Ella a plafonon

POLGÁR LEA

Ella a plafonon

(regényrészlet)

Én, Ringwald Ella, lipótvárosi fűszeresné itt ma­radtam, hogy őrizzem a kincset. Ha jön valaki, nem kell elrejtőznöm. Többé so­sem kell. Hogy múlassam az időt, csel­lengek szobáról szobára, és emlékezem.

Kimegyek a konyhába. Emlékeim­ben a hámló vakolat helyén máris meg­jelenik a frissen meszelt fehérség, a régi-új – ezek úgy mondják, szocreál – bútorok helyett a nehéz tölgyasztal a hozzá való – ismétlem: odaillő! – szé­kekkel. A sabbatra terített asztal körül együtt vagyunk megint. A férjem, anyósomék és a két kislányunk. Törté­netünknek ebben az időpontjában har­minckét éves vagyok. S bizonyos tragi­kus kimenetelű dolgok miatt ez már mindig így marad.

Erzsi, a cselédünk éppen cukrot vesz elő a sublótból, és ezüst cukortartóban teszi le elénk. Kezét keményített fehér kötényébe törli a művelet előtt. Tizenöt évesen került fel hozzánk cselédnek.

• Hozhatom a teát, asszonyom?

• Nem, még várjon vele, Erzsi. Hi­szen látja, hogy a gyerekek nem végez­tek.

Bemegyek a szalonba, melyet ezek a hanyag emberek most úgy hívnak: nagyszoba. Állok a szoba közepén, s eszembe jut egy másik délután, amikor Erzsi bekopogott a kabátokkal. Jól is­mertük halk, tapintatos kopogását. Együtt ültünk mind a kanapén és a fote­lokban, a kislányokkal az ölünkben. Az ablakokon a brokátfüggönyök be voltak húzva az elsötétítés idejére. A velencei kristálycsillár („Ezt imádni fogod, El­la.” „Ó, Miklós! Köszönöm.”) megvilá­gította az aggodalmas arcokat.

Megvagyok, kérem, a kabátokkal. – Karján a hét kabáttal alig látjuk a pöt­töm fiatal lányt. – Tessék nézni, semmi hibája nincsen.

• Holnap már ebben fogunk feszíteni a korzón – tréfál a férjem a ruhákat egyenként nézegetve. – Mestermű!

Szerencsére szép sárga kelmét sike­rült találnom a művelethez, Erzsi abból vágott ki hét formát tegnap éjjel.

• Még megcsinálom a többi ruháju­kat is, mielőtt elmegyek – szipogja Er­zsi. Igazság szerint már rég nem dol­gozhatna nálunk. De hát nincs hová mennie.

Igaz, nekünk is fogytán a pénzünk, hiába propagálja a kormány, hogy a zsi­dók milliárdokat harácsoltak össze. Saj­nos a „zsidó tőke” nem a mi kezünkben összpontosul. Úgyhogy egy hét múlva alig tudjuk Erzsi vonatjegyét kifizetni, hogy hazaküldjük a nyomorba. A nyolc év alatt, amíg nálunk szolgált, nem volt panaszunk rá, és tiszta szerencse, hogy a végén még fel sem jelentett minket. Nem is segített rajtunk, az igaz.

Fülemben még itt cseng a gyerekek hangja, számban még itt a ceyloni feke­tetea íze – a forró tea aromája cukorral! -, ujjamon még villan az ékköves gyű­rű, a kétsaroknyira dolgozó zsidó aranyműves műhelyének remeke. De egy örökkévalóságnak tűnő, mégis tra­gikusan rövid pillanat, s máris eltűntek mind – a lányaim, anyósomék és a fér­jem: eltűntek egy őrült forgatagban.

