Judaizmus

EMMANUEL LEVINAS

Judaizmus*

Manapság a „judaiz­mus” kifejezést számos, igen különböző fogalomra használják. Mindenekelőtt jelöl egy vallást, egy hitrendszert, egy sor rítust és morális előírást, mely a Bibliára, a Talmudra, a rabbinikus irodalomra épül és gyakran keveredik a kabbala miszticizmusával és teozófiájával. E vallás alapvető formái alig változtak az elmúlt kétezer évben, és egy olyan szellemiségről tanúskodnak, mely tel­jesen tudatában van önmagának, mi­közben nyitott marad új fejlemények irányában is. A „judaizmus” egy olyan kultúrát jelöl, mely nem pusztán egy vallás következménye, de nem is an­nak alapja, hanem olyasvalami, amely egy saját fejlődési vonulat mentén bontakozik ki. Világszerte, sőt még Izrael államban is sok olyan ember van, akik azonosulnak a judaizmussal, bár nem hisznek Istenben, és nem is gyakorolják a zsidó vallást.

Zsidók milliói számára, akiket asszimilált az őket körülvevő társada­lom, a judaizmus még kultúrának sem nevezhető: pusztán egy homályos ér­zékenység, amely különböző gondola­tokból, emlékekből, szokásokból és érzésekből áll össze, ötvöződve a zsi­dóságuk miatt üldözöttek iránt érzett szolidaritással.

Mindazonáltal a külvilág számára ez az érzékenység, ez a kultúra és ez a vallás egy nehezen osztályozható, ám valahogyan mégis erősen meghatáro­zott entitás különféle megnyilvánulá­sainak tűnnek. Nemzetiség-e vagy vallás, egy megkövesedett civilizáció, mely valahogyan tovább él, vagy pe­dig egy szenvedélyes vágy egy jobb világért? Ez Izrael misztériuma! […]

A judaizmus különleges esszenciá­val bír: olyasvalami, ami szögletes be­tűkbe van belefoglalva, ám egyben eleven emberek arcait árasztja el fén­nyel; egyaránt ősi tan és kortárs törté­nelem. Ez persze azzal a veszéllyel jár, hogy egy olyasvalami kerül előtér­be, ami vizsgálat tárgyává tehető. Az objektív tudományok, mint például a szociológia, a történelemtudomány vagy a filológia meg is próbálja a ki­vételből levezetni a szabályt. A nyu­gati zsidók támogatták az effajta kuta­tást. A 17. században Spinoza Tractatus Theologico-Politicus-a elindítja a Szentírás kritikai olvasását. A 19. szá­zad elején Németországban a híres „judaizmus-tudomány” [Wissenschaft des Judentums] alapítói a Szentírást már puszta dokumentummá alakítot­ták. Egy páratlan sors és egy minden­re kiterjedő tanítás paradoxonjai könnyedén betagozódtak azon tudo­mányos kategóriákba, melyet az összes spirituális létező és minden más szellemi beállítottság számára lét­rehoztak. Minden megmagyarázható volt: az okok, a hatások módszeres felkutatása és rögzítése által, miköz­ben sok eredeti jellegzetesség elillant. Felszínre kerül egy olyan judaizmus, mely talán jobban tisztában van azzal mit is fogadott be, ám egyre bizonyta­lanabb saját igazságait illetően.

Persze feltehetjük a kérdést, hogy egy spirituális mozgalom tudományos osztályzása mennyiben lehet képes a valós jelentés és jelentőség feltárásá­ra. A valódi bölcsesség vajon feltár­hatja-e a lelkét anélkül, hogy ne mu­tatna fel olyan erőt, mely „mondaniva­lóként” nehezedik ránk, vagy a hív(at)ásként szólít meg? A zsidó lel­kiismeret, az összes különböző formá­ja és szintje ellenére, a nagy válságok pillanatában visszanyeri egységét és egyediségét, amikor a szövegek és emberek különös kombinációjában (akik gyakran nem is beszélik e szöve­gek nyelvét) megújul az áldozathoza­tal és az üldöztetés által.

