„Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar”

„Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar”

Spiró Györggyel beszélget Várnai Pál

Író, költő, irodalomtörténész, műfordító. Szerbhorvát-magyar-orosz szakokat végzett. Dolgozott a rádiónál, volt idegen nyelvű szerkesztő a Corvinánál, dramaturg a kaposvári Csiky Gergely Színháznál, igazgató a szolnoki Szigligeti Színháznál. Az irodalomtudomány kandidá­tusa. A József Attila-díj, a Ma­dách Imre-díj, Ezüstgerely Díj, Művészeti Díj kitüntetettje, 2005 decemberében a Mazsike Ma­gyar Zsidó Kultúráért díját ve­hette át. Pro Űrbe Budapest díj, a Köztársaság babérkoszorúja, va­lamint a Déry Tibor- és Szép Ernő-jutalom tulajdonosa. Mű­vei többek között Az ikszek (re­gény, 1981), Miroslav Krleza (mo­nográfia, 1981), Kanásztánc (es­szék, 1992), Álmodtam neked (el­beszélések, 1987), A kelet-közép-európai dráma (tanulmányok, 1986), Shakespeare szerepössze­vonásai (1997), Csirkefej (drá­mák, 1987), A jövevény (regény, 1990), Amíg játszol (beszélgetés Jámbor Judittal, 2001), A jégma­dár (regény, 2001), Honderű (drámák, 2002), Mit ír az ember, ha magyar (esszék), Koccanás (dráma, 2004), Fogság (regény, 2005). Fordított többek között Krlezát, Csehovot, Gombrowiczot, Wyspianskit és Shaw-t. Spiró György áprilisban volt hatvanéves.

Festett, tanult hegedülni, zene­szerző akart lenni… Sokoldalúsága Csáth Gézát juttatja eszembe.

Nekem annyiféle tehetségem nem volt, azért kötöttem ki az irodalomnál. Emiatt végeztem el a bölcsészkart. Hogy az írás mellett mennyi megélheté­si forrása van az embernek? Irodalom­ból nem lehet, de nem is ajánlatos meg­élni. Mindig úgy gondoltam, hogy a sza­badságomat azzal tudom megvásárolni, ha normális polgári foglalkozást űzök. Annak idején a rabbiknak meg volt tilt­va, hogy a tevékenységükért pénzt fo­gadjanak el, valaki csak akkor lehetett rabbi, ha volt polgári foglalkozása.

Ugye korán elhatározta és meg is indokolta, miért akart éppen drámaí­ró lenni?

Tizenhat évesen döntöttem, elég gyermeteg módon. Egyrészt úgy gon­doltam, hogy a drámairodalom Magyar- országon nem olyan erős, mint a próza, másrészt azt reméltem, hogy egy drámát meg lehet írni belátható időn belül, nem kell annyit dolgozni vele, mint egy re­génnyel. A drámát irodalmi műfajnak képzeltem el, teljesen színházidegen­ként. Később bekerültem ilyen-olyan színházakba, de nem azért, mintha azt hittem volna, hogy az ember akkor lesz jó drámaíró, ha színházba kerül. Fordít­va áll a dolog: a létező színházi formák inkább megkötik az író fantáziáját, sem­mint segítenek neki.

Beszéljünk most talán az identi­tás problémájáról. A kárpótlásról szól Szappanopera című darabja, amelynek főszereplője azt mondja, hogy „aki bárhol, bármikor identitás­ra hivatkozik, az náci”. Miért ennyire identitásellenes? És miért is ne le­hetne valakinek egynél több identi­tása? Akár mint embernek, akár mint írónak? Miért ne lehetne valaki, példának okáért, magyar zsidó?

