Semmi nem tesz szabaddá*

MELVIN JULES BUKIET

Semmi nem tesz szabaddá*

Melvin Jules Bukiet amerikai zsidó író, hat prózakötet szerzője. Leg­utóbbi munkái a Strange Fire című regény és a Faker’s Dozen című no­vellagyűjtemény. Két antológiát szerkesztett: a Neurotica címűt zsi­dó írók szexuális témájú írásaiból, mely magyarul az Ulpius Ház gondozásában, Buja zsidók címmel jelent meg, és a Nothing Makes You Free címet viselő kötetet, mely holokauszt-túlélők le­származottjainak írásaiból válogat. Ennek címadó da­rabját közöljük.

Kő zuhan a tó közepébe.

Hullámokat korbácsol.

Mintha lángoló üstökös csapódna for­ró szurokgödörbe. Szökőár támad. A becsapódás legyen a holokauszt. A gödröt hívjuk Európának.

Ezek a szerencsétlen zsidók azt hit­ték, hogy Európa lehet ideiglenes ott­honuk, amíg arra várnak, hogy vissza­térhessenek a Szentföldre. A megvál­tás napjának eljöveteléig pedig béké­ben élhetnek: dolgoznak, tanulnak, kóser csirkét esznek. Legtöbbjük na­ponta imádkozott Istenhez, aki Cion földjéről Babilonba, Rómába, Spa­nyolországba, a középkori Közép-Európába, majd a termékeny lengyel vi­dékre vezette őket. A néhány kifino múlt újságolvasó és író városlakóból, még belőlük is a száműzöttség áradt. Egy-egy részeg paraszt néha elvert egy-egy ágrólszakadt zsidót, az meg belehalt. Na és? Voltak vérvádak. Hát aztán? Pogromok is. Mit vártunk? Ez itt Kelet-Európa, ahol Marx, Rothschild és Freud, Kafka, Chagall és Schönberg ellenére nem sok minden változott a középkor óta. Bármily bizonytalan volt is az élet, végül mégis minden ment a maga útján, csakúgy, mint azelőtt mindig. Honnan is sejt­hették volna ezek az emberek akkor és ott, hogy a termékeny évszázadok gyümölcse semmivé válik?

Családunk egy barátja Oswiecimben nőtt fel. A német nyelven kiejthetetlennek bizonyuló szláv hangok mi­att a Krakkótól harminc mérföldre nyugatra található falu Auschwitz né­ven vált ismertté. A fiú a nyírfaliget­ben játszott a többi gyerekkel. Ott, ahol a zsidó világ utolsó imáját mor­molta, mielőtt egy golyó… egy kés… egy tégla…, mielőtt egy orvos, egy hentes, egy pék…, mielőtt a gáz.

Aztán jött a normandiai partraszál­lás, a Vörös Hadsereg, a német kapitu­láció. A koncentrációs táborokat „fel­szabadították” és körülbelül százezer zsidó szabadult meg a pokolból. Még többen jöttek elő a rettegésben, bujká­lással töltött évek után.

Különös világba kellett visszatérni­ük! Otthonaik felégetve, kultúrájuk le­rombolva, Istenük hallgat. Gyerekek és öregek nélküli világ, többnyire húsz-harminc év körüli túlélőkkel, ők azok, akik korábban munkára ideigle­nesen alkalmasnak ítéltettek. A legi­jesztőbb, hogy a túlélők világa a szülő nélküliek, az árvák világa volt.

Anyáikhoz hasonlóan anyanyelvük, a jiddis is halott volt, akár a szanszkrit. A túlélők maguk pedig a pusztulás nyomát követő kísértetek. Ma gratu­lálnak nekik hősiességükért, jellemü­kért, puszta létükért is, de a szörnyű tény nem feledhető: valójában Hitler nyert. A zsidók vereséget szenvedtek. Európa morálisan és kulturálisan lé­nyegében zsidómentes. Így aztán el­várás lett, hogy a túlélő ne legyen több észrevétlen természetfölötti jelenség­nél: lánccsörgetésével, rémisztő törté­neteivel ne zavarja az élőket. A bűnös világ cserébe úgy próbálta megnyug­tatni lelkiismeretét, hogy mindazok­nak útlevelet biztosított az Egyesült Államokba és más országokba, akik­től egy évtizeddel korábban megta­gadta a belépést.

