„Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Politika

Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar”

Spiró Györggyel beszélget Várnai Pál

Író, költő, irodalomtörténész, műfordító. Szerbhorvát-magyar-orosz szakokat végzett. Dolgozott a rádiónál, volt idegen nyelvű szerkesztő a Corvinánál, dramaturg a kaposvári Csiky Gergely Színháznál, igazgató a szolnoki Szigligeti Színháznál. Az irodalomtudomány kandidá­tusa. A József Attila-díj, a Ma­dách Imre-díj, Ezüstgerely Díj, Művészeti Díj kitüntetettje, 2005 decemberében a Mazsike Ma­gyar Zsidó Kultúráért díját ve­hette át. Pro Űrbe Budapest díj, a Köztársaság babérkoszorúja, va­lamint a Déry Tibor- és Szép Ernő-jutalom tulajdonosa. Mű­vei többek között Az ikszek (re­gény, 1981), Miroslav Krleza (mo­nográfia, 1981), Kanásztánc (es­szék, 1992), Álmodtam neked (el­beszélések, 1987), A kelet-közép-európai dráma (tanulmányok, 1986), Shakespeare szerepössze­vonásai (1997), Csirkefej (drá­mák, 1987), A jövevény (regény, 1990), Amíg játszol (beszélgetés Jámbor Judittal, 2001), A jégma­dár (regény, 2001), Honderű (drámák, 2002), Mit ír az ember, ha magyar (esszék), Koccanás (dráma, 2004), Fogság (regény, 2005). Fordított többek között Krlezát, Csehovot, Gombrowiczot, Wyspianskit és Shaw-t. Spiró György áprilisban volt hatvanéves.

  • Festett, tanult hegedülni, zene­szerző akart lenni… Sokoldalúsága Csáth Gézát juttatja eszembe.

  • Nekem annyiféle tehetségem nem volt, azért kötöttem ki az irodalomnál. Emiatt végeztem el a bölcsészkart. Hogy az írás mellett mennyi megélheté­si forrása van az embernek? Irodalom­ból nem lehet, de nem is ajánlatos meg­élni. Mindig úgy gondoltam, hogy a sza­badságomat azzal tudom megvásárolni, ha normális polgári foglalkozást űzök. Annak idején a rabbiknak meg volt tilt­va, hogy a tevékenységükért pénzt fo­gadjanak el, valaki csak akkor lehetett rabbi, ha volt polgári foglalkozása.

  • Ugye korán elhatározta és meg is indokolta, miért akart éppen drámaí­ró lenni?

  • Tizenhat évesen döntöttem, elég gyermeteg módon. Egyrészt úgy gon­doltam, hogy a drámairodalom Magyar- országon nem olyan erős, mint a próza, másrészt azt reméltem, hogy egy drámát meg lehet írni belátható időn belül, nem kell annyit dolgozni vele, mint egy re­génnyel. A drámát irodalmi műfajnak képzeltem el, teljesen színházidegen­ként. Később bekerültem ilyen-olyan színházakba, de nem azért, mintha azt hittem volna, hogy az ember akkor lesz jó drámaíró, ha színházba kerül. Fordít­va áll a dolog: a létező színházi formák inkább megkötik az író fantáziáját, sem­mint segítenek neki.

  • Beszéljünk most talán az identi­tás problémájáról. A kárpótlásról szól Szappanopera című darabja, amelynek főszereplője azt mondja, hogy „aki bárhol, bármikor identitás­ra hivatkozik, az náci”. Miért ennyire identitásellenes? És miért is ne le­hetne valakinek egynél több identi­tása? Akár mint embernek, akár mint írónak? Miért ne lehetne valaki, példának okáért, magyar zsidó?