– Mindenkinek annyi identitása lehet, amennyit érez, ez nem elhatározás kérdése. Noha vannak, akik tudatosan eljut­nak egyik identitástól a másikig, akár­milyen is ez. Lehet ez nemzeti, vallási, lehet filozófiai, lehet nemi identitásvál­tás, sok minden létezik a mai világban. Az embernek nincs az identitásával gondja addig, amíg ideológiai, politikai okból erre nem kényszerítik. Miután ez a kényszerítés a 19. és 20. században gyakran előfordult, Kelet-Európában pedig folyamatosan, ezt a szót utálatos­nak tartom. Ez nem azt jelenti, hogy ne­kem ne lenne identitásom, magyar író vagyok, kész. Miután nem vagyok val­lásos, nem lehetek zsidó. Ha valaki nem vallásos, akkor zsidónak a náci törvé­nyek alapján minősíti magát, vagy minősítik őt zsidónak mások. Aki ma bármiféle identitást követel, egyeseket kizár belőle, másokat belezár, az tisztá­talan és förtelmes dolgot művel. A nem­zetállamok kialakulása előtt egyszerűbb volt az élet: az embernek volt egy társa­dalmi helyzete, főleg a feudalizmusban, meg korábbi időszakokban. Felnőtt egy vallásban, élete végéig abban élt, és úgy is halt meg. Az identitásával nem volt probléma, és a nyelv sem volt probléma. Nemcsak a zsidókkal fordult elő, hogy az anyanyelv nem az identitás meghatá­rozó eleme, hanem nagyon sok néppel. A modem társadalmak esetében azon­ban a nyelvnek meghatározó szerepe van, Kelet-Európában különösen. Ne­kem, személy szerint, ez a legfontosabb. Én a nyelvvel dolgozom, más nyelven, mint magyarul, szépirodalmat írni nem tudok, következésképpen egész kultú­rám, habitusom, beállítottságom ma­gyar, attól függetlenül, hogy mások mit gondolnak rólam. Attól függetlenül is, hogy nem voltam hajlandó a vezetékne­vemet megváltoztatni. Ez a vezetéknév a németországi Speyer város nevéből származik. A 12. századtól a 14. száza­dig éltek ott zsidók, akkor nagy részüket kiűzték, és Lengyelország nagylelkűen befogadta őket. A Speyer városból el­menekült zsidók valamennyien Speyer város lengyel nevét kapták vezetéknév­ként, ez Spira, ebből van a Spiro és a Shapiro változat. Többször felszólítot­tak, hogy változtassam meg a nevemet, mert ilyen zsidó névvel nem lehet vala­ki magyar író, én pedig úgy gondoltam, hogy igenis lehet. Ez azonban semmit nem mond az identitásomról. Nincs okom, hogy az őseim nevét megtagad­jam, ennyi.

Ön több esszéjében, mint pl. a Zsidógyártásban is kifejtette azt a gondolatát, hogy csak faji alapon le­hetett a zsidókat mind „egy kalap alá venni”, ennek rettenetes következ­ményeivel. Megkockáztatom vi­szont, hogy voltak és vannak orszá­gok, ahol nem voltak zsidótörvé­nyek, és ahol a felekezeteket mégis számon tartották. Az ön gondolkodá­sa megint Radnótit juttatja eszembe. Önéletrajzi regényében a jó barát Vas István felidézi egy beszélgetésü­ket, amelyben azt mondja Radnóti­nak, hogy nézd Miklós, azt megtehe­ted, hogy azt mondod, zsidó vagy, azt is, hogy nem érzed magad zsidó­nak, de azt az egyet nem teheted, hogy azt mondod, nem vagy zsidó.

– Semmi közöm a zsidósághoz, attól függetlenül, hogy a náci fajtörvények értelmében százszázalékos zsidónak minősülök, apai ágon is, anyain is. Apai ágon távoli unokabátyám a híres mun­kácsi csodarabbi, anyai ágon távoli ro­konom egy katolikus szent, Edit Stein, de semmi közöm hozzájuk, nem ismer­tem őket, az én kultúrám nem az ő kul­túrájuk. Én nem asszimiláns vagyok, hogy egy másik „förtelmes” szót hasz­náljak, hanem magyar. Időnként az em­bert lezsidózzák és kizárják a magyar irodalom köréből, de ez nem az én iden­titásom kérdése, ez a nácik identitásának a kérdése, ez az ő problémájuk. Meg is ölhetnek, és akkor mi van? Egyetértek Radnótival, aki nemcsak azt mondta, hogy ő magyar költő, azt is mondta, hogy ő magyar katolikus költő. Én val­lástalan vagyok, annyira, hogy még ate­ista sem vagyok.

Radnóti ugyanazt mondja lénye­gében, amit ön, hogy nézetein az sem változtat, ha megölik.

