„A kontraszelekció kényelmes, de már középtávon visszaüt”

„A kontraszelekció kényelmes, de már középtávon visszaüt”

Interjú Nagy Ákossal

Harmincéves, „két és fél diplomája van”, kommunikáció szakon végzett, de járt a Filmművészeti Egyetemre is. Meghatározó izraeli utazása óta im­már tíz éve tevékenykedik a zsidó ifjú­sági világban. Miután a Somérból „ki­öregedett”, Kidma néven, barátaival létrehozta annak felnőtt korcsoport­ját, ami 2001-ben formailag is külön szervezetté vált „Remélhetőleg már nem sokáig maradok a Kidma ve­zetője” – mondja, bízva abban, hogy a huszonévesek átveszik a stafétabotot, ő pedig a Bálint Ház csapatával vég­zett munkájának szentelheti idejét.

Milyen céllal jött létre 1999-ben a Kidma?

– Egy madridi társaság alapította, akik a Somérban aktívak maradtak ugyan, de szerették volna, ha az ő igé­nyeiket is „kiszolgálja” úgymond vala­milyen közösség. Erre a baráti magra épült, nekik kívántunk értelmes szaba­didős programokat biztosítani. Amióta önállóak lettünk, próbálunk egyre nyi­tottabbá válni, és részt kívánunk venni a zsidó közéletben. Több mint kétszáz re­gisztrált tagunk van, bár a „taglétszám­versenyt” egyesek túlságosan kiélezet­ten élik meg. Mi szerényen azt mond­tuk, valószínűleg mi vagyunk a legki­sebbek, viszont minket maguktól keres­nek fel a fiatalok.

Mekkora az átfedés a zsidó szer­vezetek tagsága között?

– Csak becsléseink vannak. Jómagam szkeptikus vagyok: azt hiszem, nagyon szűk az a réteg, amelyet – beleértve min­ket is – elérnek ezek a szervezetek. A baj az, hogy ugyanolyan problémákkal küsz­ködünk, több köt bennünket össze, mint amennyi elválaszt. Rosszul menedzsel­tek, forráshiányosak, kiszolgáltatottak vagyunk, nincs kellő stratégia sem a szervezeteken belül, sem a szervezetekkel kapcsolatban. A Zsidó Közösségi Fórum (ZSKF) és a Zsidó Ifjúsági Tanács az együttműködés eddig ismeretlen szintjé­nek példája. Komolyabb projektek kap­csán – hasznos viták árán – mindig sike­rül összefognunk, de ezzel együtt az ér­dekérvényesítő képességünk nagyon gyenge, eredményeinket nem tudjuk „el­adni”, könnyen kijátszanak, kihasználnak minket. Állandóan az ifjúságot hibáztat­ják, holott az elmúlt években minden ér­demi kérdésben megszólaltunk.

Léteznek egyáltalán lényegi kü­lönbségek e szervezetek között?

Egy kívülálló számára ezek valóban elenyészők, nem derülnek ki nagy ideo­lógiai különbségek. Az ideológiák rész­ben terhesek, de látni kell, hogy minden szervezet mögül hiányzik az az értelmi­ségi attitűd, csoport, ami egyáltalán meg­határozhatna valamiféle irányvonalat.

– Mégis, hol helyezné el a Kidmát?

Felvállaltan baloldali-liberális érté­keket valló szekuláris, nyitott zsidó szervezet, amely nem ideológiákat pró­bál propagálni, hanem az emberek sza­badidejét próbálja tartalmassá tenni. Egy párttal sem törekszünk kapcsolatra, baloldali elveink például női csopor­tunk létezésében, karitatív akcióinkban mutatkoznak meg.

A működést nagyrészt a Mazsihisz támogatása biztosítja, gondolom.

Furcsa mostohagyerek állapotban az ifjúsági szervezetek hitközségen kí­vüliekként – eleddig egyedülállóan – önálló fejezetként szerepeltek a Mazsi­hisz költségvetésében. Ezt sokan nehez­ményezik, mások követendő példának tartják. Idén viszont már odáig jutot­tunk, hogy ismét csökkentették az ifjú­ságnak szánt támogatás összegét, ráadá­sul a kevesebb pénzt több felé szeretnék osztani. Félő, hogy az újonnan felállt hitközségi vezetés olyanokat is bevonna a támogatási rendszerbe, akik tényleges munkát az elmúlt években nem folytat­tak. A hét éve folyósított összeg folya­matosan csökken: az akkori húszmillió­nak mára a felét szánják az ifjúsági szer­vezetek támogatására, holott egy tábor megszervezése már akkor is hét-nyolc- százezer forintba került. Elképesztő rö­vidlátás, főleg ha megnézzük, mennyi pénzt és energiát fordít hasonló célokra a többi történelmi egyház.

