A panaszkultúráról

HELLER ÁGNES

A panaszkultúráról

A magyar kultúráról szokták joggal azt mondani, hogy panaszkultúra, ahogy a ma­gyar zsidó kultúra is az.

Ha egy angoltól megkér­dezzük, „Hogy van?”, azt fogja válaszolni, „Reme­kül”, még akkor is, ha sú­lyos beteg. Amennyiben állástalan, volt és jövendő állását fogja emleget­ni, amennyiben szegény, kilátásba he­lyezett jövedelmét. Senki sem panasz­kodik. Angol hagyomány ez, a „stiff upper lip”, azaz a „merev felsőajak” hagyománya. Egy angolszász kultúr­körben nevelkedett ember nem biggyesztheti le az ajkát, hacsak nem akar szégyenkezni.

Ha Magyarországon megkérdezünk valakit, „Hogy vagy?”, azt fogja mon­dani, hogy „megvagyok”, „szoszo”, „élek” satöbbi, ami egyenértékű azzal, hogy bizony igen rosszul. Akkor is ha­sonlóképpen fog válaszolni, ha tökéle­tesen kiváló egészégnek örvend. Amennyiben pedig állásáról és jöve­delméről kérdezzük, azonnal bele fog fogni a végtelen panaszkodásba, hogy kizsákmányolják, rengeteg és remek munkájáért szegényesen fizetik, hogy főnöke mindig vele tol ki, hogy a fe­neke kilóg a nadrágjából, vagy leg­alább, hogy bizony jobban is mehetne. A panaszkodásnak ezt a kultuszát va­lóban lehet „kultúrának” nevezni, amennyiben társadalmilag elvárt, álta­lános és társadalmilag öröklődő szo­kás. Szüléink is panaszkodtak, mi is panaszkodunk.

A panaszkodás szokása mögött kü­lönböző személyes tapasztalatok hú­zódnak meg. Két főtípusba sorolnám őket. Beszélnék felületes panaszko­dásról és mély panaszkodásról.

Felületes a panasz­kodás akkor, ha a pa­naszkodó nem érzi ma­gát sem rosszul, sem frusztráltnak, hanem pusztán a társadalmi elvárást követve pa­naszkodik. Az angol­szász országokban nem szégyen, ha vala­kinek jól megy, de Ma­gyarországon sokan azt hiszik, hogy az, vagy legalábbis jobb lesz letagadni. Mert ha nem ta­gadjuk le, mások dicsekvésként értelmezhetik, irigykedni fognak ránk, nem fognak szeretni, s ami még rossz­abb. pénzt fognak tőlünk kölcsönkér­ni, hogy soha meg ne adják. Az a mondat, hogy „rosszabbul megy, mint valaha”, megment az irigységtől, fél­tékenységtől és a szekatúrától. így az­után az ember, akinek valóban rosszul megy, pusztán kijelentései alapján nem különböztethető meg attól az em­bertől, akinek jól megy, s akinek na­gyon rosszul megy, nem különböztet­hető meg attól az embertől, akinek ép­pen csak rosszabbul megy. A felületes panaszkodás egyenlősíti az egyenlőtleneket, s ami még rosszabb, fel is menti a szokásból panaszkodót a másik, valóban elgyötört embernek való segítség kötelességétől. Ha min­denkinek rosszabbul megy, miért is segítsünk egymáson?

Mély panaszkodásról akkor beszél­nék, mikor az ember belülről éli át, in­teriorizálja a panaszkultúrát; amikor a panaszkodás morális, intellektuális és pszichológiai tényezővé válik. Ha so­kat mondunk valamit, akkor hinni kezdünk benne, ha hinni kezdünk ben­ne, akkor érezzük is. Aki sosem fejezi ki érzelmeit, annak többnyire elhalnak az érzelmei és képtelenné válik mé­lyebb emberi kapcsolatra; aki egyfajta érzést állandóan kifejez, az többnyire ennek megfelelően fog is érezni. Amennyiben ezt a morális karakter vagy az intellektuális karakter meg nem akadályozza, a panaszkultúra rá­nyomja a bélyegét az ember lelki kar­akterére. Aki állandóan azt mondja, hogy háttérbe szorítják, kitolnak vele, és hogy rosszabbul él, mint valaha, az lassan elveszti az önbizalmát, kishitű lesz és azzal a végén valóban ki fog­nak tolni. Mi több, terhére lesz a vele együtt élőknek. A gyerekek nehezen viselnek el egy apát vagy anyát, ha az örökösen panaszkodik. A panaszkodó rossz néven veszi a vidámságot, mert őt nem lehet semmivel jókedvre han­golni. Az örökös panaszkodó körül megfagy a levegő, s mikor ez bekövetkezik, akkor majd gyermekei hálátlan­ságától fog panaszkodni. Ellenpéldának hadd említsem meg Móricz Zsigmond novelláját, a Hét krajcárt.

Aki belsőleg átérzi. interiorizálja a panaszkultúrát, az a legtöbbet mégis önmagának árt. Az átélt panaszkodás melankóliához, depresszióhoz vezet­het, a depresszió pedig öngyilkosság­hoz vagy öngyilkossági kísérlethez. A depresszió azonban nem pusztán pszi­chikai eredetű. Saját helyzetem és sze­mélyiségem értelmezése és értékelése igen nagy szerepet játszik a depresszió kialakulásában Köztudomású például, hogy Goethe regénye. Az ifjú Werther szenvedései hatására, fiatalemberek tö­megei lettek Európában öngyilkosak. A regény olvasása nyomán értelmezték reménytelen szerelmüket és az őket ért méltánytalanságokat olyan horderejű­nek, hogy inkább megváltak életüktől.

Magyarországon igen magas az öngyilkosságok arányszáma. Az európai statisztikában első vagy második he­lyen állunk. A panaszkultúra ennek a szomorú jelenségnek nem oka, de egyik feltétele, kiváltó körülménye. Miután előmozdítja a depressziót, előmozdítja az öngyilkosságot is. S ha az öngyilkosság már valahogy a „le­vegőben van”, akkor könnyedén is ve­szik. Mikor a Gyurkovics fiúk (Herczeg Ferencnél) adósságba kevered­tek, azt mondták, nem nagy baj, „leg­feljebb agyonlövöm magam”, s az a bizonyos Bárczy Benő (Arany János balladájában) azt a bizonyos tőrt csak azért döfte magába, mert szeretője „incselkedett” vele.. Mennyi belső el­lenállása volt ebben az esetben a kar­akternek?

A magyar panaszkultúra, mely, becslésem szerint, a Kiegyezés után alakult ki, igen erős gyökereket eresz­tett a magyar zsidó kultúrában, nem­csak a mindennapi életben, de például a múlt század elei kabarékultúrában is. Saját – gettóból örökölt – hagyomá­nyaink, ugyanazok a hagyományok, melyeket a bölcs zsidó viccek olyan nagy erővel tesznek nevetségessé, meg is könnyítették a panaszkultúra befogadását. Nem is lehet ezt asszimi­lációnak tekinteni, inkább „összeolva­dásnak”.

Mi következik mindebből? Az, hogy jobb, ha nem panaszkodunk. Környezetünkkel és magunkkal te­szünk jót, ha csak akkor panaszko­dunk, amikor nagy a baj. Igaz, a szülőktől, nagyszülőktől örökölt ma­gatartási és beszédszokásoktól nehéz az egyik napról a másikra megszaba­dulni. Csak folyamatosan lehet, de itt az ideje legalább elkezdeni.