Semmi kifogásom az ellen, hogy valakinek az enyémtől eltérő identitása legyen. Magánügy. Van, aki tudja válto­gatni az identitását, van, aki úgy gondol­ja, hogy kulturális hagyományában van valami zsidó, legyen nekik. Nekem nincs semmi. Mindazt, amit a műveim­ben leírok és köze van a zsidósághoz, mint Európában mindennek, a nullától kellett megtanulnom. Bele kellett he­lyezkednem vallásos típusú gondolko­dásmódokba, mert a hőseim úgy gon­dolkoztak. De az ő gondolkodásuk nem az enyém. Megkaptam párszor, hogy jön ahhoz egy úri fiú a Rózsadombról – noha Újlipóciában nőttem fel -, hogy a Csirkefejtt megírja… Hogy jön ahhoz, hogy a keresztény középosztályt szim­pátiával ábrázolja a Honderűben… Honnan tudja, mi van a prolik fejében, mint a Kvartettben… Hát úgy, hogy ez a dolga. Ettől író. Ezt persze nemcsak a magyaroktól kapja meg az ember. Egyes lengyelektől megkaptam, hogy cionista meg lengyelellenes vagyok. Megkaptam a horvátoktól a horvátellenességet, mert írtam egy monográfiát Krlezáról. Nem is olvasták, nem tudnak magyarul, valaki megsúgta nekik… Ha elég sokáig él az ember, előbb-utóbb lenácizzák, lefasisztázzák, lebolsevikozzák, lezsidózzák. Nincs jelentősége, az identitás nem külső, hanem belső, de az sem kötelező, hogy legyen.

Ha valóban így van, ahogy mond­ja, akkor miért viaskodik ennyit a zsi­dó problémával, miért foglalkozik ennyit zsidó tematikával? Kezdve az esszékkel, a Szappanoperán, az El­sötétítésen át a Jövevényig és a Fogságig? Különvélemény című esszéjét avval kezdi, hogy „a ma­gyarságot a zsidókérdés nem érdek­li”. Attól tartok, hogy sok minden más sem.

– A Jövevény című regényemben egy speciális lengyel szekta történetét vizs­gáltam, és azért kellett belemennem a zsidó és a keresztény misztikába, mert a hőseim ismerték. Ha pedig az embert az érdekli, hogy kétezer évvel ezelőtt a ke­reszténység milyen közegben született meg, a zsidóságot lehetetlen kihagyni, mert az első két-háromszáz évben a ke­resztények a zsidóságon belüli szekta­ként léteztek. Akármennyire fájdalmas is ez a zsidók és a keresztények számá­ra, de így történt. A kérdés az, vajon ne­kem mint magyar írónak, jogom van-e meríteni az egész világ történelméből. Korlátoz-e engem a hazám abban, hogy bármiről írhassak? A lengyelek ókori történeteket ugyanolyan joggal írhatnak, mint akármi mást. Nemcsak Sienkiewicz, hanem például Zygmunt Krasinski, akinek van egy kitűnő drámája az őskeresztényekről. Nálunk majdnem nemzetárulásnak számít bizonyos kö­rökben, ha az ember nem magyar témát választ, hanem úgynevezett „idegen” té­mát. Ami elmebaj.

Igen, hát Magyarországon legfel­jebb Attiláról, Isten ostoráról lehe­tett írni. De azért ott van például Mó­ra Aranykoporsója is.

Mintha nem lennénk feljogosítva ar­ra, hogy az egész világ történeti-kulturá­lis hagyománya a miénk is legyen. Ez a provincializmus azért is nonszensz, mert a magyar műfordítás-irodalom az egyik legjobb a világon.

Különös és szomorú is egyben, hogy éppen önt hazaárulózták le. Önt, aki ismételten hangsúlyozta a nemzeti irodalom fontosságát. Le is vonta a tanulságot: „1986 óta elvet­ték tőlem a hazámat”, és azóta egy „szellemi hazában élek”. „Az én magyarságtudatom mélyen van.”

Ez alkati dolog, apám is idealista volt. Én elég mélyen vagyok magyar, hiszen egyebem sincs, mint a magyar nyelvem. Emigrálni nem tudok, elvesz­teném a nyelvet, röghöz vagyok kötve. Azt is tudom, hogy a magyarság mennyire társtalan ebben a régióban. Is­merem a környező nyelveket és kultúrá­kat, a magyarság semmibevétele emiatt sokkal mélyebben bánt, mint másokat.

Lehetséges a magyar irodalmi kánonon belül egy partikuláris zsidó identitás ábrázolása? Pap Károly ezt megpróbálta, és el is nyerte Németh László elismerését, hogy tudniillik így kell írnia egy zsidó írónak.

