Új kormányok a kerítés két oldalán

Új kormányok a kerítés két oldalán

IZRAEL: ÚJ KORMÁNY, ÚJ (ÉS HIÚ) BÉKEREMÉNYEK

(Közép-)európai szemmel nézve nehezen érthető az izraeli választások ered­ménye: az ország elpusztí­tását hirdető szervezet ju­tott hatalomra a palesztinoknál, ugya­nezt hirdeti a hetvenmilliós Irán atom­bombát barkácsoló elnöke – s Izrael­ben a polgárok alig több mint negyede voksolt a harciasabb Likudra, s a tőle jobbra álló két pártra.

Úgy tűnik, az izraeliek nem csupán a hazájuk születése óta zajló fegyveres konfliktusba fáradtak bele, hanem sa­ját országuk politikájába is: erről tanúskodik min­den idők legalacsonyabb részvételi aránya (63 szá­zalék), valamint a sem­miből érkező nyugdíjasok pártjának (Gil) hét parla­menti helye, amely nem csekély részben a többi párttól elforduló fiatalabb korosztályok protestszavazataiból állt össze.

A szünet nélküli, fárasztó intenzitás­sal pörgő izraeli politikában minden választáskor felivel egy vagy több párt a semmiből, és néhány ciklus eltelté­vel nagy valószínűséggel vissza is hul­lik ugyanoda. Így például a Sinui (vál­tozás), a vallásos establishment visszaszorítását követelő szekuláris párt a választások előtt még tizenöt mandá­tummal rendelkezett, így a Kneszet harmadik legerősebb pártja volt (!), ám mostanra szétesett és eltűnt, mivel alapítója, Tomy Lapid visszavonult a politikától.

E mostani választáson az első helyet az Ariéi Sáron által a választások előtt alapított Kadima párt szerezte meg, mely egyetlen programponttal jött lét­re: egyoldalú kivonulás a Területekről és fallal nyomatékosított különválás. Ha megegyezésre nincs lehetőség a palesztinokkal, akkor húzódjunk a ke­rítés mögé és felejtsük el, hogy a vilá­gon vannak – ekképp lehetne summáz­ni a konfliktusba belefáradt izraeliek érzelmeit.

Ám mielőtt még ezen kívül más programot is hirdethetett volna, Saront szélütés érte, s utódja, Ehud Olmert a választásig hátralévő időben a párt konszolidációjával volt elfoglal­va. A Kadima választási győzelme, s így a mérsékelt középbal koalíció (Kadima, Munkapárt, Sasz, Nyugdíja­sok pártja) felállása nagyjából be is határolja a célkitűzéseket: békés elvá­lásra törekvés a palesztinoktól, kicsit kevesebb piac és több állami újrae­losztás, kicsit több kedvezmény az ultraortodoxiának.

Gazdasági téren nyilván enyhítenek az előző kormány keményen piacpárti politikáján, mely – mint rendesen – jót tett a gazdaságnak, viszont kiélezte a szociális feszültségeket. (Ez volt Netanjahu és a Likud visszaesésének egyik oka.) A gazdaság kiheverte az intifáda okozta sokkot és újból neki­lendült. A Munkapárt élére viszont (nem sokkal a választások előtt) az az Amir Perec került, aki a Hisztadrut szakszervezet vezetőjeként a piaci re­formok ádáz ellenfele volt. A marok­kói származású Perec pártelnökké vá­lasztása egyben azt is jelzi, hogy a Munkapárt nyitni próbál a lakosság immár több mint felét kitevő keleti (értsd: nem európai eredetű) zsidóság irányába. Ez a réteg ugyanis – etnikai/nacionalista alapon – mindeddig a Likud biztos hátországát jelentette, míg a Munkapárt, minden szociális ér­zékenysége ellenére inkább a maga­sabb státuszú askenáziak voksaira szá­míthatott.