Ezen rendkívüli alkalmakkor, a ju­daizmus tudományának tiszta munká­ja – mely a Kinyilatkoztatás csodáit vagy a nemzeti géniuszt egy sor hatás­ra redukálja – elveszíti spirituális je­lentőségét. Az egyforrású csoda befo­lyása helyére az összefolyás csodás ragyogása lép. Az utóbbi úgy értendő, mint egy hang, amely az összefutó szövegek mélységéből szólal meg, és tovább visszhangzik egy olyan érzé­kenységben és gondolkodási módban, mely már ősidők óta jelen van. Ám mit mond Izrael hangja, és hogyan fordítható ez le egynéhány állításban? Talán nem mond többet, mint azt az egyistenhitet, melyet a zsidó biblia hozott el az emberiség számára. Elsőre visszahőkölünk e deres ősi igazság, e némileg kétes állítás halla­tán. Ám e szó egy sor olyan jelentést tár elénk, mely által az „isteni” árnyé­ka rávetül mindenre, meghaladva mindennemű teológiát vagy dogmati­kát… Követni kell a Magasságos Is­tent és egyedül Hozzá hűnek lenni. S óvatosan kell bánni a fait accompli-hoz – a megmásíthatatlan tényhez – vezető mítosszal, a szokások vagy helyszínek megszorításaival… Legin­kább akkor követjük a Magasságos Is­tent, ha közel lépünk embertársaink­hoz (felebarátainkhoz), ha figyelmet és gondot fordítunk „az özvegyre és az árvára, az idegenre és a koldusra”, mely lépés „üres kézzel” nem tehető meg. Így hát itt a földön, az emberek közt bontakozik ki a lélek kalandja.

Egyiptomi rabságom traumatikus tapasztalata alkotja voltaképpeni em­berségemet; valami, ami azonnal ro­konságba hoz a munkásokkal, a nyo­morultakkal, az üldözöttekkel szerte e világon. Egyediségem abban a fe­lelősségben áll, melyet a Másik iránt tanúsítok. Én magam nem vallhatok kudarcot egyetlen embertársam iránti kötelességemben sem, miként a hal­álomban sem léphet más a helyembe. Ez egy olyan lény fogalmához vezet, aki megmenthető, anélkül, hogy a ke­gyelem önhittségét venné magára. Az ember ily módon nélkülözhetetlen az Isteni tervben, vagy – pontosabban szólva – az ember nem más, mint a lé­tezésen belüli Isteni terv. Ez vezet a kiválasztottság gondolatához, mely könnyen torzulhat büszkeséggé, ám mely eredetileg egy visszautasíthatatlan megbízást jelent, melyből kinő egy etikai rend, s melyben a kitűzött cél univerzalitása feltételezi a felelős egyén magányát és elszigeteltségét. Az embernek egy olyan ítélőszék előtt, egy olyan igazság alapján kell felelnie, mely felismeri ezt a felelőssé­get, miközben a Törvény szigorát eny­hítik, anélkül, hogy kegyelem által felfüggesztenék. Az emberi megtehe­ti, amit meg kell tenni: felülkereked­het a történelem rosszakaratú erőin azáltal, hogy segít előidézni a Messiás uralkodását, az igazság uralmát, melyet a próféták megjövendöltek. A messiási várakozás azonos magával az Idővel.

Ez egy olyan Isten szélsőséges hu­manizmusa, aki sokat követel az em­bertől – egyesek azt mondanák – túl sokat! Talán a zsidók mindennapi éle­tét szabályozó gesztusok ritualizmusában, a Törvény híres igájában, melyet a jámbor zsidók oly örömtelinek érez­nek, talán itt található az, amit a zsidó lét legjellegzetesebb vonásának tart­hatunk. Miközben maga is megmarad teljesen természetesnek, az által teszi elevenné a létet, hogy távolságot tart a természettől. De talán éppen ezen ok­nál fogva őrzi meg a Magasságos Is­ten jelenlétét.

Csillag Gábor fordítása

Eredeti magyar megjelenése: www.pilpul.net

*Forrás: Difficult Freedom: Essays on Judaism, Johns Hopkins University Press 1990.