– Nem zárom ki, hogy Magyarorszá­gon szülessen nagy tehetségű, kisebbsé­gi nyelven író prózaíró vagy költő. Fi­gyelemre méltó műveket írtak a reform­korban a Pest-Budán élő tótok és rácok. De a zsidóságra ez nem érvényes. A ma­gyar zsidóknak legalább 150 éve ma­gyar az anyanyelvűk. A német zsidókat sem úgy disszimilálták, hogy azt állítot­ták volna, hogy nem német az anyanyel­vűk, hanem jiddis vagy ladino, mert mindenkinek német volt az anyanyelve. Vallásosak sem voltak, a vallással sem lehetett érvelni. Jött hát a vér mítosza Németországban is, Magyarországon is. Épp az a probléma, hogy jogilag, kultu­rálisan, nyelvileg és lelkileg magyarokat disszimilálni akartak, hogy elrabolják a vagyonukat, elfoglalják helyüket a szel­lemi, a tudományos és a kulturális élet­ben. Ez a késztetés nem halt ki teljesen, és ez ellen tiltakozik az ember, ha nor­mális, mint teljes magyar jogú állampol­gár, akinek magyar az anyanyelve és kultúrája. Pap Károly gyönge író. Nem azért, mert zsidónak vélte magát, hanem mert nem volt elég tehetséges és szor­galmas.

A rendszerváltás környékén írta azt is, hogy felháborítja, amikor egyesek nemzetiségi státust köve­telnek a zsidóságnak. Mára ennek az ügynek sokkal virulensebb hangoz­tatását halljuk. Változott-e a vélemé­nye?

– Van néhány ismérve a nemzetiség­nek, ezeket nem a magyar alkotmány definiálja, hanem egy törvény úja le, s ezeknek az úgynevezett magyar zsidók nem felelnek meg. Ha vallásos valaki, járjon imaházba, tartozzék a gyülekezet­be, ez tiszta ügy. Ha kulturálisan gon­dolja a zsidóságát, tanuljon meg ivritül, jiddisül, ladinóul. A nemzetiségről annyit bírnak mondani, hogy a mai ma­gyar zsidókat a holokausztemlékezet te­szi közösséggé… Nem teszi sem jogi­lag, sem valóságosan. Azért születik egy ilyen javaslat, mert a nemzetiségi ki­sebbségnek jutó támogatást valakik meg akarják kaparintani. A veszély az, hogy nemcsak azok válnak egy újsütetű nem­zetiség tagjaivá, akik úgy érzik, hogy oda tartoznak, hanem erőszakkal oda terelnek olyanokat is, akiknek az egészhez semmi közük. Ez a legjobb út a 21. szá­zad első zsidótörvényéhez. Ha ezt a par­lament elfogadja, az ember a legjobban teszi, ha veszi a kalapját. Mint magyar meneküljön, félreértés ne essék, mert aki zsidónak érzi magát, rég elment Iz­raelbe vagy az Egyesült Államokba. Nem tartom kizártnak, noha igen kicsi az esélye, hogy miután Európában ez az utolsó nagyszámú „közösség” (nem az, nem győzöm hangoztatni, de ők így fo­galmaznak), addig nem is fognak nyug­hatni, amíg mindenkit el nem üldöznek, akit ők zsidónak neveznek. Ennek gyö­nyörű példáját láttuk 1968-ban Lengyel- országban, aminek katasztrofális követ­kezményei lettek, főleg a lengyelekre nézve. Ez a forgatókönyv folyamatosan létezik Magyarországon Rákosiék óta, és vannak úgynevezett zsidók, akik alá­játszanak.

Hát ez nem éppen derűlátó prog­nózis. De beszéljünk most inkább az 1987-ben megjelent Jönnek című hí­res vagy hírhedt verséről, továbbá a már korábban, 1981-ben megjelent regényéről, az Ikszekről. Mindkettő botrányt okozott. Versében – amely sokakat felháborított, majd később nem kevesen visszakoztak, és iga­zolva látták a vers mondanivalóját – valamit mélyen megérzett. Az Ikszek okozta vehemens lengyelországi re­akcióra is jól emlékszünk. Ekkor írta A tollamért című szenvedélyes cik­két.

