A nem kívánt hagyaték

Koós Anna

A nem kívánt hagyaték

Közel harminc évet itt, Budapesten éltem, majd újabb huszonöt évet New Yorkban. Budapesten nőttem fel, és New Yorkban neveltem fel a gyerekeimet. Gondolko­dásomra rányomta bélyegét a kívülállás. 1969-től kezdve társalapítóként vettem részt Halász Péterrel együtt a Kassák Ház Stúdió/lakásszínház, Dohány-utca/ Squat theatre/kirakatszínház munkájá­ban. 1976-ban kivándoroltam az ország­ból – családostul, színházastól. Együtt­működésünk 1984-ig tartott. Az ezt követő másfél évtizedben, amikor úgy­mond magamra maradtam a lányommal és a fiammal, minden szorgalmam ellen­ére is csak szerényen tudtunk megélni. Ekkoriban találkoztam a még a hatvanas években meghirdetett, de már a hetvenes évek végén kinevetett életfilozófia – aki iparkodik, annak „jár” lakás, ház, autó, két-gyerek-és-egy-eb, azaz az „az ameri­kai álom” – nevében nyíltan vagy bur­koltan rasszista rablógazdálkodás áldo­zataival – a Manhattan sziget délkeleti vidékén lakó szomszédainkkal, a szünte­lenül érkező bevándorlókkal, a helyze­tükből fakadó megalázottsággal. Vége­ láthatatlan tanulmányokba fogtam, meg akartam ismerni az ott történteket, a számtalan indián törzs sorsát, a meg­annyi viszályt, a rabszolgavilág hétköz­napi vetületét, mindezek mai visszhang­ját, továbbélését, és így tovább. Példám­mal igyekeztem elérni azt, hogy a gyere­kek ne beolvadni, hanem gondolkodni tanuljanak meg, ne hasonulni akarjanak a környezetükhöz, hanem tartsanak két lépés – kritikus – távolságot.

Sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy képes-e kilátni az ember a saját körülményeiből, vagyis ismeri-e, ismer­heti-e tetteinek következményeit, illetve képes-e felismerni a közeledő veszélyt. A történeti példák általában arról szólnak, hogy az ember minden igyekezete ellenére alulmarad, hiába az intő példa, hiába az emlékezet. Mindig ott motoszkált ben­nem a történtekkel kapcsolatos, a lelkiis­meretem sugallta kérdés, mikor és med­dig vagyok felelősnek tartható a köz ne­vében elkövetett tettekért pusztán azért, mert valahol élek; a náci Németország ál­lampolgárainak lehetett-e nem tudniuk arról, hogy mi is zajlik körülöttük. A kér­dés bonyolult, de egyszerűbbnek látszik, mint a proletárdiktatúrával egyetértők sorsáról való gondolkodás, tudniillik a náci birodalom tevékenységéről az egész világ előtt egyöntetűen nyilvánvaló, hogy gonosztett volt. Véleményem szerint a proletárdiktatúráé is. De aki benne élt, il­letve aki aktív szerepet játszott benne, az nem feltétlenül látja így. Bár a szüleim már nem élnek, közéjük tartoztak, jólle­het születésem, illetve főként 1953 előtti részvételük konkrét részleteiről sokáig nem tudtam. De az örökség, akarva-akaratlanul átszáll az utódokra. Kérdés, hogy mit kezd vele az utód, jelen esetben mit kezdek vele én.

A szüleim hagyatékából nem volt mi­re támaszkodni – egy-két fénykép, ké­peslap. papírdarab, anekdota és az együttélés emlékei kivételével nem ma­radt utánuk semmi. Feltehetően észre sem vették, hogy megszűnik majd a folytonosság, s bennem is csak most tu­datosodik, hogy idegenség tátong közöt­tünk. Nehéz lesz a rokonság közös ne­vezőjére hozni az immár felnőtt ifjú gyerekeim és az immár elhunyt szüleim egymástól különböző nézőpontjait. Ne­héz lesz kontextusba helyezni, de akár csak elmagyarázni, hogy mi történt itt. mit csinált fiatal korában az a kedves, szelíd nagypapa, nevezetesen apám, aki egy balatoni kert alatti ösvényen fényesre suvickolt cipőben és nadrágját élére vasalt öltönyben sétált unokájával 1985-ben – a lányom ezt a számára mulatsá­gosan szürreális emléket őrzi róla -, vagy mi történt azzal a magas homlokú, kreol bőrű, okos tekintetű, szép, fiatal zsidó nővel, nagyanyjukkal, anyámmal, akit már csak fényképről ismerhettek.