A szakszervezeti harcokban jeles­kedő Amir Perec a kulcsfontosságú védelmi tárcát kapta a kormányban, amihez garantáltan nem ért, viszont ekképp sikeresen távol tartották a gaz­dasági tárcáktól, tehát szociális köve­teléseinek gátat emeltek. Az Izraelben kulcsfontosságú kül- és biztonságpoli­tikában feltehetőleg a másik két kor­mánypártnak sem lesz nagy befolyása: a Nyugdíjasok Pártja a szociális kérdé­sekkel van elfoglalva (vezetőjének, Ráfi Eitannak külön nyugdíjasügyi tár­cát kreáltak), a szefárd zsidók vallásos pártja, a Sasz pedig hagyományosan saját kiterjedt intézményrendszerének (zsinagógák, iskolák, jesivák) tapos ki állami pénzeket. A Sasz ezen kívül a vallásos establishment befolyását igyekszik növelni, ha kormányon van, ám az e téren jelentős belügyi tárcától gondosan távol tartották: a párt ve­zetője, Elijahu Jisaj a tőle távol álló ipari kereskedelmi és munkaügyi tárca gazdája lett.

A legnagyobb súlyú politikusok olyan tárcák gazdái lettek tehát, ahol nincsenek igazán otthon: Ehud Olmert nyilván így akarja megakadá­lyozni, hogy túl nagy befolyásra te­gyenek szert. Ilyen alapon lett közle­kedési miniszter Saul Mofaz korábbi védelmi miniszter, aki egész életében katona volt, és így lett külügyminisz­ter Tzipi Livni, a Kadima új csillaga, akinek szerény külpolitikai tapaszta­latait nem lehet egy napon említeni Simon Pereszével. (Utóbbi a szintén újonnan kreált Negev és Galilea Fej­lesztési Minisztériumának kulcsával dicsekedhet.)

*

Az intifáda második szakasza ki­fulladt: az öngyilkos robbantókat tá­vol tartja a biztonsági kerítés; az isz­lám fundamentalizmustól megrettent nyugat nem támogatja a Hamaszt, így nemzetközi téren is enyhül az Izrael­re nehezedő nyomás. Az ország lé­legzethez jutott, az örökösen békére áhítozó izraeliek máris új csodaszer­ben, a békés különválásban bíznak, és az ezt meghirdető pártra szavaz­tak. S amint ez lenni szokott Izrael­ben, a feszültséggel kevésbé terhes időszakot használják ki az addig je­gelt társadalmi, gazdasági reformok keresztülvitelére.

A békét hozó csodaszerben nyilván csalatkozni fognak, mint rendesen: a Hamasz nem a békés egymás mellett élést tűzte zászlajára. Béke nem lesz, csak „békefolyamat”, s ez mindaddig így marad, amíg a világ a palesztinok szabadságharcát, nem pedig szabadsá­gát támogatja.

PALESZTIN AUTONÓMIA: FATAH-HAMASZ BELHÁBORÚ?

Május első hetében fegyveres össze­csapásokra került sor a demokratikus palesztin választások győztese és vesz­tese között. Mi történt?

Valóban demokratikus választási procedúra zajlott egy olyan társada­lomban, amelyben egyébként a de­mokrácia alapintézményei sem mű­ködnek. A Palesztin Autonómia ko­rábbi vezető ereje, Arafat mozgalma, a Fatah ugyanis állampártként rendezke­dett be: mozgalom és államapparátus teljesen összefonódtak. A hatalom át­adásának demokratikus mechanizmu­sa teljesen ismeretlen itt.

Demokratikus választást technikai­lag viszonylag könnyű lebonyolítani, míg egy társadalom demokratizálását külső nyomással nem lehet megolda­ni, ha arra belülről nincs hajlandóság, így aztán a demokratikus választás után patthelyzet alakult ki: a győztes Hamasz felállította kabinetjét, miköz­ben az állami pénz és pozíciók java a Mahmud Abbaszhoz hű emberek ke­zében van. A kinevezett Hamasz-miniszterek elfoglalták bársonyszékei­ket, de a Fatahhoz hű apparátussal nem boldogulnak. A pénzügyminisz­ter nem rendelkezik az állami pénzek fölött, sőt, még a Hamasz-kormánynak szánt szíriai, iráni adományokhoz sem jut hozzá, mert a nemzetközi bankvilág nem működik együtt vele, és a kezdetleges palesztin bankrend­szert is a Fatah-klán ellenőrzi. A kül­ügyminiszter a külügyi apparátussal vesződik és így tovább.