– Mindenkinek annyi identitása lehet, amennyit érez, ez nem elhatározás kérdése. Noha vannak, akik tudatosan eljut­nak egyik identitástól a másikig, akár­milyen is ez. Lehet ez nemzeti, vallási, lehet filozófiai, lehet nemi identitásvál­tás, sok minden létezik a mai világban. Az embernek nincs az identitásával gondja addig, amíg ideológiai, politikai okból erre nem kényszerítik. Miután ez a kényszerítés a 19. és 20. században gyakran előfordult, Kelet-Európában pedig folyamatosan, ezt a szót utálatos­nak tartom. Ez nem azt jelenti, hogy ne­kem ne lenne identitásom, magyar író vagyok, kész. Miután nem vagyok val­lásos, nem lehetek zsidó. Ha valaki nem vallásos, akkor zsidónak a náci törvé­nyek alapján minősíti magát, vagy minősítik őt zsidónak mások. Aki ma bármiféle identitást követel, egyeseket kizár belőle, másokat belezár, az tisztá­talan és förtelmes dolgot művel. A nem­zetállamok kialakulása előtt egyszerűbb volt az élet: az embernek volt egy társa­dalmi helyzete, főleg a feudalizmusban, meg korábbi időszakokban. Felnőtt egy vallásban, élete végéig abban élt, és úgy is halt meg. Az identitásával nem volt probléma, és a nyelv sem volt probléma. Nemcsak a zsidókkal fordult elő, hogy az anyanyelv nem az identitás meghatá­rozó eleme, hanem nagyon sok néppel. A modem társadalmak esetében azon­ban a nyelvnek meghatározó szerepe van, Kelet-Európában különösen. Ne­kem, személy szerint, ez a legfontosabb. Én a nyelvvel dolgozom, más nyelven, mint magyarul, szépirodalmat írni nem tudok, következésképpen egész kultú­rám, habitusom, beállítottságom ma­gyar, attól függetlenül, hogy mások mit gondolnak rólam. Attól függetlenül is, hogy nem voltam hajlandó a vezetékne­vemet megváltoztatni. Ez a vezetéknév a németországi Speyer város nevéből származik. A 12. századtól a 14. száza­dig éltek ott zsidók, akkor nagy részüket kiűzték, és Lengyelország nagylelkűen befogadta őket. A Speyer városból el­menekült zsidók valamennyien Speyer város lengyel nevét kapták vezetéknév­ként, ez Spira, ebből van a Spiro és a Shapiro változat. Többször felszólítot­tak, hogy változtassam meg a nevemet, mert ilyen zsidó névvel nem lehet vala­ki magyar író, én pedig úgy gondoltam, hogy igenis lehet. Ez azonban semmit nem mond az identitásomról. Nincs okom, hogy az őseim nevét megtagad­jam, ennyi.

  • Ön több esszéjében, mint pl. a Zsidógyártásban is kifejtette azt a gondolatát, hogy csak faji alapon le­hetett a zsidókat mind „egy kalap alá venni”, ennek rettenetes következ­ményeivel. Megkockáztatom vi­szont, hogy voltak és vannak orszá­gok, ahol nem voltak zsidótörvé­nyek, és ahol a felekezeteket mégis számon tartották. Az ön gondolkodá­sa megint Radnótit juttatja eszembe. Önéletrajzi regényében a jó barát Vas István felidézi egy beszélgetésü­ket, amelyben azt mondja Radnóti­nak, hogy nézd Miklós, azt megtehe­ted, hogy azt mondod, zsidó vagy, azt is, hogy nem érzed magad zsidó­nak, de azt az egyet nem teheted, hogy azt mondod, nem vagy zsidó.

– Semmi közöm a zsidósághoz, attól függetlenül, hogy a náci fajtörvények értelmében százszázalékos zsidónak minősülök, apai ágon is, anyain is. Apai ágon távoli unokabátyám a híres mun­kácsi csodarabbi, anyai ágon távoli ro­konom egy katolikus szent, Edit Stein, de semmi közöm hozzájuk, nem ismer­tem őket, az én kultúrám nem az ő kul­túrájuk. Én nem asszimiláns vagyok, hogy egy másik „förtelmes” szót hasz­náljak, hanem magyar. Időnként az em­bert lezsidózzák és kizárják a magyar irodalom köréből, de ez nem az én iden­titásom kérdése, ez a nácik identitásának a kérdése, ez az ő problémájuk. Meg is ölhetnek, és akkor mi van? Egyetértek Radnótival, aki nemcsak azt mondta, hogy ő magyar költő, azt is mondta, hogy ő magyar katolikus költő. Én val­lástalan vagyok, annyira, hogy még ate­ista sem vagyok.

  • Radnóti ugyanazt mondja lénye­gében, amit ön, hogy nézetein az sem változtat, ha megölik.

