Homoszexualitás és zsidóság

KOZMA GYÖRGY

Homoszexualitás és zsidóság

Magyarországon is látható immár a nagy vitákat felkavart Trembling before G-D, „Remegve I-ten előtt” című film, amely riportsorozat keretében (elmesélve a kellemetlen megaláztatá­sokat, amit a felmutatott melegek átél­nek az ortodox közösségben) amellett érvel, hogy a melegek elleni tiltásokat az ortodoxok körében el kéne törölni.

Valóban kegyetlenség megalázni valakit a másnak közvetlenül nem ár­talmas viselkedés miatt. De nem elég ezzel kapcsolatban elismételni azt az ismert liberális álláspontot, miszerint az ortodoxia túl konzervatív, ha ön­megtartóztatást vár el a melegséggel küzdő hívektől. Talán érdemes lenne tárgyilagosan bemutatni az ortodox rabbik oldalán felmerülő érveket is. Végül is a vallás nem az egészségesen életüket élvező (nem hívő) emberek számára próbál támaszt nyújtani. A legtöbb vallás – s mind a zsidó bibliai tiltás alapján, melyet persze a refor­merek kimagyaráznak, mintha csak a hím prostitúcióra vonatkozna – azért javasol bizonyos önmegtartóztatást, mert a (zsoltárbeli kifejezéssel) „megtört szívű” emberekhez szól. Amit a vallásosak nehezen tudnak el­képzelni: vannak emberek, akik úgy hiszik, van náluk, az önzésüknél na­gyobb erő. Ezt személyes jellegűnek képzelik, s teremtőnek nevezik. Annyit ateistaként is elismerhet bárki, hogy mindenki elképzelhet egy nála nagyobb erőt, hosszabb távú érdeket. Aki a lélektanhoz ért, tudja: vannak szenvedélybetegségek, amelyekből csak az önzés, az ego legyőzésével le­het kigyógyulni.

Mindenestre jobban hinnék ennek a filmnek, ha elmesélné azokat a kelle­metlenségeket is, amelyek a meleg élettel járnak s akkor is felmerülnek, ha megengedőbbé válik a társadalom.

Mert valóban lehet úgy érvelni, hogy csodálatos, ha valaki mértékkel tudja élvezni a bort, a füvet és a (ho­mo) szexet. Szomorú, hogy volt a múltban és még ma is van olyan kö­zösség vagy egyház és állam, ahol me­galázzák, vagy nyilvános kivégzés ke­retében meg is ölik őket, mint Iránban. De mi lesz azokkal, akik nemcsak ma­guknak ártanak: akik szenvedélybeteg túlzások során semmibe veszik szeret­teiket, s esetleg önpusztító módon ve­tik bele magukat a kéj hajhászásába? Nem várható el egy rabbitól, paptól vagy akár szellemi embertől, hogy ki­utat mutasson nekik? Hogy elmagya­rázza, vannak „hosszú távú érdekek”, esetleg sok száz, sok ezer éves szokás- rendszerek, amelyekhez igazodva egy- egy apró pluszkielégülésről néha érde­mes talán lemondani, mert az önfegye­lem szüli az öntiszteletet. Van olyan rabbi, Aaron Greenberg-nek hívják, aki elmagyarázza a film után, hogy ez csak egy kihágás, olyan, mintha nem időben gyújtjuk a gyertyát. Talán iga­za van. Olyan rabbiról is tudok (Chaim Rapaport Londonból), aki előadásai­ban azt hangsúlyozza, nem szép dolog megalázni a melegeket, mert nem „te­hetnek róla”, viszont érdemes elkerül­niük az anális szexet, hogy a féceszben ne pusztuljon el a sperma, mert ez – a gyilkosság tiltása – igenis fenntartan­dó. Olyan hozzászólást is olvastam (Ariel K. Kleintől), hogy a taoista elszorítós módszer (mely orgazmust ad ejakulácó nélkül) akadályozza meg legjobban a talmudi „schihat zeráim-ot”, a mag leölését.

