Véletlen

Véletlen

Halász Péter halott

Februári számunkban, a kommunizmus áldozatai emléknapja alkalmából összeállított mellékletünkben jelent meg Koós An­na A nem kívánt hagyaték című írása, melyben többek között arra is emléke­zett, hogy a Halász-színház tagjaként – s akkor még Halász Péter felesége­ként – hogyan ebrudalták ki őket az országból a hetvenes évek közepén.

A cikket szerkesztve eszembe jutott, hogy a Színház című folyóirat Halász-­számában, majd tíz éve, szerepelt két fotó, melyet a kivándorlás előtt készí­tettek a „társulatról”. A kopott, rossz minőségű felvételeken munkásruhá­ban, bakancsban, hosszú fekete sza­kállal, fején sildes sapkával, kezében a kivándorlási határozattal Halász Péter látható, mellette kisgyermeküket a ke­zében tartva Koós Anna és  Breznyik-Berg Péter hosszú kabátban, torzonborz hajjal, kerek fémkeretes szemüveggel – ha­sonlóképpen kopottasan öltözve.

Mintha a huszadik század elejének Oroszországból elűzött zsidóit vagy forradalmárjait láthatnánk.

Űzöttek is voltak, meg forradalmá­rok is.

Leginkább persze pesti avantgárd művészek. Kispolgárok és kommunis­ták – jórészt holokauszt-túlélők – gyermekei.

A fotót az írás mellé helyeztük, így jelent meg.

Mire kijött a nyomdából, a magyar sajtó, rövid gyászjelentés nyomán, szétkürtölte a hírt, hogy Halász Péter – halálos beteg lévén – utolsó avantgárd színházi akciójaként, a Műcsarnok ap­szisában ravataloztatja fel magát. Ba­rátai és tisztelői ott vehetnek búcsút tőle, elmondván a gyászbeszédeket is, melyeket Halász, a nyitott koporsóban fekve végighallgat, majd a közeli na­pokban Amerikába távozik, ahonnan – mivel rákbetegsége előrehaladott ál­lapotban van – már nem tér haza.

Azt hittem, csupán egy újabb bemu­tató, geg, olyasmi, mint amikor aznapi újságcikkekből rendezett darabot esté­re. Zseniális húzás, gondoltam: a kommerciális média csőbe húzása, mely kultúráról csak akkor tudósít, ha valami extrával körítik.

Majd néhány telefon után kiderült, mindez bár színház, de mélyen valósá­gos. Hátborzongató búcsú, autentikus záróakkordja a színházcsináló életpá­lyájának, melynek a hivatalos kultúrá­ból kiszoruló társulat hetvenes évek­beli Dohány utcai szobaszínházi ide­jét, s még inkább a New York-i Squat és Love Theatre kirakatszínházi kor­szakát, élet és művészet határainak feloldódása, a kommunáiét, a hétköz­napi élet művészetté való átlényegítése, és a művészet hétköznapiasítása – mondjuk úgy, talán nem félreérthetően – társadalmasítása és forradalmasítása jellemzett. New Yorkban egy alkalommal Halász, Bálint István­nal, utcai lövöldözést szimulált, mire a rendőrség a közönség teljes zavarára közbelépett.

A kilencvenes évektől kezdve jár­hattak csak vissza Magyarországra. Volt, aki hazatelepült, Halász kétlaki életre rendezkedett be New York és Budapest között: írt és játszott, szín­házat és filmet rendezett, végül Jeles Andrással a Városi Színházat igazgatta.

Több száz ember vett búcsút Halász Pétertől a Műcsarnokban, aki fekete öltönyben, fehér ingben, fekete nyak­kendőben, piros sálban, csonttá soványodva, ám koporsójában fel-felülve, s a búcsúztatókat olykor kommentál­va, el-elnevetve magát vicceiken, ját­szotta végig pályája utolsó szerepét.

Mindezt megírták a lapok.

Kovács András hív fel februári szá­munk megjelenése után, és az összeál­lítást dicsérve, Halászra terelődik a szó, akivel a hetvenes években baráti kapcsolatban állt.

Különös véletlen, mondom, annyira szerettem volna, hogy az a fotó meg­jelenjen az elűzött társulatról, ame­lyen Halász is szerepel.

Az egyik nagylánya, mondja, Galus, akinek Koós Anna az édesanyja. A másik Cora. Tudod, az a lány, aki Je­les András Senkiföldje című filmjének a főszereplője volt.

Majdnem kiesik a kezemből a telefon.

Nézd meg a címlapot, nyögöm.

A kommunizmus áldozatai emléké­re szerkesztett összeállítás borítójának montázsához az egyik legfontosabb magyar holokausztfilm főszereplőjé­nek arcát használta a grafikus. A vörös csillag éles kontúrjai mögött elmosód­va jelenik meg az ijedt leányarc, Cora Fisher arca.

A grafikus nem tudott Koós Anna írásáról, csak a melléklet témájáról, és január közepén, amikor összeállítot­tuk a lapot, egyikünk sem tudott Ha­lász betegségéről, sem készülő performanszáról.

Ráadásul nekem nem jutott eszem­be, hogy a Senkiföldje főszereplője Halász lánya volt.

Döbbenten hallgatunk. Vannak helyzetek, események, amikor az em­ber a véletlen mögött akaratlanul is misztikumot érez. S ilyenkor nem is kell kommentár.

*

Halász Péter március 10-én hajnal­ban, 63 éves korában, New York-i ott­honában hunyt el.