A hiátusok ellenére bizonyos adatok érvényessége vitathatatlan. Leendő anyám. Weisz, úgy is mint felvett leány­kori nevén Sós Vera tizenkilenc éves korában, 1945 elején állt munkába a Belügyminisztériumnál. Ősztől a Sajtó­rendészeti Osztályon, 1946 szeptembe­rétől 1950-ig pedig Szűcs Ernő áv. ezre­des titkárságán dolgozott. 1948 január­jában születtem én. Ebben az évben apám a Marxista-Leninista Pártfőiskola hat hónapos tanfolyamát végezte el. 1949-től négy éven át ő is ugyanide, az időközben átkeresztelt Sztálin út 60.-ba járt hivatalba, bár 1952-ben helyileg már máshová.1 1951 őszén megszületett az öcsém. 1952 nyarán Sós Vera a Kül­ügyminisztériumba került, ahonnan 1953 januárjában elvitték – kihallgatás­ra. Tizenegy hónapig tartó fogság után szabadult. A rákövetkező év. 1954 feb­ruárjában a Hadbíróság vádat emelt elle­ne, meghozta utólagos ítéletét, és a ma­gánzárkában eltöltött időszakot beszá­mítva a büntetést letöltöttnek tekintette. Sós Verát rangjától megfosztották, a pártból kizárták.

Anyám 1968 őszén véget vetett az életének, még mielőtt önálló színházi csoportot alakítottunk volna a Kassák Házban, s mielőtt felfigyeltek volna ránk az illetékesek, jobban mondva ille­téktelenül megfigyelés alá helyeztek volna. Apám soha meg nem nézett vol­na egy előadásunkat – igaz, színházba sem járt. Pedig mindkét szülőm hozzá­járult annak a hatalmi rendnek a kialakí­tásához, amely éppen az ő gyermekeik nemzedékét tizedelte meg, kergette az őrületbe, szólta szanaszét.

A nem kívánt hagyaték címen írtam meg annak a folyamatnak a történetét, ahogy sikerült megközelítően mégis megismernem és megértenem a történe­tüket. A könyv az Akadémiai Kiadó gondozásában 2006 tavaszán jelenik meg. és ebből egy részletet szeretnék itt közreadni.

*

Nem volt ínyemre, hogy ha nem is ki­zárólag, de óhatatlanul ahhoz hasonló munkával jussak hozzá szüleim életé­nek általam ismeretlen részéhez, mint amilyen munkával anyám hozzájárult az ördögi gépezet működtetéséhez. Mun­kájának arra a részére gondolok itt, amikor a jelentésekből „a kijelölt részeket kiírta”.

Még a szenvedőknek sem válik dicsőségére egy dicstelen kor tanúbi­zonysága, hiszen sem a szenvedés, sem a tanúbizonyság nem ad értelmet a kor dicstelenségének, nemhogy a korábban önkényt gyakorlók büszkélkedhetnének múltbeli tetteikkel, de nem is igyekez­nek, mert önmaguk mentegetésén fára­doznak. Sajnos az utánuk következő nemzedékekre is hálátlan feladat hárul, amennyiben rájuk – ránk – marad a kor­szak felvázolásának és értelmezésének, a kórkép megrajzolásának, a vakfolt lát­hatóvá tételének a feladata.

Van mire hivatkozni, ha az életben maradottaknak és utódaiknak csak egy részére érvényes az a következtetés, amelyre Jean Améry jutott – „ki merem jelenteni, ha nem is bölcsebben és elmé­lyültebben, de azért okosabban hagytuk el Auschvvitzot. ’Mély gondolkodás nem világít meg semmit, Éleslátás az, mi egy világot megnyit’ – mondotta volt Arthur Schnitzler.”

Ezeknek a történeteknek nincsen kö­zepük, nem lehet eljutni a „lényeghez”, nem lehet rájönni a „megoldásra”. Mi­ként a kafkai üzenet sem jut el a császár­hoz. Az, ami megtörtént keveredik az­zal, ami meg sem történt. Az események ismeretébe beépül az, ahogyan az ese­mények ismertté válnak, vagyis aho­gyan az ismertté vált események is­merőssé lesznek emlékezetünkben, mi­közben az ismertté vált és ismerőssé lett eseményekről kiderül, hogy nem történ­tek meg, illetve nem úgy történtek meg.