És a túlélők többnyire megfeleltek az elvárásnak. Úgy tettek, mintha nor­mális életet élnének, dolgoznának, lakbért fizetnének és vacsoráznának, akárcsak a többi ember.

Néhányan, például Elie Wiesel és Primo Levi is, nyomtatásban rögzítet­ték egyéni és közösségi tragédiájukat, de a legtöbben éppolyan észrevétlenül éltek tovább külföldön, mint annak előtte, azóta lerombolt otthonaikban. Az 1950-es éveket írtuk és a holoka­uszt még nem épült be annyira a köz­tudatba, mint harminc évvel később. A túlélők azonban alig várták, hogy felfedezzék őket: a szabó Borough Parkban, a kőműves New Jerseyben, a háziasszony Miamiban, valamint tel-avivi, londoni és melbourne-i társaik iszogatás közben egymásnak mesélték el történeteiket. Egymásnak és gyer­mekeiknek, akiknek nem volt más vá­lasztásuk, mint meghallgatni őket.

Minden igyekezet ellenére, nem si­került eltörölni őket a föld színéről. Az árnyalakok visszatértek az élők bi­rodalmába. Ez pedig azt jelentette, hogy ismerkedniük kell, barátkozniuk és bömbölő csecsemőket világra hoz­niuk, akiknek megszületésére egy év­tizeddel korábban fikarcnyi esély sem volt. A holokauszttal foglalkozók eze­ket a gyerekeket másodgeneráció né­ven emlegetik, függetlenül attól, hogy tizennyolcadik generációs németként Európában maradtak, vagy első gene­rációs amerikaiként az Egyesült Álla­mokban születtek.

Az élet a gyermekek számára bizo­nyos értelemben még különösebb – persze összehasonlíthatatlanul ve­szélytelenebb – volt, mint a szüleik számára. Az első generáció életében űr tátong, mégis, visszatekintve, a tá­voli múltban felködlik számukra az élet azelőtt.

A másodgeneráció számára azon­ban nincsen azelőtt. Számukra Auschwitz a kezdet. Apáik és anyáik a szó legszorosabb értelmében soha nem ta­lálkoztak volna, ha nincs az a zűrza­var, melynek következtében az euró­pai zsidóságból megmaradt néhány ember olyan társak mellé sodródott, akikkel a lágereken vagy a XX. száza­di diaszpórán kívül sohasem találko­zott volna.

A másodgeneráció puszta léte abban a fergetegben fogant, amelyből szüle­ik épphogy megmenekültek.

Minden másodgenerációsban van valami közös: aki nem ilyen családban nőtt fel, ezt nem értheti. Ezeknek a boldog, vagy boldogtalan családoknak mindegyike ugyanannak a szomorú történetnek egy-egy változatát ismeri. Egyes túlélők folyton a holokausztról beszéltek, míg mások említést sem tettek róla. Volt, aki a súlyos trauma miatt volt képtelen beszélni, mások azt remélték, így védhetik meg gyer­mekeiket a gonosz természetének megismerésétől.

A másodgenerációsok sosem fogják megismerni mindazt a fájdalmat, amit az első generáció a csontjaiban hor­doz, de van valami, amit mindenkinél jobban ismernek: az első generációt.

A többi gyerek szüleinek nem volt szám a karján. A többi gyerek szülei nem beszéltek olyan könnyedén tö­megmészárlásokról, mintha egy baseball-meccsről beszélnének. A többi gyerek szüleinek voltak szülei.

A többi gyereket is szerették a szü­lei, de soha nem néztek rájuk úgy, mintha puszta létezésük csoda lenne. A többi gyerek létezését nem tartották az önkény és a genocídium feletti visszamenőleges győzelemnek.

Mihez kezdünk ezzel az óriási fe­lelősséggel? Az ötvenes években szü­lettünk, füveztünk és dugtunk jobbra-balra, mint bárki más. Lázadásunk mégis bátortalan volt, hiszen hogyan is lázadhattunk azok ellen, akiket oly nagy veszteség ért? Hozzájuk képest mi bajunk is lehetett?

Hogyan kezeljük hát mindezt? A másodgenerációsok közül sokan, fel­nőttként úgynevezett „segítő” foglal­kozásokat választottak: pszichológu­sok lettek, vagy szociális munkások, mások a zsidó jótékonykodásban ta­lálták meg helyüket. Az író pedig írt.