  • Semmi kifogásom az ellen, hogy valakinek az enyémtől eltérő identitása legyen. Magánügy. Van, aki tudja válto­gatni az identitását, van, aki úgy gondol­ja, hogy kulturális hagyományában van valami zsidó, legyen nekik. Nekem nincs semmi. Mindazt, amit a műveim­ben leírok és köze van a zsidósághoz, mint Európában mindennek, a nullától kellett megtanulnom. Bele kellett he­lyezkednem vallásos típusú gondolko­dásmódokba, mert a hőseim úgy gon­dolkoztak. De az ő gondolkodásuk nem az enyém. Megkaptam párszor, hogy jön ahhoz egy úri fiú a Rózsadombról – noha Újlipóciában nőttem fel -, hogy a Csirkefejtt megírja… Hogy jön ahhoz, hogy a keresztény középosztályt szim­pátiával ábrázolja a Honderűben… Honnan tudja, mi van a prolik fejében, mint a Kvartettben… Hát úgy, hogy ez a dolga. Ettől író. Ezt persze nemcsak a magyaroktól kapja meg az ember. Egyes lengyelektől megkaptam, hogy cionista meg lengyelellenes vagyok. Megkaptam a horvátoktól a horvátellenességet, mert írtam egy monográfiát Krlezáról. Nem is olvasták, nem tudnak magyarul, valaki megsúgta nekik… Ha elég sokáig él az ember, előbb-utóbb lenácizzák, lefasisztázzák, lebolsevikozzák, lezsidózzák. Nincs jelentősége, az identitás nem külső, hanem belső, de az sem kötelező, hogy legyen.

  • Ha valóban így van, ahogy mond­ja, akkor miért viaskodik ennyit a zsi­dó problémával, miért foglalkozik ennyit zsidó tematikával? Kezdve az esszékkel, a Szappanoperán, az El­sötétítésen át a Jövevényig és a Fogságig? Különvélemény című esszéjét avval kezdi, hogy „a ma­gyarságot a zsidókérdés nem érdek­li”. Attól tartok, hogy sok minden más sem.

– A Jövevény című regényemben egy speciális lengyel szekta történetét vizs­gáltam, és azért kellett belemennem a zsidó és a keresztény misztikába, mert a hőseim ismerték. Ha pedig az embert az érdekli, hogy kétezer évvel ezelőtt a ke­reszténység milyen közegben született meg, a zsidóságot lehetetlen kihagyni, mert az első két-háromszáz évben a ke­resztények a zsidóságon belüli szekta­ként léteztek. Akármennyire fájdalmas is ez a zsidók és a keresztények számá­ra, de így történt. A kérdés az, vajon ne­kem mint magyar írónak, jogom van-e meríteni az egész világ történelméből. Korlátoz-e engem a hazám abban, hogy bármiről írhassak? A lengyelek ókori történeteket ugyanolyan joggal írhatnak, mint akármi mást. Nemcsak Sienkiewicz, hanem például Zygmunt Krasinski, akinek van egy kitűnő drámája az őskeresztényekről. Nálunk majdnem nemzetárulásnak számít bizonyos kö­rökben, ha az ember nem magyar témát választ, hanem úgynevezett „idegen” té­mát. Ami elmebaj.

  • Igen, hát Magyarországon legfel­jebb Attiláról, Isten ostoráról lehe­tett írni. De azért ott van például Mó­ra Aranykoporsója is.

  • Mintha nem lennénk feljogosítva ar­ra, hogy az egész világ történeti-kulturá­lis hagyománya a miénk is legyen. Ez a provincializmus azért is nonszensz, mert a magyar műfordítás-irodalom az egyik legjobb a világon.

  • Különös és szomorú is egyben, hogy éppen önt hazaárulózták le. Önt, aki ismételten hangsúlyozta a nemzeti irodalom fontosságát. Le is vonta a tanulságot: „1986 óta elvet­ték tőlem a hazámat”, és azóta egy „szellemi hazában élek”. „Az én magyarságtudatom mélyen van.”

  • Ez alkati dolog, apám is idealista volt. Én elég mélyen vagyok magyar, hiszen egyebem sincs, mint a magyar nyelvem. Emigrálni nem tudok, elvesz­teném a nyelvet, röghöz vagyok kötve. Azt is tudom, hogy a magyarság mennyire társtalan ebben a régióban. Is­merem a környező nyelveket és kultúrá­kat, a magyarság semmibevétele emiatt sokkal mélyebben bánt, mint másokat.

  • Lehetséges a magyar irodalmi kánonon belül egy partikuláris zsidó identitás ábrázolása? Pap Károly ezt megpróbálta, és el is nyerte Németh László elismerését, hogy tudniillik így kell írnia egy zsidó írónak.