Tanulmányaikban dr. Zinner Tibor és Gyarmati György részletezik, mi min­den gátolja a történészek munkáját, a tisztázás folyamatát. A szereplők el­fogynak – megöregednek, meghalnak, de még így is számos életút-interjú ké­szült. Ugyanakkor problémát jelent a megkérdezettek őszintétlensége.

Közhelyszámba megy, hogy a vissza­emlékezéseken torzít az idő távlata, és ebben nemcsak egyes szerzők meg­változott látásmódja, hanem a kiadás aktuálpolitikai légköre is közrejátszik. Erre majdnem egyedülállóan pozitív példa Szász Béla munkája. Néhány évvel kiszabadulása után írta meg „kál­váriáját. Tanulságul. Nem használhatott levéltári iratokat, nem nyithatott ki tit­kos dossziékat. Személyes emlékeit ba­rátaival ellenőriztette, s úgy alkotta meg művét, mintha börtönnaplót vezeteti volna.”-’ Szász Béla 1957 után Angliá­ban élt, következésképpen külföldön dolgozott a könyvén – előnyére. Az íráson mindvégig érzékelni a külső szemszög tágasságot és rálátást nyújtó viszonylagos biztonságát, amit hitelesít a szerző szenvedése és őszintesége.

Ami a „dokumentumokat”, jobbal mondva a „forrásmunkákat” illeti, java részt szétszóródtak, hozzáférhetetlene lettek, illetve megsemmisültek. Hazug­ságot hazugságra tetéznek az időszakosan megismétlődő feljelentések, elhurcolások, kivégzések, gyilkosságok, bt börtönzések és a tavalyi bűnt felülvizsgáló idei bizottságok, melyeknek törvénytelenségét már idei bűnként mos; tisztára a jövőre összeülő újabb bizottság. Egyenesen a pokolban való jártasságot kíván az elemzőtől a töredékest fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyv és börtönben írt feljegyzések értelmezé­se, hiszen olyan is előfordult, hogy sem a kihallgató, sem a kihallgatott nem tud­ta, hogy miről van szó.

Az eddig történtek ismeretének hiá­nya azonban nemcsak az ezután történendőkért való felelősséget hárítja el, de a jelent is érthetetlenné, sőt elemezhetetlenné teszi, hiszen a konfliktusoknak előzményei vannak, és nem a választási kampányban születik az elnökjelölt, vi­szont a konfliktus mindig „most” akut és az elnökválasztás is „most” esedékes. Az utólagos emlékezettörlés avagy a kollektív amnézia óhatatlanul cinkosává teszi a felmenőik tetteiben közvetlenül nem osztozó, de annyiban nem ártatlan következő nemzedéket, amennyiben eltorzítja látásukat a „megértés”, . a „szülők iránti szeretet”. Ami engem il­let, megszégyenítő és a gyermeki szeretetből csúfot űző hagyatékot kaptam örökségül.

A szüleim hallgattak mindarról, amit nem kívántak maguk után hagyni. A ró­luk fennmaradt iratok között sem kön­nyű eligazodni. Mégis szeretnék túljutni az olyan kézenfekvőnek tűnő, semati­kus, tipikus, a szembenézést elutasító és elhárító válaszokon, mint például „nem lehetett tudni”, „akkor az volt a korszel­lem”, „bosszú az elvesztettek haláláért” vagy „nem lehet a karosszékből törté­nelmet írni”, mert az elvakultság, az ir­racionalitás és az ostobaság hamvai alól szeretnék kiásni egy érvényes és elfo­gadható magyarázatot. S ha csak részle­ges és személyes adalékokkal tudok mindehhez hozzájárulni, abban remény­kedem, hogy megfigyeléseim a megne­vezést, a megkülönböztetést, és a meg­értést segítik.

