Jobboldal – antiszemitizmus nélkül?

GADÓ JÁNOS

Jobboldal – antiszemitizmus nélkül?

Az irtózat genezise feltehetőleg az 1990. januári Csurka-féle „Ébresztő magyar­ság!” beszéd: a zsidók a demokratikus kibontakozás nagyon korai szakaszában megtapasztalhatták, hogy az újjáéledő jobboldal és az antiszemita szélsőjobb kibogozhatatlanul összefonódik. Ez a tapasztalat számukra az új magyar demok­ráciával egyidős, és attól szinte elvá­laszthatatlan.

Ebben az archaikus irtózatban elvész minden részlet, így valószínűleg keve­seknek tűnt fel, hogy a Fidesz demagó­giája túlnyomórészt már a politikai kor­rektség keretem belül csapongott. Ellen­ségképének centrumában a milliárdosok által irányított MSZP állott, amely mögül hiányzott a szálakat mozgató dé­moni, zsidó SZDSZ. Minderre még uta­lást sem tettek, és az 1989 után oly gaz­dagon felvirágzó pszeudo-antiszemita nyelvezetnek (liberálisok, idegenszívűk, Kun Béla unokái stb.) nyoma sem volt a jobboldal választási kampányában. Még a nemzeti demagógia is jóval visszafo­gottabb volt: az 1990-ben kimondottan a nacionalizmust gúnyoló célzattal jelkép­nek választott „magyar narancs” színe jóval kevésbé volt alkalmas bármiféle ellenségkép vizionálására, mint a nem­zeti színek, melyekben 2002-ben a Fi­desz hívei parádéztak. Az ókonzervatív demagógiájukkal vala­miféle tekintélyuralmi rendszert visszasíró Semjén Zsolt és Mikola István sem tett homá­lyos utalásokat holmi összeesküvésre. A 2002-es kampánnyal ellentétben a Fidesz most nem engedte meg, hogy utcai demonstrációjához csatlakoz­zanak a MIEP tüntetői. Amilyen gátlás­talanul (és látszatra teljesen ötletszerűen) felhasznált a jobboldal minden lehetsé­ges és lehetetlen ürügyet az ellenfél lejá­ratására pragmatikus téren, olyan szilár­dan tartotta magát a politikai korrektség elvi határaihoz. (Az is igaz viszont, hogy ennek nyűt megfogalmazását gondosan kerülték, nehogy a szélsőjobboldali sza­vazóbázist elriasszák, s a második fordu­ló előtt, amikor már minden szavazatra szükség volt, a Műegyetem előtt rende­zett Fidesz nagygyűlésen az antiszemita Jobbik óriás transzparense lengett pre­mier plánban.)

Említést érdemel a zsidó tematika öt­letszerű megjelenése a Fidesz kampá­nyában. Deutsch Für Tamás, a párt egyik frontembere egy politikai poén kedvéért (hogy ti. az ellenfél egyik plakátját a ná­ci propagandával vethesse egybe) előrángatta zsidó gyökereit. Amilyen ízléstelen volt ez a lépés, és amennyire joggal nevezték őt ebben az összefüg­gésben házi zsidónak, annyira fontos meglátni, hogy ő itt a nácizmust és a holokausztot a mai, európai kontextusban említette meg mint az abszolút gonosz­ság szimbólumát. Hasonlóan nyilatko­zott meg Pokorni Zoltán, aki a Fidesz győzelme esetén bevezetendő Trianon- emléknap pedagógiai hasznosságát egyebek közt azzal támasztotta alá, hogy „a Fidesz-kormány által az iskolákban bevezetett kötelező holokauszt-emléknap beváltotta a hozzáfűzött reményeiket”.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy mind elvágták volna szélsőjobb irányába nyúló szálakat. Ezek elsősorban a Fidesz-közeli média felé mutatnak. Lovas István – a Magyar Nemzet brüsszeli tu­dósítója, a lap egyik kulcsembere – írá­saiban meghatározó szerepet játszik a zsidóellenes düh. A lap húsvétkor (a vér­vádak hagyományos idején) jónak látott egy hosszadalmas értekezést közölni a zsidók Jézus meggyilkolásában viselt fe­lelősségéről. Az április 21-i, választási részvételre buzdító vezércikknek („A henteskormány megragadta Magyaror­szágot – Isten úgy segélje – és odadobta a multinacionális tőke asztalára… Fölemelkedett a kés, és ott vannak alatta a gyerekeink…’’) kimondottan vérvádas áthallásai vannak. A Fidesz mellett teljes mellszélességgel kiálló Demokrata pe­dig (a Magyar Fórum mellett) a hazai antiszemitizmus zászlóvivője, mely egyebek közt Holokauszt-tagadó művek népszerűsítésében jeleskedik.

