők között kerekezett fel a Pireneusok csúcsára a Val d´Aran-ra.

Az “Ötezer éves kő” jutott most eszembe Gerendás Pétertől. De akkor már úton voltam Baden-Baden felé. Hallottam, hogy Chagall kiállítás nyílt júlis 7-én. Baden-Baden tehát már maga mögött hagyta volna a vb-t? Reméltem. Nem az első látogatásom volt az ékszerdoboznak becézett városkában. Tudtam, hova megyek, mit szeretnék és valahogy azt is, hogy mit fogok látni… A sétálóutca felett zászlók voltak kifeszítve (a „maga mögött hagyás” tehát csak kis léptekben mehetett…). Felismerni véltem a vb-n résztvevő országok zászlóit. Berlinben akarva-akaratlan megtanultam őket. Pl. Ghánáét is, zászlóért zászlót… Izrael zászlaja is ki volt feszítve a többi „rendes“ résztvevő között, újra és újra találkoztam a belvárosban a Dávid csillaggal hímzett zászlóval. Nem találtam a miértre a választ. A vb mottója „die Welt zu Gast bei Freunden“ [vendégségben a világ barátoknál] valóban nem lenne leszűkített, esetleg kirekesztő, ha Izrael nem is szerepel a vb-n? De hát ott volt! Láttam a zászlót lobogtató ghánai játékost… Vagy a Chagall kiállításról lenne szó? Baden-Baden-ben a mottó bővített szűkítés volt, nem kirekesztő.

Chagall természetesen gyönyörű volt, bár nem volt könnyű bejutni a kiállításra. A háromórás várakozást Berlinből ismertem a New York-i Museum of Modern Art vendégszereplése alkalmából, vagy az utolsó Goya kiállítás időszakából. Chagall kiállítást nem először láttam, legutóbb magyarországi tartózkodásom alatt Szegeden, ahonnan egy kicsit csalódottan távoztam. Talán ezért is éreztem magam most úgy feltöltődve a kiállított 100 kép megtekintése után.

Éjszaka visszatérve „Berlin sűrűjébe“, a repülőtérről az S-Bahn vitt be a városba. A világbajnokság most már hivatalosan is véget ért. A „Hackescher Markt” megállónál, a volt zsidónegyednél kiszálltam, bár nem ott lakom. Végig akartam sétálni a negyeden, berlini levegőt akartam szívni. Egy „botlató kő” előtt álltam meg. Ezen a környéken sok ilyen található… Aztán tovább sétáltam a Bebelplatzra, és megnéztem a könyvégetésre emlékeztető földbeeresztett üres termet, üres könyvespolcokkal…

És örültem, hogy visszafogadott a város, mely behozva hátrányát, szintén maga mögött hagyta a vb-t. 

 

Címkék:online

[popup][/popup]