AZ UTAK AZ ÁLLAMVÉDEL­MI HATÓSÁG ARCKÉPCSAR­NOKÁBA VEZETNEK

A sztálini mintára szervezett államvé­delmi hatóság Magyarországon 1945-től 1956-ig működött. Az intézmény tizen­egy év alatt többféle néven szerepelt. 1945 után a Belügyminisztériumhoz tar­tozott. 1950-ben önállósult. 1953-tól is­mét függő viszonyba került. 1956. októ­ber 28-án Nagy Imre rádióbeszédben je­lentette be az ávh megszüntetését. A Ká­dár korszakban meg is szűnt az ávh mint olyan, de nem tűnt el mint politikai titkos­ rendőrség. Részben még a volt személy­zet is a „megszüntetve megőrzött” állam­védelem feladatkörét látta el a belügyben.

A második világháború után felszaba­dult közhangulatot meglovagolta a párt- propaganda, három év alatt „elnyerte” a lakosság egyetértését. Leendő szüleim ebben teljes odaadással vettek részt – mint rajongó hívek és mint a hatalom al­kalmazottai, gyakorlói. Normális esetben, ha van ilyen, az államvédelem fel­adata a kémkedés és az ország védelme lenne a határőrség és a katonaság segít­ségével. E feladatok ellátására nem kép­zetlen pártfunkcionáriusok, nem tizen­kilenc és huszonévesek, hanem külke­reskedelmi főiskolát, jogi egyetemet vagy katonai akadémiát végzettek len­nének alkalmasak. Ez sehol sem műkö­dik egészen így, legkevésbé pedig az 1945 utáni Magyarországon, ahol az al­kalmazottak kiválasztása nem szakmai tudásuk, hanem politikai megbízhatósá­guk és bizonyos képességeik alapján történt. A megbízhatóság kritériumai közé tartozott a titoktartás és a számon- kérhetőség, illetve a zsarolhatóság. Ta­lán ez játszott közre abban, hogy a párt­vezetés, illetve az ávo-ávh személyze­tét különös rokoni háló szőtte át keresztül-kasul. Nem véletlen, hogy Rákosi Mátyás titkárnői munkakörét Péter Gá­bor felesége, Simon Jolán, látta el. 1949-50 körül Farkas Vladimír megkér­dezi főnökét, hogy odahaza megbeszél­heti-e feleségével hivatali gondjait, mire Péter Gábor határozott nemmel vála­szol. Joli esete munkakörénél fogva teljesen kivételes.”4 Pedig Farkas Vladi­mír apja maga Farkas Mihály – ekkor a honvédelmi miniszter tisztségét töltötte be, és a pártvezetés legbelső köréhez tar­tozott. Amikor végzetes jelentésében Szücs Ernő kifogásolja Dékán István munkáját, nem a panasztétel a baj, ha­nem az, hogy Dékán István, a kémelhá­rítás vezetője. Rákosi lányának, Rákosi Évának a férje. Rákosi Éva pedig a Ma­gyarországon működő szovjet elhárítás egyik vezetőjének, Jevdokimenko alez­redesnek volt a tolmácsa. Az ÁVH-n tu­catjával dolgoztak házaspárok, unokatestvérek és egyéb rokonok. Sós Vera vajon tényleg nem vette észre a hazug­ságot az indoklás mögött, amikor 1952 nyarán „leszerelt[é]k arra való hivatko­zással, hogy férjeim] is a hatóságnál tel­jesít szolgálatot, s férj, feleség egy he­lyen nem dolgozhat”?5 A rokoni kötelék a másik irányban is működött: ha valakit megöltek, a családjával is végeztek. A legszélsőségesebb esetek közé tartozott Szűcs Ernő fivérének a sorsa.

Az érem másik oldalát jeleníti meg Gyertyán Ervin, akinek története a nyu­gati baloldal lelkesedéséről szól. 1949 augusztus végén egyetemista barátai ér­keztek Párizsból a budapesti Világifjúsági Találkozóra:

mindentől el vannak ragadtatva. Rákosit francia könnyedséggel le petit pere Ráko, kis Ráko papának nevezik, és különösen az imponál nekik, hogy kiemelt munkáskáde­rekből lesznek az ország vezető funkcioná­riusai. Rajkék letartóztatásáról és a ké­szülő perről nem esik szó közöttünk. Érez­hetően mindenben hitelt adnak a l’Humanité tudósításainak, és csak azt látják, amit látni akarnak. Hogy állás nélkül vagyok, azt szégyellem és eltitkolom előttük.6

Az államvédelem 1945-ben a náci kollaboránsok és a háborús bűnösök pe­reivel kezdte meg működését. Ezzel párhuzamosan történt a külföldi vállala­tok és a különböző vallásfelekezetek felszámolása. Ezenkívül a szociáldemokraták és a baloldal összes lehetséges változata is a diktatúra őrlőmalmai kö­zött zúzódott szét.