Szerintem, meg lehet látni egyszerre mindkét fél igazát: az is csodálatos, ha valaki megtalálja a harmóniát és a bé­két egy azonos nemű élettárs mellett és örökbe fogadnak gyerekeket, és tényleg szép lenne, ha az ortodox rab­bik ezt elfogadnák. Csak akkor nem ortodoxok lennének, hanem reforme­rek. Szerencsére vannak reformista csoportok, melyek hajlanak erre. Per­sze újságíróként nem biztos, hogy (a film szellemében) tanácsot kell ad­nom, hogy egy-egy nagyobb, konzervatívabb vallási csoport milyen sze­mélyzeti politikát folytasson. Meg kell tudnom érteni azokat is, ha az ön­megtartóztatás fontosságát hirdetik.

Nem dönthető el ma még, mi mennyire genetikus, hiszen a gének a környezetre reagálnak. Természetesen a film körüli kampány egy irányba próbál nyomást kifejteni, de a róluk szóló tájékoztatás elég, ha semlegesen ismerteti az álláspontokat. És minden­képp elvárható tőle, hogy tájékoztas­son a nézeteivel ellenkező érvekről is. Azokról, melyek Freud óta élnek. Eszerint a túl távoli apa és a túl közeli anya hathat egyes érzékenyebb gyere­kekre úgy, hogy számukra ijesztő vagy rejtélyes lesz az apa neme és ezt a szorongást fedik le erotikus izgalommal. Ha érzelmileg valaki pótolja számukra a gyerekkori elutasító apa­hiányt (akár a jóisten, akár a főrabbi, akár egy talmud-tanulótárs vagy kato­natárs vagy pszichológus), akkor gyakran átalakulnak a kínzó erotikus vágyak, és az illető viszonya a férfiak­hoz és a nőkhöz is megváltozik. Ne­kem legalábbis ez volt a tapasztalatom 25 évvel ezelőtt: véletlenül egyéb bajokkal mentem el egy guruhoz, akinek a kézrátétel és ölelés volt a fő hobbija (erotika mentesen), s csodák csodája, később soha nem kellett kényszere­sen, ellenállhatatlanul szexualizálnom az egy ideig még túlzóan intenzív, ra­jongó férfibarátságaimat.

Mivel szociális munkásokat is taní­tok vallástörténetre a zsidó egyete­men, és magánéletemben is errefelé fi­gyelek: sok olyan embert ismerek, akik függők voltak: leszoktak alkohol­ról, kábítószerről, vagy viselkedési za­varokról például a szex (vagy a játék) terén. Sok emberrel vagyok kapcsolat­ban, akik úgy ítélték meg, hogy szép­- szép a homoszexualitás, de ők inkább szeretnék felfedezni a rejtettebb férfi­as képességeiket. Például szeretnék, ha saját génjeik ötszáz vagy ezer év múlva is jelen lennének a Földön. (Ezt is jelképezi az istenhit: az „ős-tenmagad” elképzelése.) így aztán egy sors­társ csoportban vagy terápiában, vagy akár a kamaszos élvhajhászatot spon­tán módon maguk mögött hagyva, idősebb korukban megtapasztalták a házasság és az apaság örömeit.

Nem sírom vissza a fundamentalista vallásosok túlzó melegellenességét, de látom, hogy a melegeken belül van egy kisebbség, akiket nem a vallás vagy a társadalom kényszerít arra, hogy átalakuljanak, hanem egyszerű­en félnek, hogy túlzásokba estek és in­kább szeretnének a többséggel harmó­niába kerülni. Amikor az ortodox rab­bik megértőnek mutatkoznak az ő belső küzdelmeikkel, és az önmegtar­tóztatást javasolják, akkor nem a homofóbiát támogatják, hanem figye­lembe veszik az emberi lélek változó, fejlődő és sokszínű voltát. Sokak szá­mára a melegség nem marad a végső állapot, mert nem találnak benne belső békét. Azt mondják, elég az átlagnál kevésbé „csinosnak” lenni ahhoz, hogy soha ne találjon valaki „partnert” a meleg szubkultúrában. Persze na­gyon igaz, hogy utálkozni viszont ne­vetséges. És veszélyes is, emberéletek függhetnek attól, hogy a gyűlölködést e téren leállítsuk. Ezért a film vetítése fontos és hasznos vitákat indíthat el.