A legnagyobb feszültség persze a fegyveres szervezetek terén érezhető. Mind a két párt (vagy inkább mozga­lom) saját fegyveres osztagokkal ren­delkezik. Ezek közül a legfontosabb az Al Aksza Mártírjainak Brigádja (Fa­tah), illetve az Izzadin al Kasszem Bri­gádok (Hamasz), melyek izraeliek szá­zainak megölésével bizonyították hű­ségüket (a legyilkolt palesztin „árulók”, homoszexuálisok, rivális fegyve­resek százairól nem beszélve). Ezeken kívül azonban Jasszer Arafat még vagy tucatnyi különböző fegyveres szervezetet hozott létre a Palesztin Au­tonómia égisze alatt: a harc mindenekelőtt ezek felügyeletéért folyik. (Ezek jelentőségét talán érzékelteti egy sta­tisztikai adat: az ezer lakosra jutó fegyveres számát tekintve a paleszti­nok világelsők.)

Ám a konfliktusban nem csupán a mindenki számára evidens hataloméh­ség játszik szerepet, hanem a megélhetés is: a Palesztin Autonómia a föld­kerekség egyetlen országa, melynek költségvetését születése pillanatától fogva túlnyomórészt külföldi adomá­nyozók (elsősorban az EU és az Egye­sült Államok) fedezik. Ebből fizetik a százhatvanezer állami alkalmazott bérét – és ezen kívül más munkale­hetőség a palesztinok számára alig adódik. (A gazdaságot a klánháborúk és a korrupció teljesen megbénítják.) A különböző állami tisztségeket an­nak idején Arafat rokoni, baráti ala­pon osztotta el: gyakran épp az egy­mással rivalizáló klánok kielégítésére kreált tíz-tizenkét főosztályt egy-egy minisztériumban. Aki ebből a körből kimarad, az nyomorog, és nemigen van más választása, mint a Hamasz (és társai) által fenntartott terrorista il­letve szociális társintézményekhez fordulni.

Továbbá: a nyugat, amely határozot­tan keresztülvitte a tiszta választáso­kat, a hatalomátadás ügyében már ko­rántsem olyan kemény. Nem látják szívesen tényleges hatalmi pozícióban azt a Hamaszt, amely leplezetlenül Iz­rael elpusztítását tűzte zászlajára. Ezért hangzanak el amerikai és izraeli részről is olyan kijelentések, hogy a Hamasz megkerülésével inkább az el­nöki tisztet betöltő Mahmud Abbasszal kívánnak együttműködni. Raj­ta keresztül kívánják most a paleszti­nok számára folyósítandó segélyeket célba juttatni, ami gyakorlatilag azt je­lenti, hogy az államapparátust Abbasz irányítása alatt szeretnék látni.

A hagyományos pártállami rend­szer, a megélhetési kényszer, a klánhű­ség és a nyugat támogatása tehát egya­ránt szerepet játszik abban, hogy a vá­lasztást elveszítő Fatah a gyakorlatban nem akarja átadni a hatalmat.

A fundamentalista Hamaszt persze nem olyan fából faragták, hogy bele­nyugodna ebbe a helyzetbe. Párhuza­mos hierarchiák kiépítése, maffia típu­sú leszámolások, befolyásos klánvezé­rek és hivatalnokok megnyerése, meg­félemlítése vagy megvásárlása szere­pel a módszerek között, melyekkel ténylegesen is birtokba akarja venni a jog szerint neki járó hatalmat. Így pél­dául – miután nem tudja irányítása alá vonni a legerősebb fegyveres csopor­tot, a nyolcezer fős „Preventív Biztonsági Szolgálatot”, melyet a Fatah erős embere, Mohamed Dahlan irányít – létrehozta saját rendőri egységét, egyelőre háromezer fővel. Mindezzel persze tovább nő a fegyveres csopor­tok száma és tovább militarizálódik a palesztin társadalom.

A két rivális mozgalom mögött min­dezeken túl két világ és világnézet áll. A Fatah Mahmud Abbasz mögött álló része a nyugat támogatását élvezi, mert illendő módon fenntartja a kö­szönőviszonyt a nyugati értékrenddel. Ebbe a kategóriába tartozik a legtöbb arab ország, melyeknek elnöke/királya igen óvatosan egyensúlyoz a létfontos­ságú nyugati kapcsolatok és saját fun­damentalista tömegei között. A Ha­masz viszont a diadalmasan előretörő iszlám fundamentalizmus zászló­vivője, amelyre az arab/iszlám világ nyomorgó milliói tekintenek megvál­tásra áhítozva. A két rivális mögött te­hát egyaránt százmilliók állnak – em­berben és dollárban egyaránt.

Gadó János