„Epizód”. A szociáldemokraták el­tüntetéséről és az ÁVO korrupciójáról szóló itt következő példából kiderül, hogy a szálak rokonság nélkül is összeérnek.

1945 tavaszán megbízást kaptam a Munkáskultur Szövetségtől az Ady Endre n. 17. számit romház miivészteleppé szerve­zéséhez. A fentjelzett házat a II. ker. Ma­gyar Kommunista Párt bocsátotta az M.K.Sz. rendelkezésére és ennek utasítá­sára a következő művészek nyertek a ház­ban elhelyezést: Losonczy Tamás, Losonczy Tamásné, Faragó Pál, Nádas Jó­zsef, Bálint Endre festőművészek, Bitó Iván, Jakovits József szobrászok, Gyar­mathy Erzsébet költő.7

A leírás Jakovits Józsefnek a VII. Ke­rületi Tanácshoz 1950 végén írt leve­léből való. Hogy a szobrásznak mit je­lentettek ezek az évek, arról fél évszá­zaddal később Horváth Ágnes, a kör kö­vetkező nemzedékének tagja számol be. Ágnessel a hetvenes évek elejéről, a színház idejéből ismerjük egymást. Amikor 1972-ben a Fiatal Művészek Klubjában betiltották fellépésünket, erre Ágnes emlékszik vissza, maszkomat magára öltve ő jelent meg az FMK „színpadán”. 2002-ben, Horváth Ágnes a francia irodalom gyakorló tanára, mű­fordító, filológus-gondolkodó így ír Ja­kovits szobrairól:

Az 1945-ös év Jakovitsnak igazi felszaba­dulást jelent, és nemcsak a háború nyomá­sa alól. Ekkor következik be a „sorsfordí­tó” találkozás a Vajda-körrel és ezen ke­resztül Tábor Bélával. 1945-ben a rózsa­dombi „galambdúcban ” (ma művészte­lepnek mondanánk) megismerkedik maj­dani feleségével, Vajda Júliával (Vajda Lajos özvegyével) s avval a modern művé­szettel, amely megadta számomra a hi­ányzó iskolát…. Vajda Lajos művészetén kívül … nagyon sok emberrel megismer­kedhettem…. ” Hihetetlen gyorsasággal születnek a szobrok …. ezek 48-ig kiállítá­sokon is szerepelnek.8

Barta Éva keramikussal, aki az Ady Endre úti kolónia barátja volt miként férje, Fekete Nagy Béla festőművész is, Kozák Gyula készített életút-interjút. Ebben idéződik fel a következő jelenet:

És akkor kezdődött a lózung, hogy egye­süljön a szocdem párt, meg a kommunista párt. És Bélát behívatta az Antal Hetén, aki a pártközpontban volt valami nagyku­tya, talán a kultúrális osztály vezetője volt. És ő közölte Bélával, hogy rohassza el a szocdem Munkás Kultúrszövetséget… és vigye másfelé. Akkor Béla vette a kalapját és azt mondta, hogy ezt nem vállalom.9

Ezzel egy időben, „1948. őszén Csébi Lajos kapta meg a házat, ahol a föld­szintet elfoglalta és többünket kilakolta­tott.”10 „Átmenetileg” a művészek ren­delkezésére bocsátották a magas rangú ávéhás tiszt korábbi lakását, a VII. kerü­leti Rottenbiller utca 1. számú házban, „ahol csak a poloskáknak volt elég he­lyük…. Öt felnőtt és három gyerek.”11 Gondolom, ezzel felbomlott a Munkás Kultúrszövetség is. Az egyik kitelepített gyerek, Bálint Endre 1948-ban öt éves fia egy emberöltővel később már mint ifjú költő, színműíró csatlakozott szín­házunkhoz. S miután a nyilvánosságot megtagadta tőlünk a hetvenes évek rendőrsége, a Rottenbiller utcai lakás­ban is volt szerencsénk előadást tartani, ahol akkorra az immár felnőtt Bálint Ist­ván új családján kívül a régi társaságból egyedül nagynénje. Vajda Júlia festőművésznő lakott. 1977-ben New Yorkba érve, az időközben kivándorolt Jakovits Józseffel is volt alkalmam talál­kozni. Az Államokban készült betűfest­ményeinek hazatelepítése alkalmából a budapesti Zsidó Múzeumban 2003 tava­szán megrendezett posztumusz kiállítás­ról szól Horváth Ágnes recenziója.