Nem lehetséges, hogy a Mazsi­hisz riválisként tekint ezekre a szer­vezetekre?

Sokszor így érzem – ami akár meg­tisztelő is lehetne -, de egy „normális” fiatalembernek eszébe sem jut, hogy a Mazsihiszben fusson be karriert. Fontos érté­keket hordoznak a zsinagógák és az ah­hoz kapcsolódó intézményrendszer, de a jelenlegi kulturális és gazdasági helyzet­ben Magyarországon nem kínálnak ver­senyképes munkaerő-piaci alternatívát. Aki a zsidó világban akar dolgozni – és ezen nem csak a hitközséget értem -, az az esetek többségében elhivatottságból teszi, ami rendjén is van. Ám az igazság­hoz az is hozzátartozik, hogy nagyon so­kan nem állnák meg máshol a helyüket, tehát jobb híján dolgoznak ebben a kö­zegben. Ez a kontraszelekció kényelmes ugyan, de már középtávon visszaüt.

– A Mazsihisz sosem tett kísérletet az ifjúság integrálására, ifjúsági ta­gozat létrehozására?

Volt ilyen indítvány a közgyűlés előtt, de nem tárgyalták meg. Személy szerint én járok zsinagógába, de mástól nem követelhetem meg. Azt mondják, nem vagyunk eléggé zsidók, csak velünk szemben támasztanak elvárásokat, pedig nincsenek felkészülve a fogadásunkra. Ha valamit nem tudok eladni, akkor nem biztos, hogy a piac a hibás. Érdemesebb volna inkább a már meglévő – legalább a kifejezetten vallásos – közösségeket, struktúrákat felkarolni. Persze könnyű a Mazsihiszt kritizálni, mások ugyanis még annyit sem tesznek az érdekünkben. Nem „ellen-Mazsihiszre” van szükség, hanem párbeszédre. Erre jó példa a Zsi­dó Közösségi Fórum, ahol – bár sokan szeretnék ezt belelátni – nem a hatalom és a pénz a legfontosabb kérdés.

Azért a függőségi helyzet tagad­hatatlan, nem gondolkoznak más le­hetőségeken?

Ez tény, ezért nem állhatunk egy lá­bon. Mi a létfenntartásért küzdünk, elemi gondok kötnek le minket. A tényleges függetlenségnek nem az a feltétele, hogy ne kapjunk pénzt a Hitközségtől, csupán az, hogy ne ez legyen a meghatározó.

– Tízéves tapasztalattal nyilván van összehasonlítási alapja, milyen a mai helyzet a kilencvenes évek kö­zepéig tartó, sokat emlegetett „zsidó reneszánszhoz” képest.

– Én már ennek a reneszánsznak a le­csengésekor kapcsolódtam be, de azok nagy része, akik akkoriban kíváncsian kö­zeledtek a zsidósághoz, szinte mind eltá­volodtak ettől a közegtől. A kilencvenes évek közepén szinte semmiféle együtt­működés nem volt a szervezetek között. A frontvonalak addigra jól láthatóan kia­lakultak, ki-ki eldönthette, hová akar tar­tozni – a többség a távolmaradás mellett döntött. Talán azért is, mert akkoriban rossz kérdésekre rossz válaszok születtek a közösségen belül. Amikor mi csináltuk a Somért, képesek voltunk új válaszokat adni, amire mind a szülők, mind a fiatalok „vevők” voltak. Ez hitelt adott nekünk. A zsidó közéletben az együttműködés terén néhány éve elértük a mélypontot és mos­tanra talán megindult az összefogás. Alapjában véve optimista vagyok – hisz ma már létezik zsidó újság, iskola, közélet -, mindenkinek esélyt kell adni, de szük­ség van egyfajta tisztulási folyamatra, ami nem biztos, hogy a mai struktúrákkal tel­jesedik be. Amennyiben nem ismerjük fel a saját korlátainkat, nem valljuk be őszin­tén a hibáinkat, vagyis hogy eddig az egész zsidó közélet inkább öncélú volt, mintsem nyitott és vonzó, akkor nem tu­dunk továbblépni. Ha így lesz, akkor tényleg eufémizmus százezres zsidóság­ról beszélni és még az is csoda lesz, ha tizenkétezren vallják magukat zsidónak.