Isten a tanúnk, nem maradtunk ma­gunkra: egyéni felnőtté válási folyama­tunkkal egyidejűleg a holokauszt tudo­mánya is érett, nyíltak a szörnyű kor kutatását záró zsilipek. Hogy miért nem történt meg mindez közvetlenül a háború után? Nem tudom. Az emberek, érthető módon nem akartak gondolni rá, de végül is a késleltetett robbanó­szerkezet működésbe lépett, a robba­násnak most vagyunk szemtanúi.

Az üstökös hatmillió mérföldes óránkénti sebességgel csapódik be, a hullámok felcsapnak. A duzzadó ár az első generációs primer forrásoktól a másodgenerációig eljutva más zsidó­kat (Saul Bellow: Mr. Sammler plané­tája, Cynthia Ozick: A kendő ), majd nem zsidókat is ( John Hersey: A fal, William Styron vélt holokauszt-könyve a Sophie választása, majd ezt kö­vetően Pat Conroy A tenger zenéje és Caryl Phillips karibi író A vér termé­szete) magával ragad.

Az elmúlt néhány évben azt vettem észre, hogy az általam olvasott köny­vek szinte mindegyike a holokausztról is szól – legyen az egy ausztrál könyv az isten háta mögötti világ ezeréves kultuszairól, egy brazil regény gengszterekről és drágakő-keres­kedőkről, egy homokos transzveszti­ta-fantázia, vagy a filmiparról rajzolt sötét kép, netán egy Los Angeles nyo­mornegyedében élő fiatal fekete költő életrajzféléje. Van közöttük jó könyv és van rossz is, de nem ez számít. Ar­ról van szó, hogy a holokauszt pró­bakővé vált, olyan alapvetéssé, amely előtt minden írónak fejet kell hajtani. Tegyünk egy próbát: menjünk be a legközelebbi könyvesboltba és ve­gyük le a polcról a szépirodalmi mű­vek közül minden tizediket. Néhány egyértelműen holokauszt-könyv lesz, de érdemes megfigyelni, hogy a többi között hány olyat találunk, amely csak úgy futólag, mintegy metaforaként, az irodalmi komolyság zálogaként, mindössze megemlíti azt a bizonyos H-val kezdődő szót. Az eredmény sze­rintem tízből hét.

Különös, hogy minden fizikai tör­vényszerűségnek ellentmondva, azok a bizonyos felkorbácsolt hullámok nem csitulnak el. Egymásra tolulnak, s az idő múlásával nemhogy csendesül­nének, egyre viharosabbak lesznek. Nincs még egy olyan esemény ko­runkban, amely ehhez hasonló, szim­bolikus jelentőséggel bírna. Egyedül a francia forradalom és Napóleon azt követő uralma az, amellyel utóhatását egyáltalán összevethetjük. Ötven év­vel Waterloo után Raszkolnyikov a császárt ábrázoló nyomatot szögei szentpétervári padlásszobájának falára és a világ tökéletesen érti, miért: ez a kép az emberi tapasztalat magasságait és mélységeit jelképezi, mely a nem­zeten messze túlmutat.

Az irodalom két legnagyobb és leg­meghatározóbb témája mindig is az élet és a halál volt: milyen élni és mi­lyen félni a haláltól. Ma a legmélyebb forrás ehhez a holokauszt. Valamilyen aspektusból szinte minden héten hal­lunk, vagy olvasunk róla. Több már, mint történelem, mitikussá vált, de nem partikuláris mítosz lett, hanem egyfajta történelmi Rorschach-folt: az emberek azt látnak bele, amit akarnak.

A depressziós igazolhatja elkesere­dettségét. A reménykedő megváltást kaphat. Az ostoba a lélek diadalának tarthatja.

Az író számára ellenállhatatlan té­ma. Olyannyira ellenállhatatlan, hogy egyesek még a hazugságtól sem riad­nak vissza: itt van például a közelmúlt groteszk átverése, „Binjamin Wilkomirski” Töredékek című könyve. A koncentrációs táborban töltött gyer­mekkorról szóló visszaemlékezésről kiderült, hogy fikció, egy olyan ember képzelgése, aki valóban és őszintén hisz választott identitásában. Túlélő-epigonság mindez, az áldozati lét irigylése. A Wilkomirski-ügy mégis több, mint pusztán egyetlen zavart el­me. Az emberek egyszerű­en nem tudnak szabadulni a holokauszttól.