– Nem zárom ki, hogy Magyarorszá­gon szülessen nagy tehetségű, kisebbsé­gi nyelven író prózaíró vagy költő. Fi­gyelemre méltó műveket írtak a reform­korban a Pest-Budán élő tótok és rácok. De a zsidóságra ez nem érvényes. A ma­gyar zsidóknak legalább 150 éve ma­gyar az anyanyelvűk. A német zsidókat sem úgy disszimilálták, hogy azt állítot­ták volna, hogy nem német az anyanyel­vűk, hanem jiddis vagy ladino, mert mindenkinek német volt az anyanyelve. Vallásosak sem voltak, a vallással sem lehetett érvelni. Jött hát a vér mítosza Németországban is, Magyarországon is. Épp az a probléma, hogy jogilag, kultu­rálisan, nyelvileg és lelkileg magyarokat disszimilálni akartak, hogy elrabolják a vagyonukat, elfoglalják helyüket a szel­lemi, a tudományos és a kulturális élet­ben. Ez a késztetés nem halt ki teljesen, és ez ellen tiltakozik az ember, ha nor­mális, mint teljes magyar jogú állampol­gár, akinek magyar az anyanyelve és kultúrája. Pap Károly gyönge író. Nem azért, mert zsidónak vélte magát, hanem mert nem volt elég tehetséges és szor­galmas.

  • A rendszerváltás környékén írta azt is, hogy felháborítja, amikor egyesek nemzetiségi státust köve­telnek a zsidóságnak. Mára ennek az ügynek sokkal virulensebb hangoz­tatását halljuk. Változott-e a vélemé­nye?

– Van néhány ismérve a nemzetiség­nek, ezeket nem a magyar alkotmány definiálja, hanem egy törvény úja le, s ezeknek az úgynevezett magyar zsidók nem felelnek meg. Ha vallásos valaki, járjon imaházba, tartozzék a gyülekezet­be, ez tiszta ügy. Ha kulturálisan gon­dolja a zsidóságát, tanuljon meg ivritül, jiddisül, ladinóul. A nemzetiségről annyit bírnak mondani, hogy a mai ma­gyar zsidókat a holokausztemlékezet te­szi közösséggé… Nem teszi sem jogi­lag, sem valóságosan. Azért születik egy ilyen javaslat, mert a nemzetiségi ki­sebbségnek jutó támogatást valakik meg akarják kaparintani. A veszély az, hogy nemcsak azok válnak egy újsütetű nem­zetiség tagjaivá, akik úgy érzik, hogy oda tartoznak, hanem erőszakkal oda terelnek olyanokat is, akiknek az egészhez semmi közük. Ez a legjobb út a 21. szá­zad első zsidótörvényéhez. Ha ezt a par­lament elfogadja, az ember a legjobban teszi, ha veszi a kalapját. Mint magyar meneküljön, félreértés ne essék, mert aki zsidónak érzi magát, rég elment Iz­raelbe vagy az Egyesült Államokba. Nem tartom kizártnak, noha igen kicsi az esélye, hogy miután Európában ez az utolsó nagyszámú „közösség” (nem az, nem győzöm hangoztatni, de ők így fo­galmaznak), addig nem is fognak nyug­hatni, amíg mindenkit el nem üldöznek, akit ők zsidónak neveznek. Ennek gyö­nyörű példáját láttuk 1968-ban Lengyel- országban, aminek katasztrofális követ­kezményei lettek, főleg a lengyelekre nézve. Ez a forgatókönyv folyamatosan létezik Magyarországon Rákosiék óta, és vannak úgynevezett zsidók, akik alá­játszanak.

  • Hát ez nem éppen derűlátó prog­nózis. De beszéljünk most inkább az 1987-ben megjelent Jönnek című hí­res vagy hírhedt verséről, továbbá a már korábban, 1981-ben megjelent regényéről, az Ikszekről. Mindkettő botrányt okozott. Versében – amely sokakat felháborított, majd később nem kevesen visszakoztak, és iga­zolva látták a vers mondanivalóját – valamit mélyen megérzett. Az Ikszek okozta vehemens lengyelországi re­akcióra is jól emlékszünk. Ekkor írta A tollamért című szenvedélyes cik­két.

