Saron után

Saron után

Az év első napjaiban a világpolitika homlokterébe került az izraeli mi­niszterelnök egészségi állapota. Mi­közben az izraeliek többsége ag­gódva, az arab világ nagy része pedig kárörvendve figyelte, hogy Ariel Saron élet és halál között lebeg, mindenki azt latolgatta, milyen kor­szak köszönt be a kormányfő után, s Izrael milyen választ ad az előtte álló súlyos kihívásokra, főként az iráni atomprogramra.

Nem volt még olyan régen, amikor Saron a nemzetközi politikában, de Iz­raelben is páriának számított. Nem fog­lalhatott el kormányhivatalt, sőt a Likud egykori alapítója nem vett részt aktívan a politikai életben sem. A bal­oldal békekötési próbálkozásai azon­ban 2000-ben megbuktak: Ehud Barak hiába ígért oda szinte mindent Jasszer Arafatnak az akkori amerikai elnök, Clinton által erőltetett tárgyalásokon, a palesztin válasz az intifáda, a terrorhul­lám beindítása volt. Az izraeliek felele­te pedig Ariel Saron megválasztása, aki a békefolyamatból kiábrándultaknak az erős kéz politikáját ígérte.

Ám Saron, a vitatott területeken léte­sített telepek atyja és védelmezője poli­tikájává emelte a kivonulást. Menachem Begin mellett ő volt eddig Izrael­ben az egyetlen miniszterelnök, aki erőszakkal számolta fel a régi telepe­ket: idáig még Jichak Rabin, a béketá­bor vezére sem ment el. A tavalyi gázai övezeti kiürítés után valószínűleg Júdea és Szamária következett volna, hogy Izrael végleges határokhoz jus­son, de erre már nem jutott ideje a ve­terán politikusnak.

Jona Metzger askenázi főrabbi az egész országot imádkozásra szólította fel, amit még sok, egyébként nem val­lásos zsidó is megfogadott. A miniszterelnök széke üresen tátongott a kabi­net ülésén. Saron helyettese, Ehud Olmert vette át ideiglenesen a miniszter- elnökséget, aki – ügyvezető kor­mányfőként – legfeljebb száz napig irá­nyíthatja az országot. Az izraeli politi­kai élet főszereplői úgy nyilatkoztak, hogy a március 28-ra kitűzött választá­sokat mindenképpen megtartják.

Sokan már temették a Likudból kivált és Saron alapította Kadima pártot, mondván, az a kormányfő személyére épül. A közvélemény-kutatások azon­ban a kormányfő kiesése után is nagy tá­mogatottságot mutattak ki. Ráadásul a Kadima ereje pont abban lehel, hogy Saron nem vallott színt, és nem vázolt fel konkrét programot, így sok választó maradhat meg mellettük. Éppen ezért megtizedelheti a támogatottságukat, ha egyértelműen megfogalmazzák álláspontjukat. A részvétszavazatokra azon­ban mindenképpen számíthat a Kadima.

Aligha esik nagy súllyal a latba a má­sik nagy veterán, Simon Peresz támo­gatása, aki ősszel maga is részese lett a nagy politikai földindulásnak Izrael­ben, amikor bejelentette, hogy 61 év után kilép a Munkapártból. Peresz ko­rábban Amir Perec szakszervezeti ve­zetővel szemben veszítette el a pártel­nöki posztot. Peresznek csalódást okozhatott, hogy riválisa megszegte korábban tett ígéretét, mely szerint nem indul a Munkapárt elnöki posztjáért. Ennél már csak az volt keserűbb pirula Peresz számára, hogy pártja nem hosszabbította meg elnöki mandátumát. A szakszervezeti vezető még in­kább balra mozdította el a Munkapár­tot, amit Peresz, akinek vezetésével beléptek a Likud kormánykoalíciójába, már nem tudott tolerálni.

A Munkapárt választási programjá­ban a gazdasági egyenlőtlenségek megszüntetését tűzte ki célul, valamint a mindenáron kötendő békét az arabok­kal, amivel valóban szerezhet némi támogatottságot. Perec tapasztalatlansá­ga a védelmi kérdésekben és az államigazgatás területén azonban igen nagy hátrány. Ráadásul sok izraeli azonosít­ja a balul sikerült oslói folyamatot a Munkapárttal. Mégsem lehet egyértel­műen leírni az 52 éves, marokkói származású Perecet, aki már a Hisztadrut szakszervezeti szövetség élén is meg­mutatta, hogy szociális követeléseinek elérése érdekében sztrájkokkal akár az egész országot is képes megbénítani. Elemzők szerint a Netanjahu-féle re­formok vesztesei, a leszakadó szefárd munkásrétegek biztosan nyitottak lesz­nek Amir Perec azon ígéretére, hogy helyreállítja a szociális jóléti állam in­tézményeit.

A jobboldali Likud-vezérének, a ki­vonulás előtt lemondott pénzügyminisz­ternek, Benjamin Netanjahunak a mal­mára hajthatja a vizet, hogy Izrael törté­netének legsúlyosabb válsága után ismét talpra állt a gazdaság. Szinte az egész nyugati féltekén példa nélküli az 5,2 százalékos GDP-növekedés, emellett 25 százalékkal emelkedett az export és két százalékkal csökkent a munkanélküli­ség az elmúlt évben. Az izraeliek még nagyon jól emlékeznek arra, hogy a fizetések központilag elrendelt emelése három számjegyű inflációhoz és hatal­mas államháztartási deficithez vezetett.

A Likud, amelynek több erős embe­rét is elvitte Saron új pártja, időközben magához tért a belső csatározásokból. Sok régi szimpatizáns érezheti úgy, hogy a kormányfő távozásával helyre­állt az eredeti értékrend, és Netanjahu nem fog (szerintük) indokolatlan en­gedményeket tenni a palesztinoknak. Mások viszont, akik Saron lépéseit pragmatikusnak tartották, eltávolodhat­nak a Likudtól.

Bár a gázai kivonulás után némileg háttérbe szorultak a mindig is domináns biztonsági kérdések, az iráni atomprog­ram jelentette fenyegetéssel foglalkoz­nia kell a zsidó államnak. Szakértők sze­rint szükség van a katonai beavatkozás­ra, mivel az antiszemita rezsim hamarosan tömegpusztító fegyverekre tehet szert. Híresztelések szerint. Saron éppen a március végi választások idejére terve­zett légi csapást az iráni atomlétesítmé­nyek ellen. A nagy kérdés, hogy az, aki Saron örökébe lép, rendelkezik-e az egykori tábornok bátorságával és kreati­vitásával, és főként tud-e nemzetközi tá­mogatást szerezni a beavatkozáshoz.

Eperjesi Ildikó