Ebben az ingyen cirkusz­ban sajátos helyet foglal­nak el a másodgeneráció­sok. Mások tudása az ész vagy a lélek terméke, ná­lunk viszont mindez gene­tikus. Ha durván tulajdon­jogilag akarnánk meghatározni: a mi­énk. Szüléinké volt – nekünk adták. John Quincy Adams és Ken Griffey Jr. a szüleik nyomdokába léptek, így vesszük át mi is a Soá-bizniszt. Leg­szívesebben azt mondanám minden­kinek a Bellow-któl és Ozick-októl Styronokig és Wilkomirskikig: ‘Szánjatok le rólunk! Keressétek meg a saját bajotokat!” De a művész önki­fejezése nem korlátozható, nem is korlátozandó. A történelem a miénk, a mítosz azonban közterület. Igaz, mi még itt is fenntartjuk az elsőbbség jo­gát. Az ajándék, amit kaptunk, fertelmes, feladatunk előre meghatározott. A mi dolgunk, hogy elbeszéljük, mi történt, hogy azt kiáltsuk „Sose feledj!” Tennünk kell mindezt mégpe­dig úgy, hogy mi magunk nem emlé­kezhetünk semmire.

Minden holokauszttal foglalkozó intézmény az emlékezést állítja műkö­désének középpontjába. Pedig nem az ’emlékezés’ a megfelelő terminus. Akik nem voltak ott, akik németként vagy zsidóként nem álltak a szögesd­rót valamelyik oldalán, azok nem tud­nak emlékezni, ők a holokausztot csak elképzelni tudják. Annyit tudunk csu­pán, hogy milyen keveset tudunk.

Mégis, itt van ez a … történés, ez a Holokauszt, gyakran nagybetűvel ír­va. Nem szeretem ezt a szót. A „holo­kauszt” ritka köznév volt egészen az 1940-es évekig. Azután kizárólagossá vált és a túl gyakori használattól szin­te azonnal elcsépeltté is. Az elmúlt öt­ven évben európai eseményekre utalt, mégis tartalma miatt helytelenül más helyszínekre is alkalmazták: Ruandára, Kambodzsára, a Balkánra, nyo­mornegyedekre. Éppen ezért szíve­sebben használok olyan terminust, ami jelentésében kizárólagos. A „Soá” kifejezés lényegében ugyanazt jelenti héberül, mint a Holokauszt, de ez sem helyénvaló, hiszen teljesen más kul­túrkörből ered. Ezért mostantól a ’churbán’ szót fogom használni, mely jiddisül katasztrófát jelent. Az előtte álló határozott névelővel a kifejezés csakis arra az egyetlen churbánra vo­natkozhat, semmi másra.

Elsőként azt kell megtanulnunk, hogy ne próbáljunk magyarázatot ke­resni. A kérdés, hogy miért történt, őrjítő. Persze, voltak történelmi okok és események sorozata: volt I. világ­háború, volt azt követő depresszió, volt a kommunizmus térhódítása és az erre való reakció, volt egyházi antisze­mitizmus. Mindez lényegtelen. A né­meteknek egyetlen okuk volt arra, hogy megöljék a zsidókat: meg akar­ták ölni őket. Miért? Csak. Azért, mert szegények voltak, vagy mert gazda­gok. Azért, mert összetartóan és elszi­getelten éltek, vagy mert cilindert hordtak és operába jártak. Azért, mert szabóik és varrónőik spirituális, föl­döntúli látomások voltak, vagy, mert bankárjaik és újságíróik alattomosan összeesküdtek, hogy a hatalmat meg­ragadva az egész világot uralják. Azért, mert nem hittek egy közös is­tenségben, vagy mert saját törzsi iste­nükben hittek. Azért, mert keresztény gyerekek vérét itták. Mert voltak, akár egy hegycsúcs. Csak.

A ’churbán’ fekete lyuk, mely el­nyeli a fényt. Minél jobban megvilá­gítjuk, annál kevesebbet látunk.

A második megtanulandó tehát, hogy a realisztikus megközelítés lehe­tetlen. Az egyetlen kép, amit a nagy­szüleimről őrzök, egy beállított csalá­di fotó, melyet az 1920-as évek köze­pén készítettek, majd elküldték az amerikai rokonoknak. Ezen a képen egy széles karimájú, fekete kalapot vi­selő kemény ember bámul feszengve a kamerába, mellette vonzó fiatal nő ül, ölében kisgyerek. A kisgyerek – apám – képe elmosódott. Más gyerekek és más rokonok úsznak be a képbe. Isme­rem életük történeteit, halálukat nem fogom fikcióvá változtatni.

