Van jó deportálás?

KONRÁD GYÖRGY

Van jó deportálás?

Etnikai tisztogatás? Már a szó is utálatos. Akit elűz­nek, elhurcolnak, az pi­szok? Annak az eltüntetése kívánatos? A tisztogatás szó idézőjel nélküli átvétele a nemzetközi szóhasználat­ba, jelzi az illetékesek két­értelmű viszonyát a tárgyhoz.

Miért nem deportálás? Vagy netán rokonaim és iskolatársaim elszállítása a gázkamrába ugyancsak etnikai tisz­togatás volt? Mert az etnikai „tiszta­ság” érték? A másik, esetleg a szom­szédos etnikum maga a szenny? A ve­gyes házasság nemi eltévelyedés?

Az ember joga ahhoz a területhez, vidékhez, településhez, ahol él, ahol élt, ahol a felmenői éltek – elemi és alapvető jog. A térbeliség az emberi élet meghatározó kiterjedése. A tér lakva van a többiekkel, a tájjal, múl­tunkkal. Az emlék térhez kötött, a múltunk és annak a színhelye össze­függ. A színhely elvétele – megfosztás a múltamtól. Az ember erőszakos elszakítása a lakóhelyétől részleges gyilkosság.

A lényeg talán nem a ház, hanem az élet. Igaz, hogy az ember újrakezdő lény, de az is igaz, hogy a törékenyeb­bek nehezen élik túl a helyi létezésük lecsonkolását. Az ember egy az ő lát­hatatlan gyökérszálaival.

Jogunk a helyhez, ahol születtünk, és ahol élünk, fundamentális és sérthe­tetlen. Emberek deportálása, vagy fe­nyegetéssel való elűzése a lakóhe­lyükről nemzetközileg üldözendő bűn. Az embert csak úgy lehet áttelepíteni, ahogy a testét is meg lehet sebezni. Nem szabad. de lehet, ahogy a nemzetek és kontinensek történel­me mutatja.

*

Amikor elterjed a homogén nemzetál­lam ideája mint nor­ma, amikor megtörténik állam és nem­zet, állam és vallás, állam és etnikum azonosítása, akkor valamelyik abszt­rakció – nemzet, vallás, osztály, ideo­lógia – deportálások okozója lehet.

Közép- és Kelet-Európa beleértve a Balkánt, a nemzeti, etnikai és vallási keveredés földje. Itt minden határ­mozgatás sebeket okoz, és valami el­evenbe vág bele, itt csak a határoknak, mint károsodásnak a mérsékelése le­het ésszerű cél.

A népek áthelyezése a vezérek egyik különösen ízletes gyönyöre. Új kormányzatok számára is ez a legér­dekesebb cselekvés: áthelyezni, levál­tani, kinevezni, mozgatni a többieket. Ilyen mozgatás az etnikai tisztogatás, más szóval a deportálás a hazafias rablás élvezetével párosítva.

Hogy az embert erővel el lehet űzni, vinni onnan, ahol él, ez a szokás abból a politikai paranoiából ered, amely a huszadik századi etatizmusokkal együtt járt, abból az elképzelésből, hogy az állam rendelkezhet az egyé­nekkel és a közösségekkel, áthelyez­heti, szolgálatra, gyilkolásra és meggyilkoltatásra kötelezheti őket. A nemzeti önrendelkezési jog radikális gyakorlása az egyéni önrendelkezés jogának hátrányára történik. Ki mit ré­szesít előnyben: az államok, avagy az egyének szuverenitását.

Az európai zsidókat sújtotta a leg­nagyobb etnikai tisztogatás, amely mintegy hatvan-hetven százalékos arányban elpusztításukat jelentette. Használható paraméter a bűnösség mérésére: a deportáltak hány száza­lékát ölték meg, hányán haltak meg a deportálás fizikai megpróbáltatásai következtében, például halálmenetek során.

Nincs magasabb érdek, amely de­portálásokat igazolhatna. Semmiféle politikai, vallási, igazolása nem lehet­séges egész közösségek kollektív bün­tetésének, üldözésének. A gyerekek büntetése a szülők esetleges vétkeiért megengedhetetlen. A büntetést nem lehet átvinni a családra, még a tömeg­gyilkos fia-lánya is ártatlan. Semmi­lyen erőszakos deportálás nem tekint­hető véglegesen lezártnak. Valami­lyen – legalább erkölcsi – jóvátételre minden deportáltnak joga van nemze­ti, etnikai, vallási hovatartozásától függetlenül.

