Amilyen a közösség, olyan a sajtója

Amilyen a közösség, olyan a sajtója

Zsidó közösségi újságírásról rende­zett nemzetközi szakmai szimpóziu­mot a Joint és a Buncher program Budapesten, a Bálint-házban, ápri­lis első hetében.

A tucatnyi, főként közép-európai országokból ér­kezett szerkesztő és újságíró előadáso­kat hallgatott illetve vitatkozott arról, lehetséges-e a média működési elvei­hez képest sajátos, közösségi újság­írás, ki tekinthető a közönségüknek, illetve közösségszervező erő-e a mé­dia, vagy csupán „az informáltak kö­zösségét” hozza létre.

*

Diego Ornique vezetésével érdekes panelbeszélgetés zajlott le a zsidó kö­zösségi újságírás szerepéről. A dina­mikus dél-amerikai nonprofitszakember által irányított beszélgetés során (az elején mindenkinek egy kérdőívet kellett kitöltenie) éles vita alakult ki a közösségi sajtó mibenlétéről. A részt­vevők két nagy csoportra oszlottak, a demokráciaexportra szorulókra és azokra, akik már átestek ezen a folya­maton. Többen beismerték, hogy or­gánumuk fő célja a helyi hitközség ve­zetői tevékenységének bemutatása. Mások izraeli híreket kommentálnak – a helyi közösség számára. Az egyik szerb zsidó lap újságírója, aki egyéb­ként társadalmi munkában végzi fel­adatát (egy ingyenes lapnál) azt nem értette, miért van szükség arra, hogy egyáltalán pénzért árusítsák a lapot. Diego, Marina Goutman és Mircea Cernov, a Buncher program, illetve a Joint munkatársai gyakran próbálták megvilágítani a kérdéseket, különbséget téve a „visszacsatolás” és a „siker” között, amelyet nem túl sokan értettek meg. Többen fel is háborodtak a bár­miféle profizmust firtató kérdéseken.

*

Szántó T. Gábor, lapunk főszer­kesztője előadásában szélesebb, kultu­rális perspektívába ágyazta a konfe­rencia kérdésfelvetését: hol és hogyan találkozik közösség és sajtója? A zsi­dó közösség terminust a legszélesebb értelemben használta, s azokat a sajá­tos akadályokat vette sorra, amelyek a zsidó médiát és kultúrát béklyózzák. Öt ilyen tényezőt jelölt meg. A hagyományra hivatkozó, de inkább a trau­mákon, illetve a közösségi vezetők személyes hatalmi érdekein alapuló zsidó tabuképzést, amely a konfliktu­sokat szeretné szőnyeg alá söpörni. A liberális álláspontot, amely kétségbe vonja a hagyományos zsidó értékren­det, egészében véve a zsidó partikula­ritást, és a zsidóság helyét emberjogi és kisebbségvédő alapon, pusztán egy antifasiszta egységfronton belül jelöli ki, gyakorta kritizálva Izraelt is. A konzervatív-nacionalista álláspontot, mely szívesen látja a zsidó médiát mint a zsidó önkritika megtestesítőjét, de nehezen viseli a nacionalizmus és a konzervativizmus kritikáját. A posztmodern mentalitást, amely a fiatal zsi­dó nemzedék körében a közösséget, a hagyományt nem divatos értékekként tételezi, s mely bár változóban van, a nyílt kritika és főleg a politikai cselek­vés – részben a közösségben szerepet vállalók egzisztenciális függése miatt, részben a tekintélytisztelet és a holokauszttraumák következtében – még nem jellemző. Utolsóként a személyes, művészi korlátot elemezte, amely a „zsidó közösségi kultúrateremtés” és a „pozitív gondolkodás” elvárásával szemben a szabad véleménynyilvání­tást és az autonóm cselekvést igényli, s nem nélkülözheti a személyességet és a tragikum ábrázolását.

Kaposi Dávid, a www.pilpul.net főszerkesztője a „zsidó közösség” és a „közösségi újságírás” fogalmait igye­kezett problematizálni. Az előadó amellett érvelt, hogy az ismert (kelet-) európai valóságot figyelembe véve nemcsak nehéz a „zsidó közösség” homogén kategóriájára apellálni, ha­nem kifejezetten kontraproduktívnak is tűnik.

