Csezsihisz, PZSH, ellenzék

Szegő Péter

Csezsihisz, PZSH, ellenzék

Prága zsidóságáról

A tízmilliós Csehországban, becslé­sek alapján, legalább húszezer zsi­dó él, a prágai hitközségnek azon­ban csak 1600 tagja van. Ehhez ké­pest a belharcok (lásd: Prágai zsidó viták, Szombat, 2005. április) to­vábbra sem csitulnak.

Megérkezve a zsidó­negyedbe, először Alexandra (Szása) Postovitot keres­tem fel. A harminc év körüli, megjele­nésében is ortodox Szása zsidó témájú képeket, rézkarcokat, festményeket, szobrokat árul a Maisel zsinagógával srégen szembeni kis boltban. Tekin­tettel arra, hogy négy hónappal koráb­ban vettem nála egy tusrajzot, amely szombatot ünneplő zsidó családot ábrázol, reméltem, hogy emlékszik rám, és hálából mesélni fog. Emlékezni ugyan nem emlékezett, de amikor el­mondtam neki, hogy egy budapesti zsidó folyóirat számára szeretnék vele interjút készíteni, készségesen mon­dott igent.

Szása csehszlovákiai zsidó anya és szovjet zsidó apa gyermekeként szüle­tett Kijevben. Anyanyelve egyszerre lett a cseh, az orosz, és apai nagyszü­leinek köszönhetően a jiddis. Amikor megkérdezem, hogy orosz-e, így vála­szol: „Nem, zsidó vagyok.” Nem ha­gyom annyiban, felteszem a kérdést: „Ön cseh?” „Nem, zsidó vagyok” – is­métli nevetve. 1992-ben alijázott, tele­pesként élt Ciszjordániában, majd négy éve Izraelből Prágába költözött. Tekintettel arra, hogy azon négy ciszjordániai zsidó telep egyikének egy­kori lakójaként, amelyet 2005 őszén felszámoltak, Izraelben nincs otthona, így zsidó identitása és izraeli útlevele ellenére sincs kedve hazaköltözni: „Talán pár év múlva, de most még túl nehéz lenne – fogalmaz. – Az én föl­dem Izraelé és nem a palesztinoké” – teszi hozzá.

A prágai zsidó közösségi életben Szása, bár tagja a „hivatalos” Prágai Zsidó Hitközségnek, a Chábád Lubavicsi Mozgalom istentiszteleteit láto­gatja. Egyfelől nem kíváncsi a kicsi­nyes marakodásokra, másrészt a PZSH-val szemben súlyos fenntartá­sai vannak: a belharcokban a novem­beri elnökválasztáson vereséget szen­vedett Tomás Jel ineket támogatta, an­nak ultramodern és szekuláris volta el­lenére. Úgy látja: Jelinek próbált javí­tani azoknak az idős embereknek a szociális helyzetén, akik erre rászorul­tak, míg a Chábád zsidóságát, illetve a Chábád vezető prágai rabbijának, Manish Barashnak rabbi mivoltát kétség­bevonó Karol Ephraim Sidon, a no­vemberben győztes ellentáborhoz tar­tozó országos főrabbi csak a saját pe­csenyéjét sütögeti.

Bár Szása Izraelben minden szom­baton járt zsinagógába, Prágában csak évente négyszer – újévkor, hosszúna­pon, hanukakor és pészáhkor – vesz részt istentiszteleten: hetven kilomé­terre lakik Prágától, és az előírásokat betartva nehéz lenne minden szomba­ton ott lennie. Otthon azonban szigo­rúan betartja a Törvényt, például két frizsider van a konyhájában.

A CSEZSIHISZ ERNYŐSZERVEZET

A Csehországi Zsidó Hitközségek Országos Szervezetének (Csezsihisz) ügyvezető igazgatója, Tomás Kraus szerint a PZSH legutóbbi elnökválasz­tásával vége a marakodásnak. A tag­ság többségéhez hasonlóan ő is döb­benten figyelte az elmúlt időszak ese­ményeit, s nem tudta megemészteni, hogy a viták a végtelenségig elfajult veszekedéssé váltak, a felek ellenség­gé nyilvánították egymást, ráadásul tették mindezt Csehország egész köz­véleménye előtt.