  • Ami az Ikszek-botrányt illeti, az nem „a lengyelek” műve – sokféle len­gyel van, tele van Lengyelország művelt humanistákkal -, hanem egyetlenegy nácié. Ezt nyugodtan kijelenthetem, ugyanis ő – aki a lengyel kommunista párt oszlopos tagja volt, amikor megtá­madta a regényemet – a rendszerváltás után a lengyel náci párt alelnöke lett. Mulatságos, hogy a regény alapján ké­szült Az Imposztor című darabomat ugyanakkor több mint százszor játszot­tak Varsóban, óriási sikerrel, a belőle készült filmet pedig eddig nyolcszor vagy kilencszer adta le a lengyel televí­zió. Két darabomból, a Kvartettből és a Szappanoperából a lengyelek nagyszerű filmet csináltak. Ami a verset illeti, ala­posan megvizsgáltam a botrány után, és jelenthetem: nem zsidó vers. Semmi nincs benne, csak magyarságtudat. Aki lezsidóz érte, az náci. Sajnos, ha Ma­gyarországon valaki a náci tendenciák ellen nyilvánosan fellép, az egyesek sze­mében nem lehet magyar, csak „ide­gen”, például zsidó. Ez beteg, elvakult reagálás. De sok nagyszerű magyar volt, aki fellépett az ilyen tendenciák ellen, Bartóktól kezdve Márain át Móricz Zsigmondig, ez közismert.

– Úgy hallottam, hogy páran, így Vas István, Karinthy Ferenc megijed­tek és elhatárolódtak. Ez így volt?

  • Így. Vas Istvánnal egy szót sem be­széltem többé, a temetésére sem men­tem el. Karinthy viszont megkövetett. Belátta, hogy a vers nem az én rémláto­másom volt, ez a tendencia újra létezik. A látogatásomról beszámol a naplójá­ban, a témáról nem. Ezt a verset 1984-ben írtam, akkor figyeltem fel, hogy a stadionokban kezdenek rasszista lózun­gokat skandálni. Ismertem a szurkoló­kat, és világos volt, hogy betanították őket. Később kiderült, hogy a pártveze­tés egyik szárnyának a segítségével kezdték felülről lefelé újra bevinni az emberekbe az antiszemitizmust, amely már szinte nem volt sehol. Aztán elért az alsóbb rétegekig, noha az embereknek semmiféle érdekük nem fűződik az anti­szemitizmushoz, életükben zsidót nem láttak, és fogalmuk sincs, mi az egész­nek a háttere. Hogy az óvodában a gye­rekek ma zsidóznak, az a nyolcvanas évek elején kezdődött, nem pedig a rendszerváltás környékén, ahogy szere­tik hangoztatni hamisan, és felülről ge­nerálták ugyanúgy, ahogy a Moczar-féle frakció tudatosan művelte a Lengyel Egyesült Munkáspártban. A magyar társadalom ellenállóbbnak bizonyult a kí­sértésre, és úgy látom, hogy most is ellenállóbb.

  • Az ön regényeiben, drámáiban mindig található bizonyos aktualitás, mára vonatkozó érvényesség. Az Ik­szekről például egyszer azt nyilat­kozta, hogy „nemcsak a múltról szól, ma is az Ikszek korában élünk” (tud­niillik a Kádár-korszakban).

  • Nem írtam a jelenről nagyregényt, nagyon nehéz a feladat. Ha egy történel­mi regényben felismernek a jelenben is érvényes problémákat, az attól van, hogy az én érzékenységem is a mai kor­ban alakult ki.

– Nekem is, mint sokaknak, feltűnt a többjelentésű cím: Fogság. Minde­nekelőtt Radnóti csodálatos sorai ju­tottak eszembe: „Egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság, s egy nap­pal rövidebb, látod, az élet is.” A bib­liai vonatkozás mellett a fogság le­het maga az élet, legalábbis a keleti felfogás szerint, lehet a test, lehet a zsidóság, a vaksiság, és a regényben ábrázolt szó szerinti fogság persze, elsődlegesen. Önéletrajzi párhuza­mokat is említett. Egyik nagybátyjá­ról meséli egy interjúban, hogy – azt hiszem – Svájcban ült egy padon, és leült mellé egy úr, aki megkérdezte tőle, hogy nem akarna-e dolgozni a British Intelligence Service-nek. Rá­adásul az illető úr nem volt más, mint a brit külügyminiszter, Mr. Eden. Önt is meggyanúsították min­denfélével, például azzal, hogy KGB- ügynök. A kémkedés, a besúgás, a bizalmatlanság központi, visszatérő motívuma a Fogság mellett az Ikszeknek is.

