Freud, minden napra

HELLER ÁGNES

Freud, minden napra

Megszoktuk, hogy év­fordulókon emlékezzünk.*

Ilyenkor eszünkbe jut egy halott, aki valamikor a poli­tikában vagy a kultúrában kitüntető szerepet játszott, s akiről a nagyközönség, ha nem is a szakértő, azóta el­feledkezett. Freud nem tartozik ezek közé a halottak közé. Művével együtt neve is beépült az úgynevezett nyuga­ti kultúrába, mindennapjainkba. Freud sikerszerző volt és maradt. Nem azért maradt az, mert manapság „igaznak”, tudományosan megalapozottnak fo­gadnák el elméleteit. Egyesek elfo­gadják, mások nem, egyesek valamit elfogadnak közülük, míg másokat nem. De akár barátról, akár ellenfélről beszélünk, Freud nem megkerülhető. A barát őt védi, az ellenfél őt „javítja ki”, a filozófus, mint például Michel Foucault, az ő jelentőségének forrását és társadalmi funkcióját elemzi.

Freud saját elméleteit szigorúan tudo­mányos, empirikusan megalapozott hi­potéziseknek tekintette. Az a tény azon­ban, hogy a legtöbb közülük minden cá­folat és ellenbizonyíték ellenére meg­tartotta frissességét és érdekességét, hogy könyvei ma is olvashatók, mi több olvasottak, arra késztet, hogy inkább fi­lozófusnak tekintsem. A filozófiai mun­kák, szemben a tudományos művekkel, ugyanis nem cáfolhatók, pontosabban szólva a cáfolat nem tesz kárt bennünk. Arisztotelész megcáfolta Platónt, de mi ma Platónt éppen olyan örömmel olvas­suk, mint Arisztotelészt, akit azóta szin­tén ezerszer megcáfoltak. Freud min­den elméletét megcáfolhatják, de ettől még nem veszti el von­zóerejét.

Freudról is elmond­hatjuk azt, amit a nagy felfedezőkről általában. Majdnem mindent, amit elmondott, ismerték már itt-ott, előtte is, de csak ő kapcsolta össze min­dezeket az elemeket egységes, egymással összefüggő elméletekké. Zsenialitásának három összetevője volt: intuíció, magyarázóképesség és a meggyőződés szenvedélye. Nem mo­zaikokat rakott türelmesen össze, ha­nem egyszerre ragadta meg az egészet, azt a víziót, melynek kidolgozására majd egész életét szentelni fogja. Ezt nevezem zseniális intuíciónak. Ugyanakkor képes volt ezt a víziót logikus érveléssel, érzékletes prózában előad­ni, minden érdeklődő és gondolkozó ember számára érthetővé tenni. Végül, de nem utolsósorban, ezt a viktoriánus polgárt mindent elsöprő szenvedély fűtötte, a felvilágosítás szenvedélye, a megértés és megértetetés szenvedélye. Mondhatnák, hogy a gyógyítás szen­vedélye is, bár szerintem ez csak a má­sodik hegedűs szerepét játszotta.

Hozzá kell még tennem, hogy Freud igen tisztességes gondolkodó volt. Nem egyszer felülbírálta saját elméle­tét. Mai szemmel nézve, ez nem volt mindig egyaránt gyümölcsöző. De mindenkor saját világképének egysé­gesítését, illetve kibővítését szolgálta s a modern gondolkozást új metafo­rákkal gazdagította.

Freud egyik kiindulópontja a gyer­mek szexualitásának felfedezése volt, s ezzel kapcsolatban a „libidó” elmé­lete, az Ödipusz-komplexus és a tuda­talatti elmélete. Hadd foglaljam össze az alapgondolatot.

A libidó Freud szerint egy velünk született energia vagy energiaforrás, mely mindenekelőtt a szexuális-eroti­kus vágyban jelentkezik. A libidó kü­lönböző tárgyakra irányul – a fiúgyermeknél az anyára. Következésképpen a fiúgyermek gyűlöli riválisát, apját, és meg akarja ölni. Ez Freud szerint általánosan, tehát kultúráktól függet­lenül van így. Élete későbbi periódu­sában szerkeszt ehhez az elmélethez egy mítoszt is, az ősatya mítoszát, akit fiai állítólag megöltek.

Az Ödipusz-komplexus elméletéhez több fontos elem kapcsolódik. Az egyik az ügynevezett „latenciakorszak” gondolata. E szerint a fiatal gyermeknél megjelenő erőteljes sze­xuális impulzus lassan – a kamaszko­rig – háttérbe szorul, hogy ott végül mint „egészséges”, azaz heteroszexu­ális impulzus jelenjen meg újra. Az első ösztön – annak tárgyával, az anyával – elfojtódik. Egészséges fejlődése esetében ez az elfojtás nem okoz neurózist, még akkor sem, ha az ember rosszul érzi magát a civilizáci­óban. A felnőtt férfi ilyenkor képes tu­datos énje érdekét érvényesíteni. Egészségtelen az ember fejlődése ak­kor, ha az elfojtás megakadályozza az „én” normális reprodukcióját. Ilyen­kor jelennek meg a neurotikus szimptómák. A pszichoanalízis arra szolgál, hogy a neurotikus embert visszavezes­se a normalitásba, hogy életképessé tegye. Életképessé a neurotikus akkor válik, ha tudatalattija sötétjéből elő tudja hozni az elfojtott tapasztalatot, és azt tudatossá tudja tenni.