Van egy, a Tóra megértéséhez mai is nélkülözhetetlen XII. századi biblia­magyarázó (Rási) aki valahol egy IV. századi talmudi szöveget idézett, mi­szerint nem erényes dolog undorodni a disznóhústól. Az a helyes, ha azt mondjuk: a disznóhús biztos nagyon finom, de én köszönöm, nem kérek, mert a Mennyei Atya megtiltotta, hogy Őrá emlékeztető jelem legyen. Így van ez a homósággal is, helye lehet az élet különböző fázisaiban. De legyen sza­bad azoknak, akik erre vágynak, eset­leg túllépni rajta. Ebben viszont akadá­lyozhatja őket, hogy a Remegve I-ten előtt tucatnyi ortodox meleg interjúja közt egy sincs, aki tranzicionált volna, és elmondta volna, hogy ez is egy le­hetséges választás. Azok, akik nem harmonikusan élik meg e konfliktust (és ők is esetleg „genetikusnak” érzik elutasításukat, de reménykednek a te­rápiákban), csak újabb provokációt lát­hatnak ebben a filmben.

Szerintem nem nekem kell filmkriti­kusként, újságíróként megmondanom, hogy mit tegyenek a vallásosak, ők majd elvitatkozgatnak. De, ha tehe­tem, bemutathatom az érem ezúttal nem ábrázolt, másik oldalát. Elhiszem az interjúalanyoknak, hogy csak türel­metlen követelésekkel vagy gúnnyal találkoztak, és hogy senki nem próbál­ta megérteni őket. De ők vajon bele­gondoltak-e, hogy mit jelentenek, mi­re valók a vallási korlátok? Hogy le­het, hogy ők mind „genetikusán” har­monikusan melegek, s akkor megta­lálhatják a módját vágyaik kiélésének, de azok, akik gyermekkori sérülés mi­att vágynak apai érintésre, azok kény­telenek a fegyelem útját járni és ezt az eszközt elvenni tőlük helytelen volna? Ezt a cikket azért írom, mert biztos va­gyok benne, hogy a filmet pozitívan kommentálja a sajtó többsége (ha em­lítik), de remélem, az olvasók szeret­nék a teljes képet látni. Ha azt tapasz­talják, hogy a liberális újságírók hitté­rítőként csak a dogmáikat ismételgetik az ellenérvek nélkül, akkor éppen a liberálisok semleges objektivitásra való képességében kell csalódniuk. Túl gyakori, hogy egy-egy irányzat önelé­gült lesz, és nem veszi észre az ellen­fél rejtettebb, erős igazságait. Óriási eredmény, hogy, miként a film széles amerikai visszhangjából kiderül, ma már van olyan rabbi, aki szánja-bánja, hogy valaha korbácsütésre ítéltek em­bereket a többségétől eltérő viselkedé­sük miatt. Ma már csak annyit monda­nak, hogy vallásos embertől, noha együtt érzünk fájdalmaival, mégis el­várjuk, hogy a „rossz ösztönt”, a túlzó, addikt kéjvágyat akár évekre legyőzze. Nem biztos, hogy ennél töb­bet érdemes követelnünk az ortodox rabbiktól. És, mivel nem mindenki fo­gadhatja meg a tanácsot, hogy elhidegült apja miatti férfi-érintéshiányát szexuális módon próbálja pótolni, a vallásos tiltás feloldása sokak szerint életveszélyt okozna, ezért nem meg­engedhető. A kibúvókat és a szemet hunyást pedig megtalálhatják azok, akiknek ez az igényük.