  • Állandóan mindenfélét mondanak az emberekről. De most már elvileg le­hetne tudni, ki volt ügynök és ki nem. Néhány hajdani barátom a rendszervál­tozás után elkezdett megint barátságo­sabban nézni rám. Kiderült számukra: amit bizonyos körökben terjesztettek ró­lam, nem igaz. Kikértem a magam anyagát. Voltam olyan ügyekben, ame­lyek közelében hemzsegtek a besúgók, noha én magam nem voltam „ellenálló”. Ehhez képest szinte semmit nem kap­tam, és ez törvényellenes. Ez nem jó bi­zonyítvány erről a köztársaságról.

  • A Fogság Úrija szintén egyfajta Jövevény”, akiről nem lehet tudni, kicsoda, akit érdekessé tesz, hogy nem lehet belelátni, félreértik.

  • Sok emberrel előfordul, hogy nem annak vélik, aki, hanem démonizálják. Azt démonizálják, akit nem értenek, s olyan tetteket tulajdonítanak neki, amit nem tett, ami eszébe sem jutott, de ez a társadalmi léttel jár. Ebből a szempont­ból a mai vagy a tegnapi Magyarország nem rosszabb, mint az ókori Görögor­szág.

  • Ön a Fogság áttörő sikere után különös helyzetbe került, mert most már ennél kevesebbet nem tehet le az asztalra.

  • Az embernek minden műve más, különben nem volna érdekes megcsinál­ni. Más dolgokon töröm a fejem azóta.

– Sok ma is érvényes mondanivalót találunk a regényben, többek között az emberi természetről, ami, úgy tű­nik, évezredek múltán sem változik. Nem is beszélve a zsidókérdésről, a kisebbségi helyzetről. A zsidók már itt is Jöttmentek”, s „már akkor is” felvásárolják a bankokat, kapzsik, kizsákmányolok. Nem beszélve a re­gényben ábrázolt alexandriai tömeg­mészárlásról. Az első pogrommal van netán dolgunk?

  • A „pogrom” szó nincsen leírva a Fogság című regényben, ugyanis ez ak­kor még nem létező fogalom volt, ez jó­val későbbi, szláv eredetű szó, és szlávok akkor még nem is voltak. A regényben Vészt emlegetek, de ez nem „vészkor­szak”, hanem „vész”. A „gettó” szó sincs leírva, holott ez volt az első gettó, mert az is középkori fogalom. Azt azonban használom, hogy „maffia”, hogy „kom­mandósok” – így is hívták őket -, mert a funkció azonos. Vigyáztam, hogy sem­mit vissza ne vetítsek a későbbi történe­lemből, mert hamisítás lett volna.

  • Ahogy Jámbor Juditnak elmondja könyvben megjelent beszélgetésük­ben: a Jövevény „egy nagy lengyel re­gény magyarul”. Arról is szól itt, hogy a misztika, a messianizmus, a len­gyelekkel ellentétben, nem igazán te­kinthető magyar hagyománynak. Saj­nálatos, hogy többek között a lengyel irodalom rendkívül mély ábrázolása ellenére sem kell ez a regény a len­gyeleknek, ugyanakkor a magyar ol­vasó számára ugyanez eléggé meg­terhelő olvasmány. Míg a Fogságot az emberek le sem tudják tenni. Szá­mított ekkora sikerre? Hiszen a már említett beszélgetésben legfeljebb arra számított, hogy regényeinek csupán pár ezer olvasója lesz.

  • Amikor ezt mondtam, még nem tudtam, hogy a Fogság regény lesz. Ami A jövevényt illeti, közeledik az idő, amikor ki fogják adni a lengyelek, és én addig vagyok nyugodt, amíg nem uszulnak a lengyel rajongók. Ők nagyon tud­nak utálni is, de rajongani is, és ha ők egyszer felkapnak valakit, akkor csapa­tostul ülnek az ember lépcsőházában, és nem mozdulnak. Addig vagyok szabad, amíg nem fedeznek fel a lengyelek.

  • Mint ahogy egy időben nagyon szerették a magyarokat.

– Mi vagyunk az egyetlen nép, amel­lyel nem háborúztak, hogyne szeretné­nek minket. Hozzáteszek valamit. Ép­pen azon dolgozom, hogy átírom A jö­vevényt. Nem szoktak regényt átírni az írók, nyaktörő vállalkozás. Tizenhét éve fejeztem be, és rájöttem, hogy van mit javítanom rajta. Én is hibáztam, nem­csak a hivatásos és a nem hivatásos be­fogadók. Nagyon remélem, hogy könnyebben lesz olvasható. Ez nem je­lenti azt, hogy engedményt tennék, sőt mélyíteni szeretném a szereplőket.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2006-05

[popup][/popup]