Az ember sóvárog, kétségbeesetten vágyik rá, hogy megértse a képen csak homályosan látható gyereket. Mintha az a mozdulat az exponálás pillanatá­ban húsz évvel később is életben tarta­ná majd, azért, hogy egykori mozdula­táról beszámolhasson nekem. Isten jósága mellett, hogyan magyarázható a gonosz létezése? A kép és ami mö­götte van, ennek az ellentmondásnak az irányába mutat.

Ha nem tudjuk elképzelni magunkat a tömegsírban, akkor nem is tudjuk magunkat kirángatni onnan. Akkor ott állunk azzal az egzisztenciális kétség­gel, amelyet Alain Finkielkraut fran­cia gondolkodó fogalmaz meg A kép­zelt zsidó című művében. Azt írja: „Örököse voltam egy általam meg nem tapasztalt szenvedésnek, megtar­tottam magamnak az üldözött szere­pét, de szorongattatását elviselnem nem kellett. Az osztozás önként kí­nálkozott: egyiknek jutott a tökéletes elhagyatottság és a névtelen halál, a szóvivőjüknek pedig az együttérzés és a tisztelgés… a vérbeli köteléknek kö­szönhettem a mámorító lehetőséget, hogy elvegyüljek a mártírok között legfeljebb annyi marad belőlük, hogy szeretem a mákos süte­ményt, a forró teát és szokásom nem beletenni, hanem elharapdálni a cukrot.”**

Más szóval, hogy küzdünk meg az­zal, hogy életünk legfontosabb esemé­nyei születésünk előtt történtek? Ho­gyan hat ez az időérzékünkre? Hite­lességünkre? Ők a történelem árnyai voltak. Mi is árnyak vagyunk: bizton­ságos, kertvárosi, hangulatlámpás szo­bánk árnyai. Annyit tudunk csupán, hogy mocskos örökséget kaptunk: a törté­nelem legszörnyűbb ese­ményének másodkézből való ismeretét. Végül is akár szerencsésnek is mondhatnánk magunkat: a hatmillió halott képzeletbe­li gyermekei nem élhetnek a másodgenerációsok szá­mára adott lehetőségekkel.

Könyveik talán ott rejtőznek az elhunytak könyvtárának polcain, ne­künk azonban nincs kul­csunk ahhoz a könyvtárhoz.

Csak szüléink könyvtárának lapjait ismerjük kívülről. Talán nem minden­kire igaz, de számomra a férfiak ala­csonyak, köpcösek, kopaszok és ke­mények, mint a kő. A nők teltek, ha­juk festett. Kemények, mint a kő.

Emlékszem egy évekkel ezelőtti összejövetelre, ahol az akkor alelnök George H. Bush ötezer túlélőhöz és azok gyermekeihez intézett beszédet a Washington Monument előtt. Politikai nézeteim miatt hamarabb eljöttem, és beültem a résztvevőkre várakozó bu­szok közül az elsőbe. Egyetlen, idősebb hölgy ült a buszon, aztán jöt­tek még néhányan. Ők praktikus okokból siettek annyira: az első teli busz indul el elsőként.

Sajnálatos módon probléma adódott: az első busz a VIP vendégek számára volt fenntartva. Amint a beszéd véget ért és a túlélők sokasága megrohamoz­ta a buszokat, egy akkurátus fiatal hölgy megkért bennünket, hogy hagy­juk el a járművet. Ravaszul azt hittük, hogy elsők lehetünk és most hátra- küldtek bennünket a sor végére. Az előttem felszálló idős hölgy szitkozód­ni kezdett. Ilyeneket mondott: „Hitler sem tudott elbánni velünk, maga sem fog!” Én meg bíztattam. Elszántak vol­tunk, képesek lettünk volna akár kart karba öltve állni ott, eltökélten, hogy nem mozdulunk. Magam előtt láttam a bulvársajtó nagybetűs címlapját: „Til­takozó túlélőket tartóztattak le a Was­hington Monumentnél”.