Az emlékezés továbbhajt a hálószo­bába. A rendetlenség nem ránk vall. Az ágynemű egy része a padlón hever – mintha párnacsatát vívtak volna a háló­szoba két sarkából. A lepedőn, lábnál, itt-ott koszos lábujjak nyomai. Nem mosdanak ezek? Vagy foszlik a fekete cipőjük? A ruhásszekrényben a férfi összegyűrődött ingei a nő agyonhasz­nált ruháival váltakoznak. Egy-egy vállfán trottyos nadrág lifeg, amelynek egyáltalán nincs éle vasalva. Talán nincs is vasalójuk! Soha nem láttam, hogy bárki egy vasalónak látszó tárggyal közeledett volna bármelyik ru­hadarabhoz. A házaspár nyűglődik, ezt hallani ki a titokban lebonyolított telefonokból (az a fekete műanyag telefon! Az ízléstelenség netovábbja. A fehér számlap porába befejezetlen kört raj­zoltak az ideges ujjbegyek. A tárcsája nyikorog, ahogy azt a néhány számot nap mint nap többször is végigzongorázzák rajta), melyeket együtt érző barátokkal folytatnak. Ezek amolyan értel­miségiek. Sőt: a férfi művész! Zenemű­vész. Tanár a Zeneakadémián. Ez még annál is rosszabb.

Ez a gyerek tönkreteszi az idegei­met az állandó hegedüléssel. Kedvenc darabjait napestig hallgathatom, mert a szülők ugyan nem foglalkoznak ve­le. Az apa késő estig az Akadémián van, a nő meg hol másodállásban van, hol társadalmi munkát végez. Úgy lát­szik, ezek a kifejezések azt jelentik, hogy szépen kifestve rejtőzködünk a Bambi kávézóban, és nagy hasú, sza­kállas szeretőnkkel – aki mellesleg más férje! – csókolózunk a műmár­vány oszlop mögött („János, én ezt már nem bírom! Az örökös bujkálás az idegeimre megy.”). Igaz, a férj is a maga furcsa világában él, és nem so­kat törődik az otthoni dolgokkal – de hát az otthon rendben tartása az ass­zony dolga lenne.

Inkább arra lenne esze annak a nőnek, hogy ne engedje a gyereket vasalatlan zsebkendővel az iskolába. Azonkívül lassan el kéne beszélgetni vele a származásáról.

Ezektől aztán meg kell őriznem a kin­cset. Nem engedhetem őket a közelébe! Nem méltók rá. És már annyi évtizede őrzöm. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem.

Hová lett az élet! Istenem, bár vissza­kaphatnám. Annyi mindent másképp csinálnék. A gyerekekkel is türelme­sebb lennék, és anyósommal is. Jobban megbecsülném, amim van. Ó, mennyi­vel többre becsülném az életet!

Nem is tudom igazából, ez a család mikor költözött be, 1983-ban vagy 1987-ben. A lakás akkor már pocsék ál­lapotban volt. Pocsék! Igen, ez a megfe­lelő kifejezés. Nemhiába jártam lány­ gimnáziumba. Azért a megfelelő neve­lés meghozza gyümölcsét.

Amikor beköltöztek, felújíttatták a la­kást, majd felhúzták a falat, pont az ebédlő közepén. így csináltak a mi gyö­nyörű, első emeleti díszlakásunkból két kisebbet, amelynek a válaszfalába ajtót vágtak, hogy átjárhassanak egymáshoz.

Kulcs zördül a zárban: az a bolondos asszony jött haza. Minden szoknyájá­nak ki van rojtosodva az alja. Nincs ezeknek szabójuk! A kislányt is hanya­gul öltözteti. Olyan ágrólszakadt az a kislány, hogy még a fehérneműje is tiszta rongy. Szoktam látni szemmagasságban, a plafon alá felhúzott fregolin a kiselejtezésre megérett fehérneműket.

Lenézek a nőre, aki alattam áll éppen a fürdőszobatükör előtt, és arcát vizs­gálja a tükörben. Hogy mi járhat ennek a fejében! Tessék megnézni: Fischer Ilona pszichológus. Azt hiszed, nem tu­dom, hogy minden pillanatban nyugtá­tokat kapkodsz be? Előttem hiába ját­szod meg magad. És újabban már a gyerekkel is kiabálsz. Kerülnél csak a kezem közé!