Kraus azt reméli, hogy a november 6-i hitközségi elnökválasztással – ahol a Sidon-párti jelölt, a felvidéki magyar származású Bányai Frantisek mintegy 420-300-ra legyőzte Jelineket – lenyu­godtak a kedélyek. Reményét arra ala­pozza, hogy az elnökválasztás után Jelinekék bejelentették: „konstruktív el­lenzékként” fognak működni a továb­biakban. Kraus, aki Jelinek program­ját jónak, annak tálalását azonban rosszindulatúnak, agresszívnek és rá­galmazónak tartotta. Bányaira szava­zott. Az ügyvezető igazgató azt is Jelinekék szemére hányja, hogy a har­cokba bevonták a Csezsihiszen kívüli Chábádot. Saját magát függetlennek tartja: mindkét oldalon vannak barátai – ezek húsz- vagy akár negyvenéves barátságok, amelyeket nem hajlandó feláldozni a politika oltárán -, és mindkét oldalt egyformán elítéli a vi­szály elmérgesítése és az ellentétek­nek a szélesebb médiában történt köz­zététele miatt. Úgy látja: a feleknek si­került szisztematikus munkával, váll­vetve lerombolniuk a zsidóság pozitív képét, hatalmas erkölcsi károkat okoz­va ezzel. A csehországi zsidó közös­ségnek a nem zsidó társadalomban is érezhető volt egyfajta nimbusza, pozi­tív megítélése: egységéről és szolidaritásáról volt híres a zsidóság, s ez most semmivé vált – véli Kraus. Sze­rinte a jelinekiánusok joggal vetették Sidon szemére ortodoxizáló törekvé­seit, másik vádjuk azonban – hogy a főrabbi meglopta a hitközséget – puszta rágalom. Az ortodoxizáció jegyében a főrabbi a Csezsihisz-tagság feltételéül szabta volna a halacha sze­rinti zsidóságot, ezt azonban nem tud­ta keresztülvinni. E hozzáállás az ügy­vezető igazgató szerint idegen a ha­gyományosan nyitott és szekuláris csehországi zsidóságtól. „Ha a hazaté­rési törvény szerinti zsidó mivolt jó Iz­raelnek, akkor nekünk is jó. Ha valaki, akinek csak az apja zsidó, Izraelnek zsidó, és Hitlernek is zsidó, akkor ne­künk is az” – érvel nevetve. A halacha szerinti zsidóságot elvárni illúzió: a vegyes házasságok már a háború előtt is gyakoriak voltak Csehországban, és mivel a félzsidókat csak 1944 végén gyűjtötték össze Theresienstadtban, ezek az emberek már nem jutottak el Auschwitzba, így a túlélési esélyeik is sokkal jobbak voltak, mint az egész- zsidóknak (vagy hogy mondják). Vagyis a csehországi zsidók jelentős része nem felel meg a halachikus kö­vetelményeknek.

A Csezsihisznek mintegy hárome­zer regisztrált tagja van (ebből 1600 az 1,2 milliós Prágában), pedig a becs­lés alapján egész Csehországban leg­alább húszezer zsidó élhet. Összeha­sonlítva a Csezsihiszt a Mazsihiszszel, Kraus lényeges különbségnek tartja, hogy a Mazsihisz kifejezetten a hit­községek szövetsége, míg a Csezsihisz ernyőszervezet, ahova minden és min­denki elfér, aki és ami zsidó: tagja Csehország tíz hitközsége és tíz egyéb szervezet, mint például a Soá-túlélők Szövetsége, a Makkabi Prága Sport­egyesület, a B’nai B’rith stb.