Végül megadták magukat. Megígér­ték, hogy kapunk egy másik nyava­lyás buszt, de az idős hölgy még akkor is morgott és átkozódott: „Hogy meré­szelik?” A busz már a Mail körül járt, amikor odahajoltam a hölgyhöz és azt mondtam: „Azért jó móka volt, nem?” Elmosolyodott, mintha a nap sütött volna ki. Soha azelőtt nem találkoz­tunk, mégis jól ismertük egymást.

Aznap este felhívtam későbbi fele­ségemet New Yorkban. Ő nem túlélők gyermeke. Arra számított, megszag­gatjuk ruháinkat és hamut szórunk a fejünkre. Bátortalanul megkérdezte, hogy vagyok. Válaszommal, azt hi­szem, megdöbbentettem. Nem számí­tott rá, hogy lelkendezve azt válaszo­lom: „Remekül mulatunk!” A halál érintése magában hordozza az élet ér­tékelését.

A halál érintése egyfajta különös belenyugvással is jár. A Holokausztirodalom Enciklopédiája című, ké­szülő műben 167 szócikk van. Az ott szereplő emberek háromnegyede még él, de a negyven elhunyt közül leg­alább hat öngyilkos lett. Az öngyil­kosságot tanulmányozó pszichiáter, Larry Amstel szerint alig egy a milli­árdhoz annak a valószínűsége, hogy véletlen mintában ilyen arányú ön- gyilkossággal találkozzunk. Termé­szetesen joggal feltételezhető, hogy Jean Amery, Tadeusz Borowski, Paul Celan, Jerzy Kosinsky, Piotr Rawicz és talán Primo Levi öngyilkosságának hátterében a háború következtében ki­alakult súlyos depresszió állt, én még­is másképp gondolom. Amikor az élet végzetes betegség vagy szörnyű csa­pás miatt elviselhetetlenné válik, ak­kor a halál már nem félelmetes. Ezek az emberek olyan meghitt közelség­ben állnak a halállal, hogy egy ponton egyszerűen vállat vonnak és azt mondják: „Itt az idő.”

Ha apám egy szeretett barátja meg­hal, apám felhív: „Menjünk el a teme­tésre!” – mondja és elmegyünk. Nem csinál nagy ügyet belőle. Könnycsa­tornái rég kiszáradtak. Nagybátyámat felkérték, hogy vállalja el a Krakkói Társaság elnöki posztját, közvetlenül azután, hogy a társaságnak egy éven belül három elnöke halt meg. Válasza ez volt: „Veszélyes üzem.” Az élet veszélyes üzem.

Ugyanez a nagybátyám a krakkói gettó felszámolásáról mesél. Két cso­portban úgy 50-50 ember állt egymás mellett. Az egyik csoport volt az Arbeiter (munkások), a másik, köztük a nagybátyám, a Menschen (emberek). A nagybátyám, ki tudja miért, vala­hogy úgy érezte, hogy jobb lenne a munkások közé tartozni, így odébb lé­pett néhány métert, átállt egyik cso­portból a másikba.

Abban a pillantban ért oda Amon Goeth parancsnok. Megkérdezte a szolgálatban lévő németet, mi az a két csoport. Meghallgatta a választ, majd a Menschen csoportra mutatott és azt mondta: „Weg mit dieser Scheisse.” Vagyis: „Szabaduljon meg ezektől a mocskoktól!” Az embereket egy szűk utcába hajtották és lelőtték őket.

Igen ám, csakhogy Goeth észrevehetett valamit, mert a nagybátyámhoz fordult és azt kérdezte:” Te nem a má­sik csoportban voltál?”

„Nem” – felelte a nagybátyám. „Miféle munkás vagy te?”

„Ööö… műszerész.”

„Hol dolgozol?”

Nagybátyámnak eszébe jutott egy közeli műszerész műhely, megnevezte hát. Goeth továbbra is gyanakodva né­zett rá és azt mondta: „Ha hazudsz, holnap felkötlek”.

Nagybátyám pedig azt gondolta magában – és itt a poén: „Jobb, ha holnap kötnek fel, mintha ma agyonlőnek.”

Vajon a másodgenerációsok re­gényírói, költői, drámaírói és karika- turistái valóban született írók, vagy a szélsőségek közelsége kényszerít írás­ra bennünket? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ilyen és hasonló történe­teket hallgattam vacsora közben. Örök témánkká válik tehát, hogy családtag­jaink, az emberek, akikkel élünk, ké­pesek így társalogni: „Jobb, ha holnap kötnek fel, mintha ma agyonlőnek. Kérem a sót!”