Freud módszerének legerősebb tám­pontja az álomelmélet. Mindig is úgy hitték, hogy az álmok valami fontosat „jelentenek”. A hiedelem szerint jövőnket vetítik előre, rejtvényeket adnak fel satöbbi. Freud szerint azon­ban az álomban nem a jövő, hanem a múlt jelenik meg, méghozzá a tudat alatt megőrzött, elfojtott múlt. A tudat cenzora nem olyan éber alvás közben, mint nappal, de azért működik. Az álomban ugyan megjelenik az elfoj­tott, de eltorzítottam visszájára fordít­va, felismerhetetlenül. A pszichoana­litikus felvilágosító-gyógyító munká­jának legnagyobb szövetségesei tehát a páciens álmai. A cenzor által eltorzított álomtörténetből tudja aztán az analitikus a páciens segítségével a lá­tens álomban felhalmozódott elfojtott tapasztalatot felfedni, tudatossá tenni.

Ezek a vázlatosan és leegyszerűsít­ve ismertetett gondolatok s a rájuk építő terápia hatalmas ellenállásba üt­között Freud alkotó életének első sza­kaszában. Ezt az ellenállást Freud per­sze beépítette elméletébe, hiszen sze­rinte a fanatikus ellenállás éppen an­nak a tudat alatti jelenlétét tételezi, aminek ellenáll.

Freud azonban lassan ismertté és el­ismertté vált. De ezzel párhuzamosan egyre súlyosabb vádak érték. A mate­rializmus vádja, a mechanikus oksági viszony kitüntetett szerepének vádja, a mítoszgyártás, a megalapozatlan állítá­sok és leegyszerűsítések vádja. A fe­minista mozgalmak joggal vetették szemére, hogy női pácienseinek megerőszakolási történeteit úgy értelmez­te, hogy apjuk vagy nevelőapjuk iránti szexuális vágyaikat torzítják el megerőszakolási fantáziákkal. Azaz nem hitt azoknak, akik hozzá fordultak. Számos egyéb vádat is joggal lehet Freud mellének szegezni. De semmi­lyen jogos vád sem homályosítja el Freud kérdésfeltevéseinek fontosságát.

Az első világháború hatása alatt Fre­ud módosított egyet s mást elméletén. Most már két alapösztönt tételez fel bennünk, emberekben. Mitológiai ké­peket használva Eroszról, azaz szere­lemösztönről, és Thanatoszról, azaz halálösztönről beszél. A lélek térképét is módosítja. Legfelül van a Felettes Én a morál képviseletében, legalul az Id (régen Ősvalaminek fordították) a tudatalatti ösztönvilág és elfojtások képviseletében, s középütt az Én, a tu­datos önfenntartás képviseletében, melynek e kettő között kell lavíroznia. Ugyanebben az időben fordul Freud egyre inkább a kultúra elmélete felé, arra törekedve, hogy pszichoanalitikus értelmezést adjon művészetnek, val­lásnak, mítosznak, tömegmozgalmak­nak. A vallás eredetére vonatkozó el­mefuttatásait ma már nem lehet komo­lyan venni, nem pusztán ateista páto­szuk miatt, hanem antropológiai és tör­téneti megalapozatlanságuk miatt sem.

A zsidó filozófusok és történészek körében elsősorban Mózesről szóló há­rom írása váltott ki vehemens vitákat.

Freud nem abban az értelemben volt zsidó, mint Marx vagy Einstein, akik­kel együtt szokás emlegetni. Neki ugyanis probléma volt saját zsidósága. Mi több, ellenfelei – és nem csak el­lenfelei – a pszichoanalízist „zsidó tu­dománynak” tekintették. Kétségtelen, hogy Freud munkatársainak, híveinek és barátainak többsége zsidó volt. Fre­ud azonban nem tekintette tudományát sem zsidónak, sem keresztények, sem németnek, sem magyarnak (Pesten, Ferenczivel az élen, számtalan híve volt), hanem univerzálisnak, egyete­mes érvényűnek. Mégis gyanította, hogy tudományának valami köze van zsidóságához. Semmiképpen nem a vallás, hiszen azt a neurózis egy fajtá­jának tartotta. Hogy lehet valaki isten­telen zsidó? Mi teszi a tudóst zsidóvá, ha tudománya nem az? Mondanom sem kell, hogy Freudtól, a felvilágosí­tótól, teljesen idegen volt a fajelmélet minden változata. Részben azért írta meg Mózesről szóló könyvét, mert vé­gére akart járni e dolognak. Neki sem sikerült, ahogy másoknak sem nagyon, de módot adott arra, hogy Mózes törté­netének meglehetősen önkényes olva­satával tesztelje le az apagyilkosság- elfojtás, az elfojtott visszatérésének kibővített történetét. A történet egyik freudi végkövetkeztetése, hogy a zsi­dóság „szellemi” hatalom. így könnye­dén bele tudta illeszteni saját zsidósá­gát a történetébe. És persze a pszicho­analitikus mozgalmat is. Egyelőre – lásd Mózes történetét – csak kevesen, majd egyedül a zsidók hallgatnak a mozgalom prófétájára, azután a többi­ek következnek. S ez így is történt. Csakhogy ma Freudot senki sem tekin­ti prófétának, az igazság szócsövének, „csak” saját kora zseniális, úttörő és gyakran tévutakat is nyitó fiának.

Miben állt zsenialitása?

Említettem már intuícióját, magya­rázóképességét, szenvedélyességét. De mindezekhez az elmebeli erények­hez erkölcsi erények is járultak, me­lyek nélkül sosem vált volna azzá a Freuddá, akit olyan jól ismerünk. Fre­ud ugyanis mindenekelőtt bátor volt. Naivan bátor, mint az a bizonyos le­gendás hályogkovács. Ki merte mon­dani, amit gondolt, és hinni tudott mindannak az igazságában, amit el­gondolni merészelt.

*150 éve, májusban született Sigmund Freud.