Ami az Ikszek-botrányt illeti, az nem „a lengyelek” műve – sokféle len­gyel van, tele van Lengyelország művelt humanistákkal -, hanem egyetlenegy nácié. Ezt nyugodtan kijelenthetem, ugyanis ő – aki a lengyel kommunista párt oszlopos tagja volt, amikor megtá­madta a regényemet – a rendszerváltás után a lengyel náci párt alelnöke lett. Mulatságos, hogy a regény alapján ké­szült Az Imposztor című darabomat ugyanakkor több mint százszor játszot­tak Varsóban, óriási sikerrel, a belőle készült filmet pedig eddig nyolcszor vagy kilencszer adta le a lengyel televí­zió. Két darabomból, a Kvartettből és a Szappanoperából a lengyelek nagyszerű filmet csináltak. Ami a verset illeti, ala­posan megvizsgáltam a botrány után, és jelenthetem: nem zsidó vers. Semmi nincs benne, csak magyarságtudat. Aki lezsidóz érte, az náci. Sajnos, ha Ma­gyarországon valaki a náci tendenciák ellen nyilvánosan fellép, az egyesek sze­mében nem lehet magyar, csak „ide­gen”, például zsidó. Ez beteg, elvakult reagálás. De sok nagyszerű magyar volt, aki fellépett az ilyen tendenciák ellen, Bartóktól kezdve Márain át Móricz Zsigmondig, ez közismert.

– Úgy hallottam, hogy páran, így Vas István, Karinthy Ferenc megijed­tek és elhatárolódtak. Ez így volt?

Így. Vas Istvánnal egy szót sem be­széltem többé, a temetésére sem men­tem el. Karinthy viszont megkövetett. Belátta, hogy a vers nem az én rémláto­másom volt, ez a tendencia újra létezik. A látogatásomról beszámol a naplójá­ban, a témáról nem. Ezt a verset 1984-ben írtam, akkor figyeltem fel, hogy a stadionokban kezdenek rasszista lózun­gokat skandálni. Ismertem a szurkoló­kat, és világos volt, hogy betanították őket. Később kiderült, hogy a pártveze­tés egyik szárnyának a segítségével kezdték felülről lefelé újra bevinni az emberekbe az antiszemitizmust, amely már szinte nem volt sehol. Aztán elért az alsóbb rétegekig, noha az embereknek semmiféle érdekük nem fűződik az anti­szemitizmushoz, életükben zsidót nem láttak, és fogalmuk sincs, mi az egész­nek a háttere. Hogy az óvodában a gye­rekek ma zsidóznak, az a nyolcvanas évek elején kezdődött, nem pedig a rendszerváltás környékén, ahogy szere­tik hangoztatni hamisan, és felülről ge­nerálták ugyanúgy, ahogy a Moczar-féle frakció tudatosan művelte a Lengyel Egyesült Munkáspártban. A magyar társadalom ellenállóbbnak bizonyult a kí­sértésre, és úgy látom, hogy most is ellenállóbb.

Az ön regényeiben, drámáiban mindig található bizonyos aktualitás, mára vonatkozó érvényesség. Az Ik­szekről például egyszer azt nyilat­kozta, hogy „nemcsak a múltról szól, ma is az Ikszek korában élünk” (tud­niillik a Kádár-korszakban).

Nem írtam a jelenről nagyregényt, nagyon nehéz a feladat. Ha egy történel­mi regényben felismernek a jelenben is érvényes problémákat, az attól van, hogy az én érzékenységem is a mai kor­ban alakult ki.

– Nekem is, mint sokaknak, feltűnt a többjelentésű cím: Fogság. Minde­nekelőtt Radnóti csodálatos sorai ju­tottak eszembe: „Egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság, s egy nap­pal rövidebb, látod, az élet is.” A bib­liai vonatkozás mellett a fogság le­het maga az élet, legalábbis a keleti felfogás szerint, lehet a test, lehet a zsidóság, a vaksiság, és a regényben ábrázolt szó szerinti fogság persze, elsődlegesen. Önéletrajzi párhuza­mokat is említett. Egyik nagybátyjá­ról meséli egy interjúban, hogy – azt hiszem – Svájcban ült egy padon, és leült mellé egy úr, aki megkérdezte tőle, hogy nem akarna-e dolgozni a British Intelligence Service-nek. Rá­adásul az illető úr nem volt más, mint a brit külügyminiszter, Mr. Eden. Önt is meggyanúsították min­denfélével, például azzal, hogy KGB- ügynök. A kémkedés, a besúgás, a bizalmatlanság központi, visszatérő motívuma a Fogság mellett az Ikszeknek is.