A történelem folyamán a zsidók mindvégig kétféle módon reagáltak a katasztrófákra. Válaszaik több ezer éven át párhuzamosan léteztek egy­más mellett. Az első a bibliai zsoltáro­kat, a középkori költészetet, valamint Ebe Wiesel és társai komor, higgadt visszaemlékezéseit idéző gyászos si­ránkozás. Valahol a háttérben azon­ban, mindig volt egy a prófétáktól, Is­ten kísértette hegyi mániákusoktól eredő kellemetlen, támadó, fülsike­títőén hisztérikus hang, melyet átvet­tek a messiásra váró haszidok, akik el­dobták földi javaikat valahányszor egy csaló megváltást ígért. A földi megváltásra váró, vágyaikat megvaló­sító, reálpolitikus cionistákkal ellen­tétben, a haszidok olyannyira kétsé­gesnek látták a megváltást saját ko­rukban, hogy azt inkább csak a Vég­ítélet Napjával összefüggésben tudták hinni.

Ötvenegynéhány évvel ezelőtt a zsi­dók egyharmada számára elérkezett a végítélet napja. Mégis, néhány kivé­teltől eltekintve – nevezetesen Jerzy Kosinski Festett madár és a nem zsi­dó Tadeusz Borowski Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázba fá­radni című rendkívüli művén kívül – a churbán irodalma nem az őrület, az apokaliptikus őrjöngés hangján szól. A másodgenerációban robban újult erővel ez a hang: ők azok, akik dühü­ket vetik papírra mindazért, amitől megfosztattak: történelemtől, isten­hittől, nagyszülőktől.

Két jellemző különbözteti meg a má­sodgenerációs írásokat a churbán-tan­anyag törzsét képező Elie Wieselétől és Primo Leviétől. Az első különbség sti­lisztikai: a háborúról író Wiesel és a többiek – javarészt férfiak -, a rabbinikus történetmesélés hagyományát kö­vetik. Hatalmas élményanyagukból eredő műveik ezt a régebbi, hagyomá­nyosabb stílust tükrözik. A másodge­neráció képviselői azonban nagyrészt a kulturális forradalom korából származ­nak, Joyce-on, Prouston és a modem irodalom meghatározó személyiségein nevelkedtek. Műveik magukon hor­dozzák a kortárs irodalom más korban fel nem lelhető, egyértelmű jegyeit.

A másik különbség műfaji. Az első generáció által írt szépirodalom való­jában átmenet a fikció és a memoár­irodalom között. Nekik nem kell el­képzelni. Nekünk nincs más választásunk, mint elképzelni.

A képzelet még a legszolidabb má­sodgenerációs írók műveiben is sajá­tos tónust szül. Ezek a művek gyakran terjengősek, időnként „kísérletiek”, de vadul tagadják a megváltást, gyenge­ségnek nyoma sincs bennük, ahogy alig visszafogott dühvel keményen szembenéznek az embertelenséggel.

A „gyógyítás”, amelyet nemritkán másodgenerációs szociális munkások is gyakorolnak, napjainkra üres bál­vánnyá vált. A másodgenerációs írók nem gyógyítanak semmit és nem vi­gasztalnak senkit műveikkel. A gyó­gyítás a felejtés szinonimája. Gyógyí­tás az, amivel Az élet szép és a Schindler listája-féle filmek próbálkoznak. Az első indokolatlanul közönségesen, a második alattomos ügyességgel csil­lantja fel a hamis fénysugarat, hogy az megtévesztő módon világítson az éj­szakában. Az írók viszont, ahelyett, hogy befednék, inkább megnyitják a sebeket. És ha netán beforrni látszana a seb, kitépik a varratokat. Mint az a fiatal német zsidó író, aki ezt a provo­katív címet adta turizmusról és voyeurizmusról szóló esszéjének: Auschwitzot látni és meghalni.

A bánat az emlékezésből ered, a düh az elmélyedésből. Az összegyűjtött indulat tovább dagad. A másodgene­rációsok írásai az első generációsoké­inál dühödtebbek. Nekik nem kell az európai Jiddiskájt. Nem kell apáik is­tene. Isten? Ki az? Sosem látták. Sőt, ha netán Isten felfedi magát a végtelen pillanatokban, melyeket Arthur A. Cohen Tremendumnak nevezett, hogy volt ez akkor, 1944-ben, Auschwitz­ban? Ha akkor Isten ott volt, barna in­get viselt.