(Ebben a furcsa állapotban az mulat­tat a leginkább, hogy soha többé nem kell visszafognom magam, amikor va­lakiről meg akarom mondani a vélemé­nyem. Úgy ordibálhatok, ahogy a tor­komon kifér! Senki sem kapja fel a fe­jét.)

Te féleszű tyúk odalent, hallasz?

Csendesen sírdogál. Úgy kell neki! Minek szúrta el a saját életét? Más meg többé meg sem próbálhatja.

A nő megtörli a szemét. Mindjárt odamegy a válaszfalhoz. Kezét majd egy pillanattá a kilincsen nyugtatja, de úgysem lesz képes lenyomni.

Pedig a fal túloldalán lakó anyósa sú­lyos beteg, talán már csak néhány hete van hátra. Hamarosan majd mosdatni és etetni is kell, és ezt igazán nem lehet a férjtől elvárni.

Vetek egy pillantást a nőre, aki már csakugyan ott áll a válaszfalnál. Hiány­zik neki a gyereke, és valahol a szíve mélyén az öregasszony halálát kívánja.

Átlépek a válaszfalon, és patyolat­ tiszta lakrészbe érkezem. Az ebédlőnknek ez a fele lett az öreg­asszony konyhája, ahol olyan sokat ül­dögélt a gyerekkel. Bár ő sem tartja a kósert, legalább van két külön konyha- szekrénye az edényeknek és a tányérok­nak. Ez is valami. Eddig még ő volt itt a legrendesebb lakó.

Az úgynevezett nappalit már nem használja, mert nehezen kel föl. Minden úgy van, mint néhány héttel ezelőtt, amikor utoljára bevonszolta magát in­nét a hálóba.

A kislány ott ül a nagymama ágya mellett a hálószobában. Már meglo­csolta a virágokat, és a nagymama un­szolására, ímmel-ámmal megcsinálta a leckéje felét. Egy kis piros széken ül, ami kicsi már neki, de ezen a kisszéken üldögélt itt kiskorában, és a szülei laká­sából semmit nem hajlandó áthozni.

• Ebédeltél? – kérdi most a nagyma­ma.

A kislány bólint.

– Mit?

• Túró rudit – feleli a kislány.

A nagymama felsóhajt.

• Majd ha meggyógyulok – mondja -, főzök neked valami finomat.

• Nem kell – feleli a kislány, és kezét a nagymama kezére teszi. – Pihenj csak.

Ezalatt a nő a másik lakásban előveszi a sóskát a hűtőből, és melegíteni kezdi. Kitesz két tányért a szekrényből, egyet magának, egyet pedig a kislányának, noha tudja, hogy családi botrányt zúdí­tana a fejére (amely felzaklatná szegény beteg nagymamát a másik lakásban), ha megpróbálná rábírni a gyereket, hogy otthon egyen. Az öregasszony eddig mindennap versenyt főzött vele, és egyéb tekintetben is megmérgezte a mindennapjait. S a férje mindenben az anyja mellé állt, csak hogy végre nyug­ta legyen az asszonyoktól.

Ahogy elnézem ezt a nőt, amint egye­dül ül a saját asztalánál és pityeregve kanalazza a felmelegített főzeléket to­jással, azt gondolom magamban: meg­érdemli a sorsát. Miért nem állt a sarká­ra tizenhárom évvel ezelőtt, amikor a gyerek született? Miért ment bele, hogy az anyósa dirigálja ezt a családot?

Talán egy kicsit szigorú vagyok hoz­zá, de hát nem csoda, ha az elmúlt negyven évben megkeményedtem. Azt hiszem, az én sebeim már sohasem fog­nak begyógyulni.

Hányszor akartam már itt hagyni a kincset! Mit bánom én, adják el, vagy tegyék tönkre -, de nem visz rá a lélek. Őrzöm tovább. Valakinek maradnia kell.