Röviden, a zsidó „közösség” és a zsidó média nem egy kosárlabdacsa­pat és szurkolótábora, valamint nem is e közösség szurkolói magazinja. Ez egyfelől ugyan azt jelenti, hogy 2000 példányszámos cirkulációra esélye sincs, másfelől azonban azt is, hogy potenciális olvasótábora egy csarnok négy falán túlmutat. Bölcsessége elv­ben bárkit megérinthet. Egy elképzelt homogén, s így jobbára zárt közösség ugyanis talán homogén, ám mindenfé­leképpen zárt diskurzust, tartalmat fog létrehozni. Ez a kosárcsapat-diskurzus így nem tud és nem is tudhat bármifaj­ta, e zártságon túli és túlmutató prob­lémákat megszólítani, mint ahogy ma­gának a közösségnek is csak egy zárt és jobbára problémamentes identitást nyújthat. A posztmodern zsidó létre eminensen jellemző fragmentáltság és heterogenitás így nemhogy hátrány volna, de kifejezetten előnyösnek is mondható, hisz különösen jó alkalmat nyújthat ahhoz, hogy egy töredezett hagyomány és heterogén „identitásca­fatok” szempontjából adjon újabb és újabb leírásokat a körülöttünk lévő vi­lágról – csakúgy, mint önmagunkról: zsidókról és nem zsidókról.

*

Gadó János, lapunk szerkesztője az Oknyomozó újságírás a zsidó sajtóban címmel tartott előadást, amelynek so­rán a Szombat néhány fontosabb ri­portját idézte föl (Hamis számlák a hit­községen; Holocaust Múzeum; Külö­nös választás Debrecenben). Röviden összefoglalta az ügyeket, a Szombat erőfeszítéseit és nehézségeit. A de­mokratikus sajtó kontrollja ötvenszá­zalékos hatékonysággal működik a magyar zsidó közösségben – állapítot­ta meg: senki nem tudja megakadá­lyozni, hogy a komoly problémákról, kifogásolható eljárásokról, visszaélé­sekről írjon a Szombat, a cikk megjele­nése után azonban nem történik sem­ mi. Ennek hallatán a hallgatóságból egyesek kétségbe vonták a tényfeltáró riportok értelmét: egy idős bukaresti (magyar anyanyelvű) férfi úgy vélte, ebben az esetben a riportok csak az an­tiszemiták malmára hajtják a vizet.

A következő előadáson Winston Pickett, a londoni Institute for Jewish Policy Research egyik vezetője a Tó­rából vett példákkal igyekezett megvi­lágítani, miért nem a közösség ellen­sége az, aki kedvezőtlen tényeket tár fel a közösségről.

*

Mircea Cernov, az Amerikai Joint Magyarország igazgatóhelyettese Az újság mint közösségi projekt címmel tartott szemináriumot a részvevőknek. Érdekes megközelítéssel egy táblázat­ba írta fel a demokratikus jogállam legfontosabb ismérveit, majd átadta a résztvevőknek azzal, hogy fogalmazzák át és írják a táblázatba ezen ismér­veket úgy, ahogy a zsidó közösségen belül kell(ene) működniük. A zsidó sajtónak ezen értékek megvalósítása érdekében kellene dolgoznia – amely konklúzióval a résztvevők vitatkoztak. Kifejtették, hogy kicsiny közösségek­ben, ahol az elnök (vagy annak rokona, ismerőse, beosztottja stb.) a helyi zsidó lap szerkesztője, a nyilvános kritika a legközelebbi ismerőst, rokont vagy főnököt éri, s így nehéz helyzetbe hoz­ná mindnyájukat. (Egy észtországi résztvevő arra is utalt, hogy ilyen hely­zetből már verekedés is kerekedett.)

*

A Joint magyarországi igazgatója, Jorge Diener vázolta fel a hallgatók­nak az európai zsidóság mai helyzetét. Szerinte az európai zsidóságot a holo­kauszt emléke, Izrael állam megszüle­tése, illetve a kommunizmus világa, az arra való reflexió jellemzi. Régi struktúrában működik ez a zsidóság, miközben a modern Európában a mo­bilitás, a vállalkozó kedv a jellemző. Az Európai Unió világa jóval fejlet­tebb, mint a zsidó közösségeké, ame­lyekre egyébként is jellemző az, hogy egyre kevesebb zsidó vesz részt a mű­ködésükben. E közösségek – bár nem mindenhol – függenek az adott álla­moktól, melyek (a holokauszt miatti bűntudatuk miatt) támogatják a zsidó­ságot. Ez „tehén-tej” kapcsolat, mely­nek egyébként nemsokára vége lesz, és az illető közösségeknek az önellá­tásra kell majd berendezkedniük.

Az egyik litván hozzászóló kritizál­ta a Joint magatartását, hiszen ő azért jött ide, hogy „megtudja, mit csináljon mint újságíró”, így nem volt haszno­sítható számára az összejövetel. Egy másik litván hozzászóló az EU össze­omlását jósolta meg, illetve arról be­szélt, hogy Európa Eurábia lesz, nagy muszlim bevándorló tömegekkel. Jor­ge Diener és Mircea Cernov szerint az ilyen viták a zsidóság reprezentatív szerveinek a feladatai, de ha általában részt is vesznek bennük, az a kérdés, hogy a zsidó értékeket mennyire kép­viselik. A pénzhiányra panaszkodó egyik résztvevő felvetésére válaszolva Mircea Cemov kijelentette, hogy nem függő viszonyra, hanem partneri együttműködésre szerződik a Joint.