*

A náci deportálások nem igazolták a svábok kitelepítését. A tett hason­ló, csak a tettes, és az áldozat más. Nem is olyan nagyon, Magyarorszá­gon a svábok kitelepítésének admi­nisztratív személyzete zömében azo­nos volt a zsidók deportálásának le­bonyolítóival.

Sváboknak, szászoknak, cipszereknek, német ajkú nem német ál­lampolgároknak joguk van ott élni, ahol éltek, ahol sokadízigleni fel­menőik megtelepedtek. Ha a Harma­dik Birodalom önkéntes szolgálata utólag bűncselekménynek bizonyult, nem adekvát büntetés a családostul való kitelepítés.

A zsidók deportálásának úti célja a KZ tábor volt, és nagy valószínűség­gel a halál, a népi németeké Nyugat- Németország és Ausztria, habár me­netközben sokan meghaltak, és a fo­gadtatás sem volt mindig szívmelen­gető. Amikor mindent odahagyva, egy kofferrel menni kell, akkor vala­mi hasonlót élünk át, bármilyen adat álljon is a személyazonossági igazolványunkban.

A betelepítés többnyire rosszul sike­rül. A betelepített nem érzi az új házat a magáénak, tart attól, hogy majd visszajön a régi tulajdonos, és ahe­lyett, hogy gondozná a házat, inkább a régi lakóra neheztel.

A második világháború után Kelet- Európából több mint tízmillió népi né­metet telepítettek ki nyugatra. Ez nem volt szelíd folyamat, német ismerőse­im közül többeknek két-három nagy­szülője ebbe a deportálásba halt bele. Egy cseh falu közelében tömegsírba tették az erőltetett gyalogmenet áldo­zatait. Újabban autóutat vezetnének éppen ott, ahol ez a tömegsír van. A követségek azt kérték, hogy a marad­ványokat áthelyeztethessék a legköze­lebbi falu temetőjébe. Az önkormány­zatok elutasították a kérést, mondván, hogy nem kívánják rontani a te­metőben nyugvó elhunytak etnikai összetételét.

A hatvanas évektől fogva visszajár­tak a kitelepítettek látogatóba. Kocsi­jukat, öltözetüket, fényképeiket néz­ve, az itt maradottak már inkább ma­gukat kezdték sajnálni. A deportálás által a kitelepítő országok szegényeb­bek lettek, a befogadók, a dolgos jöve­vényeknek hála, mint például Bajoror­szág vagy Baden-Würtenberg, gaz­dagabbak lettek.

Az elűzöttek leszármazottai és a né­met politikai osztály nem kívánja sem a visszatelepülés jogát, sem anyagi kárpótlást, csak erkölcsi jóvátételt, an­nak kimondását, hogy a népi németek kitelepítése, a kollektív bűnösség el­vének alkalmazása nem volt helyes. Amit a magyar kormány 1990 után el­fogadott, azt a cseh és a lengyel kor­mány nem kívánja elfogadni.

Steinbach asszony, CSU-képviselő kezdeményezte egy olyan múzeum lé­tesítését Berlinben a zsidó múzeum példája nyomán, amely a német elű­zöttek sorsát dokumentálná. Varsó és Prága tiltakozott. Én vállaltam a kura­tóriumi tagságot az örmények elűzé­séről regényt költő Franz Werfelről el­nevezett díj odaítélésére, több általam nagyra becsült személyiség között, nem tudván elhárítani Steinbach ass­zony érvelését, hogy ez a belépés össz­hangban állna gondolataimmal az etni­kai tisztogatásról, amelyek szerint nin­csen jó deportálás. A kuratóriumból azóta kiléptem, mert ülésein nem tu­dok, és nem szeretnék részt venni, de az igazságnak tartoztam a fentiek el­mondásával. Míg részt vettem a mon­dott kuratórium néhány ülésén, egy morva falu fiataljait díjaztuk például, mert rendbe hozták a falu egykori né­metajkú lakosainak a temetőrészét. Nem örültem, amikor a prágai zsidó hitközség részéről egy úr mérgesen til­takozott ez ellen a gesztus ellen.