Mindezzel együtt elmondható: a po­pulista, antidemokratikus, tekintélyelvű Fidesszel az élén mára a magyar fősodrú jobboldal politikusainak nyilvános dis­kurzusa messzebbre került az antiszemi­tizmustól, mint az elmúlt tizenöt évben bármikor. (Ugyanakkor árnyalják a ké­pet Orbán Viktor Tatán, zárt ajtók mö­gött elhangzott szavai a „derék miépesekről”, valamint elképedése afölött, hogy „rendes, normális magyar vidé­ken” hogy szavazhat hét vagy nyolc szá­zalék a szabaddemokratákra.)

A zsidóellenes indulat persze nem vész el, csak átalakul: egy országos fel­mérés valószínűleg épp annyi antiszemi­ta érzelmű embert mutatna ki, mint öt- tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ugyanis nem a mennyiség, hanem a strukturáltság a döntő: ha az antiszemitizmus távol van a hatalom (politika, gazdaság, média, tár­sadalmi mozgalmak) elitjétől, és csak a széleken fortyog, akkor kellemetlen, de nem veszélyes.

Mindez európai trend: az egész politi­kai spektrum balra mozog. A nagy nyu­gat-európai jobboldali néppártok már harminc-negyven évvel ezelőtt eljutottak oda, ahová – reméljük – a magyar jobb oldal is tart: világos határvonalat húztak önmaguk és a szélsőjobb közé. (Eköz­ben a nyugat-európai szélsőjobb sem a régi már: elsősorban nem korporativista, fasiszta és antiszemita, hanem idegen- és bevándorlásellenes, ami a zsidókra néz­ve jóval kevésbé veszélyes, sőt néha fur­csa, groteszk érdekszövetséget is létre­hoz.) A nagy baloldali pártok (és még in­kább a baloldali médiumok és véle­ményformáló személyiségek) ugyanak­kor külpolitikai téren sok tekintetben a hajdani szovjet politika határáig jutottak: Amerika-ellenesek és Európa gyarmato­sító múltja miatt hajlamosak rokonszenvvel, de legalábbis elnézéssel és megértéssel kezelni minden olyan moz­galmat és ideológiát, amely szemben áll a nyugati demokrácia értékrendjével. „Progresszív” értelmiségiek gyakran több megértést tanúsítanak a civileket gyilkoló iraki iszlamisták, mint az őket üldöző amerikai katonák iránt.

A fősodrú nyugati jobboldal távol ke­rült a szélsőjobbtól (noha az iszlám or­szágokból érkezett bevándorlók sikerte­len integrációja nagy kihívás számára), miközben a fősodrú baloldal bizonyos vonatkozásban közel került a szélsőbal­hoz. Zsidó szemmel nézve ez annyit je­lent, hogy Nyugaton a régi vágású anti­szemitizmus már teljesen szalonképte­len, a jobboldaltól tehát nem kell tartam, miközben a „zsidó” helyett „Izrael” és „cionista” hívószavakkal operáló szél­sőbal, az antiszemitizmus zászlóvivője erőteljesen belép a képbe.

A magyarországi választásokat ebben a kontextusban kell nézni: a honi jobbol­dal megmozdult, és – ami a zsidósághoz való viszonyt illeti – kezdi eloldani hajó­ját a szélsőjobbtól, amely hagyományos antiszemitizmusa mellett még ennek újabb verzióját is elsajátította. A baloldal még a gazdasági gondokkal van elfog­lalva, s – a jelentéktelenségbe süllyedt Kommunista Munkáspárton kívül – nem fogékony az ultrabalos Nyugat-ellenes radikalizmusra, amely a Lajtán túl az új antiszemitizmus hordozója.

Ott tartunk tehát, hogy a mainstream jobboldali párt lassan elválik a régi anti­szemitizmustól, miközben a mainstream baloldali párt az újra még nem vevő. Talán lesz néhány jó évünk.

Gadó János