Állandóan mindenfélét mondanak az emberekről. De most már elvileg le­hetne tudni, ki volt ügynök és ki nem. Néhány hajdani barátom a rendszervál­tozás után elkezdett megint barátságo­sabban nézni rám. Kiderült számukra: amit bizonyos körökben terjesztettek ró­lam, nem igaz. Kikértem a magam anyagát. Voltam olyan ügyekben, ame­lyek közelében hemzsegtek a besúgók, noha én magam nem voltam „ellenálló”. Ehhez képest szinte semmit nem kap­tam, és ez törvényellenes. Ez nem jó bi­zonyítvány erről a köztársaságról.

A Fogság Úrija szintén egyfajta Jövevény”, akiről nem lehet tudni, kicsoda, akit érdekessé tesz, hogy nem lehet belelátni, félreértik.

Sok emberrel előfordul, hogy nem annak vélik, aki, hanem démonizálják. Azt démonizálják, akit nem értenek, s olyan tetteket tulajdonítanak neki, amit nem tett, ami eszébe sem jutott, de ez a társadalmi léttel jár. Ebből a szempont­ból a mai vagy a tegnapi Magyarország nem rosszabb, mint az ókori Görögor­szág.

Ön a Fogság áttörő sikere után különös helyzetbe került, mert most már ennél kevesebbet nem tehet le az asztalra.

Az embernek minden műve más, különben nem volna érdekes megcsinál­ni. Más dolgokon töröm a fejem azóta.

– Sok ma is érvényes mondanivalót találunk a regényben, többek között az emberi természetről, ami, úgy tű­nik, évezredek múltán sem változik. Nem is beszélve a zsidókérdésről, a kisebbségi helyzetről. A zsidók már itt is Jöttmentek”, s „már akkor is” felvásárolják a bankokat, kapzsik, kizsákmányolok. Nem beszélve a re­gényben ábrázolt alexandriai tömeg­mészárlásról. Az első pogrommal van netán dolgunk?

A „pogrom” szó nincsen leírva a Fogság című regényben, ugyanis ez ak­kor még nem létező fogalom volt, ez jó­val későbbi, szláv eredetű szó, és szlávok akkor még nem is voltak. A regényben Vészt emlegetek, de ez nem „vészkor­szak”, hanem „vész”. A „gettó” szó sincs leírva, holott ez volt az első gettó, mert az is középkori fogalom. Azt azonban használom, hogy „maffia”, hogy „kom­mandósok” – így is hívták őket -, mert a funkció azonos. Vigyáztam, hogy sem­mit vissza ne vetítsek a későbbi történe­lemből, mert hamisítás lett volna.

Ahogy Jámbor Juditnak elmondja könyvben megjelent beszélgetésük­ben: a Jövevény „egy nagy lengyel re­gény magyarul”. Arról is szól itt, hogy a misztika, a messianizmus, a len­gyelekkel ellentétben, nem igazán te­kinthető magyar hagyománynak. Saj­nálatos, hogy többek között a lengyel irodalom rendkívül mély ábrázolása ellenére sem kell ez a regény a len­gyeleknek, ugyanakkor a magyar ol­vasó számára ugyanez eléggé meg­terhelő olvasmány. Míg a Fogságot az emberek le sem tudják tenni. Szá­mított ekkora sikerre? Hiszen a már említett beszélgetésben legfeljebb arra számított, hogy regényeinek csupán pár ezer olvasója lesz.

Amikor ezt mondtam, még nem tudtam, hogy a Fogság regény lesz. Ami A jövevényt illeti, közeledik az idő, amikor ki fogják adni a lengyelek, és én addig vagyok nyugodt, amíg nem uszulnak a lengyel rajongók. Ők nagyon tud­nak utálni is, de rajongani is, és ha ők egyszer felkapnak valakit, akkor csapa­tostul ülnek az ember lépcsőházában, és nem mozdulnak. Addig vagyok szabad, amíg nem fedeznek fel a lengyelek.

Mint ahogy egy időben nagyon szerették a magyarokat.

– Mi vagyunk az egyetlen nép, amel­lyel nem háborúztak, hogyne szeretné­nek minket. Hozzáteszek valamit. Ép­pen azon dolgozom, hogy átírom A jö­vevényt. Nem szoktak regényt átírni az írók, nyaktörő vállalkozás. Tizenhét éve fejeztem be, és rájöttem, hogy van mit javítanom rajta. Én is hibáztam, nem­csak a hivatásos és a nem hivatásos be­fogadók. Nagyon remélem, hogy könnyebben lesz olvasható. Ez nem je­lenti azt, hogy engedményt tennék, sőt mélyíteni szeretném a szereplőket.