A csehországi zsidók túlnyomó többsége cseh anyanyelvű. A jiddis sosem játszott lényeges szerepet Csehországban. A német nyelvi befo­lyás 1918-ig nagyon erős volt, majd a két világháború között némileg csök­kenő intenzitással, de fennmaradt. (Az 1930-as népszámlálás szerint az akkor majdnem 15 milliós Csehszlovákiá­ban 3,3 millió német élt. másfélszer annyi, mint tót.) 1918 után Galíciából érkeztek zsidók Prágába, ekkor jelent meg a jiddis nyelv, de nem lett domi­nánssá. A II. világháború után a kár­pátaljai zsidók egy része, akik vissza­tértek Auschwitzból, és akik úgy em­lékeztek a két világháború közötti Csehszlovákiára, mint arra az államra, amely próbált valamit tenni az iszo­nyú nyomor felszámolása érdekében, amely alapvetően jellemezte a kárpá­taljai zsidóságot – ezt a szociális prob­lémát, sajátos módszerekkel ugyan, de a magyar állam végül 1944 tavaszán gyorsan megoldotta -, a Szovjetunió helyett az akkor még demokratikus­nak tűnő Csehszlovákiát választotta, és Prágába költözött. így 1945-ben is­mét jiddisül beszélő zsidók jelentek meg Prágában, igaz, az egy évvel ko­rábbi magyar-német együttműködés precizitásának köszönhetően nem túl nagy számban. Manapság csak né­hány, többségében nagyon idős ember bírja a nyelvet. A kelet-közép-európai sors fintora, hogy a jiddisül tudó, na­gyon idős prágaiak halmaza a magya­rul tudó nagyon idős prágaiak halma­zának részhalmaza.

KÜLÖNÖS VÁLASZTÁS

E részhalmaz oszlopa a prágai zsidó élet különleges színfoltja, a 84. évé­ben járó Schwarcz Viktor. A Kassán született és 1945-ig ott élt Schwarcz úr tökéletesen beszél magyarul. 1944 végén megszökött a kárpátaljai mun­kaszolgálatból, és jelentkezett a Vörös Hadseregbe. Párhetes kiképzés után kikerült a frontra. Részt vett szülővá­rosa megszállásában/felszabadításában, s úgy volt, hogy részt vesz Auschwitz – ahol 54 rokonát ölték meg a magyar hatóságok aktív közre­működésével – felszabadításában is, csak az utolsó pillanatban délebbre irányították, ahol megsebesült; a go­lyó azóta is a lábában van. 1945 óta Prágában él, s vegyészmérnökként dolgozott.

Schwarcz úr rendíthetetlen jelinekiánus, s nem ismeri el a novemberi el­nökválasztás eredményét: állítása sze­rint ugyanis a mandátumvizsgáló bi­zottság elnöke, Pavel Werner – leg­alábbis interjúalanyunk véleménye szerint – „választási csalás miatt” – nem írta alá a választások végeredmé­nyét hitelesítő jegyzőkönyvet.

A prágai Chábád 1997-ben alakult meg – meséli a szovjet zsidó szülők gyermekeként Brooklynban született Manis Barash, 35 év körüli vezető rabbi. Céljuk, hogy a zsinagógának visszaadják eredeti funkcióját, mert „a zsinagóga zsinagóga, és nem múze­um”. Úgy látja: amíg a „hivatásos” zsidóság a múltba réved, addig ők a jövőbe tekintenek, és tartalommal töl­tik meg a prágai zsidó közösségi éle­tet, például óvodát és vasárnapi isko­lát működtetnek, illetve jesivaprogramjuk is van. A Chábádnak nincs tagsága; a velük valamilyen kapcso­latban állók számát a vezető rabbi or­szágos szinten nyolcszázra becsüli. Többségük cseh állampolgár, de van­nak köztük hosszabb-rövidebb időre Prágába költözött külföldiek, főleg Iz­raelből és az Egyesült Államokból. (A nyolcszázból a Szása által említett kétszáz a kemény mag lehet.)

Habár a Chábád nem tagja a Csezsihisznek, Barashnak van véleménye a belvillongásokról: annak ellenére, hogy Jelinek teljesen szekuláris, őt tá­mogatta. Jelinek – így Barash – meg­próbálta megújítani a dohos, le­vegőtlen, régi, részben még a kommu­nizmusból fennmaradt struktúrát.

Az ifjú rabbi zsidóként és amerikai állampolgárként egyelőre Prágában szeretne élni, és most már inkább ott­hon érzi magát a cseh fővárosban, mint New Yorkban. Hogy örökre Prá­gában marad-e, nem tudja.

Leo Pavláthoz, a Prágai Zsidó Mú­zeum igazgatójához nem volt könnyű bejutni: idén százéves a PZSM, és ebből az alkalomból konferenciák, hangversenyek, társadalmi esemé­nyek, színházi és mozielőadások egész sorát szervezik.