„Ha.” Sok ha van ebben az esszé­ben. Azért, mert mindaz, amit a má­sodgeneráció tud, az megfoghatatlan. Vagyis nem tudunk semmit és nem bí­zunk abban, aki válaszokat kínál. A churbán körül egyetlen dolog teremt csodás egyensúlyt: hogy minden tu­dást tagad – akit megérint, a tudatlan­ság mélyébe taszítja.

Másrészt viszont a másodgeneráció­sok írásaiban gyengédség is van. A gyengédséget azoknak tartogatjuk, akiket valóban ismerünk: a szüléink­nek. Igaz, még őket is a szentimentalizmus teljes mellőzésével ábrázoljuk, ember voltuknak állítva ez­zel emléket. Néhányan nagyszerű emberek, a leg­többen nem azok. Nem szá­mít. Ha valaki kevésbé fon­tos, hitvány, kapzsi vagy közönséges, az nem jelenti azt, hogy a németeknek jo­guk van lemészárolni az anyját.

A túlélők gyermekein kí­vül senki – se német, se zsidó – nem értheti meg a churbán-ban születettek­ben feszülő düh feneketlen mélységét. Senki nem értheti meg, hogyan tart­hatjuk kollektíván bűnösnek a nyolc­vanas éveikben járó elkövetőket, csa­kúgy, mint a nemzet egészét, akik nem láttak semmit a Harmadik Biro­dalom uralmának tizenkét esztende­jéből, valamint gyermekeiket és gyer­mekeik gyermekeit és a még meg nem születetteket, akiket mind beszennye­zett német vérük. Tudom jól, helyte­len ez – minden morális szempontból és minden épeszű logikával. De a tény, hogy a nem szűnő gyűlölet lángja helytelen, nem jelenti azt, hogy nem igaz. És ha ez azt jelenti, lelkemet mély, sötét folt csúfítja, hát vállalom. Ok tették oda! Ne feledjük, a szenve­déshez nem rendelhető morális lépték, még kevésbé a szenvedettek gyerme­keihez. A zsidók 1945 óta nem ugya­nazok már. Nem mintha a Választott Nép különösen jámbor lett volna Azelőtt. Megvoltak a lótolvajaink, csakúgy, mint a rabbijaink – én jobbá­ra az előbbiek társaságát kedvelem -, de a körülmények egyfajta hallgatóla­gos elfogadása létezett, és ez az, ami nincs többé. Most harsányak vagyunk. Beledörgöljük a világ orrát nyomorú­ságunkba. Tessék, nézzétek meg a múzeumainkat! Nézzétek meg a film­jeinket! Olvassátok el a könyveinket! Nézzétek meg mit tettetek! Nézzétek!

Ui.: 108016 – a bankszámlaszámom titkos személyi azonosítója. 108016 – a munkahelyemen a számítógép és az üzenetrögzítő kódja. A 108016-ot használom, amikor valamilyen kód­számot vagyok kénytelen megadni. Néhány évvel ezelőtt egyik regénye­met Kohl német kancellárnak ajándé­koztam. Az aláírás helyén ez állt: „108016”. Kohl úr zavartan nézett: valószínűleg azt gondolhatta, a tele­fonszámomat adtam meg. Valóban, ha el tudnám intézni, ez lenne a telefon­számom. Egy újságíró beszámolt a ta­lálkozóról. Kohl úr ezután talán meg is próbált felhívni, de csak egyetlen számot ismert – az egyetlen közös számunkat: 108016-ot. Hazugság len­ne azt állítani, hogy ezt a hat számje­gyet tanultam meg először. Valószí­nűleg már tudtam számolni, de az apám alkarjába tetovált durva anilin kék szám – 108016 – a jelenünkben élő múlt kitörölhetetlen emléke volt.

Az övé volt, egyedül az övé, később – amennyire lehet – az enyém lett. Most pedig a tiétek, osztozhatunk.

Szőnyi Andrea fordítása

*Nothing Makes You Free. Writings by Descendants of Jewish Holocaust Survivors W. W. Norton & Company 2003.

** Alain Finkielkraut: A képzelt zsidó, Múlt és Jövő Kiadó, 2001. Gorilovics Tivadar fordítása.