A PZSM Európa egyik legnagyobb zsidó múzeuma. Része többek közt öt zsinagóga, a temető és a temetőhöz tartozó ravatalozó. Rendszeres állami támogatást nem kap, néha pályázato­kon nyer el állami pénzeket. 2004-ben 637 ezer látogatója volt, s tekint­ve, hogy 550 korona egy teljes árú belépő a múzeum összes épületébe, az anyagi stabilitás biztosított: 2004-ben a bevételek bő 90 százaléka, 172,5 millió korona származott a bel­épőjegyekből.

A prágai zsidó belharcokra térve az igazgató nagyon határozottan foglal állást a jelenlegi vezetés mellett. Akárcsak Tomás Kraus, ő is úgy látja: a Jelinekék által alkalmazott egész pá­lyás letámadás elfogadhatatlan. Pavlát szerint ráadásul Jelinek olyan, a PZSM működésével kapcsolatos érde­meket tulajdonított magának, amikhez semmi köze sem volt, tekintve, hogy a múzeumot ő – mármint Pavlát – veze­ti már 1994-től.

ÚJ ZSIDÓ HITKÖZSÉG?

Az ezüstérmes elnökjelölt, Tomás Jelinek azt nehezményezi, hogy Sidonék akadályozzák a pluralizációt: pél­dául elzárkóznak attól, hogy a Chábád is a Csezsihisz részévé váljék. Úgy látja továbbá, hogy a PZSM bevételei felett csak a Sidon-Bányai szárny diszponál, ők nem. Jelinek – harcos­társával, Schwarcz Viktorral ellentét­ben – elismeri a novemberi választási eredményt, de hatvan támogatójával (köztük Schwarcz úrral) aláírt egy nyílt levelet, amelyben azt követeli, hogy a választással kapcsolatos vala­mennyi dokumentumot hozzák nyil­vánosságra, és ezek legyenek szaba­don vizsgálhatók. Szerinte Bányaiék megpróbáltak csalni, de nem tartja bi­zonyítottnak, hogy ez sikerült is ne­kik. Gondolkozik egy új zsidó hitköz­ség megalakításán, de mindez nem­ csak tőle, hanem támogatóitól is függ – teszi hozzá.

Zsidó élet a zsidónegyeden kívül is van Prágában. Jelinekék egyik bázisa, a Jeruzsálem utcai – Budapesten van Moszkva tér és Bukarest utca; Jeru­zsálemről nincs közterület elnevezve – Jubileumi zsinagóga (az elnevezés onnan ered, hogy 1908-ban, Ferenc József uralkodásának 60. évfordulója alkalmából avatták fel), kívülről gyö­nyörűen felújítva. Valószínűleg be­lülről is, de zárva.

A zsidóságot zárójelbe téve nosztal­giából meglátogatom az 507 éves U Flekut. Fénykoromban, 1990 augusz­tusában, a Stones koncertje előtt itt sörözgettünk barátaimmal (a koncert után Havel elnök pedig ide hozta el Jaggeréket); egyikük a 13 fokos, U Fleku-féle sörből négy óra alatt nyolc korsóval nyomott le. „Pörköltlében” forgott mindkét szeme, de stabilan állt. (Anno 720 forint volt a Pesten megvett belépő; a 120 ezres, dugig megtelt Szpartakiád-stadionban 15 ez­ren voltunk magyarok. Bill Wyman basszusozott még a Köveknél, és Anettka sem akart még MDF-es taná­csadó vagy mi lenni. Király volt na­gyon minden.) Akárcsak akkor, most is telt ház, pedig este Jaggerék nem játszanak Prágában. 240 korona egy főétel, ez Prágában soknak számít: 200 koronából a cseh fővárosban na­gyot lehet enni plusz inni.

Péntek este az ultrareformista Zsidó Liberális Uniónál, az ellenzék erős bástyájánál veszek részt a Schwarcz úr vezette istentiszteleten. Férfiak, nők együtt, de így sincs ki a minjan. Nem számít.

A pályaudvaron épp azon gondolko­zom. hogy kinek van igaza. Hiába hallgattam meg mindkét oldalt, nem látok tisztán. Gondolataimból hirtelen kizökkent a pályaudvar szignáljaként felcsendülő Hatikvának, Erec Izrael himnuszának első négy taktusa, ráadá­sul 12/8-adban.

Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy ne­vessek.

*

A fenti írás riportsorozatunk része, amelyet az Európai Unióhoz csatlako­zott tíz új tagország zsidó közösségei­ről készítünk.