Sós Vera több tíz oldalra kiterjedő kézzel írt feljegyzésében olvasom, hogy 1945-46-ban Szűcs Ernő miként tanítgatta fiatal munkatársnőjét a trockizmusról. Két frakciót különböztetett meg, a bécsi és a moszkvai emigráns kö­röket:

arról is beszélt nekem, hogy a Szovjetuni­óban számos emigráns a különböző trockista ügyekkel kapcsolatban letartóztatva és büntetve is volt. … mint volt emigráns-trockistát jellemezte Cséby Lajost (Rajk-ügy során őrizetbe került)…12

Ezek szerint Cséby sem élvezhette so­káig a tágas Ady Endre úti házat és ker­tet. Ezzel a szomorú kerülővel visszaér­tünk az ávh arcképcsarnokába. Az in­tézmény legfontosabb teendői közé tar­toztak a koncepciós perek. Dr. Zinner Tibor a koncepciós ügyek áradatában a lakosság terrorizálásának eszközét látja. Ennek megvalósításához tervszerűen koholt vádakra és látványosan eljátszott, a rádióban közvetített tárgyalásokra volt szükség. A koncepciós, vagy ha jobban tetszik a kirakatperek pere az 1949-ben lezajlott ún. Rajk-per volt. Május 30-án otthonában tartóztatják le Rajk László külügyminisztert, és október közepén két „társával” együtt kivégzik. A sztáli­ni mintát követve a vádlókból vádlottak, a kivégzőkből kivégzettek lesznek. Szűcs Ernő áv. ezredest, a Rajk-per egyik porondmesterét 1950 novemberé­ben volt beosztottjai, volt főnökeinek utasítására agyonverik. 1951-ben letar­tóztatják Kádár János volt belügymi­nisztert. Rajk László egyik kihallgatóját. 1953 januárjában a hatalmát addig sikeresen tartó Péter Gábor áv. altábornagy csuklójára személyesen Rákosi Mátyás kattintja a bilincset. (Sós Vera áv. fhdgy-ra is ebben a hónapban kerül sor, holott ekkor már fél éve „leszerelték”. Férjét Koós Béla áv. alezredest ugyan­csak elhelyezik a hatóságtól.) Bármi­lyen valószerűtlennek hangzik is ma már, a rendőrfőnökről és társairól hirte­len kiderült, hogy cionista orvosként összeesküvést szőttek.

Jegyzetek

*Részlet az Akadémiai Könyvkiadónál ta­vasszal megjelenő kötetből.

,,[A]z Andrássy út 60.-ban 1952-től már nem az ÁVH, hanem a Közép-magyaror­szági Borforgalmi Vállalat volt a háziúr.” Karsai László, Varga László: Az Átöltözés­szoba hazudik, A horror háza. In: Hetek, 2002. május 3.

Jean Améry: A szellem határán. In: Túl bűnön és bűnhődésen. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2002, 40. o. Ford. Uzsoky Bor­bála munkájának felhasználásával Blaschtik Éva.

Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Eu­rópa Könyvkiadó, Budapest, 1989. Zinner Tibor: Utószó. 391. o.

Farkas Vladimír: Nincs mentség. 1990, 260. o.

Koós Béláné kihallgatási jegyzőkönyve, 1962. július 30.

Gyertyán Ervin: Lidérc és ingovány) (1938-1953). Littera Nova Kiadó, 1997 107. o. A szerző Sós Vera egykori gimnáziumi iskolatársa és barátja.

Vajda Júlia. Monográfia. Balassi Kiadó 2004, 48. o.

Horváth Ágnes: Jakovits József – A betű festő. In: Múlt és Jövő, 2003/1. 105. o.

Vajda Júlia, 228. o.

Vajda Júlia, Jakovits levele, 48. o.

Horváth: i. m., 105. o.

12 Sós Vera saját kezű feljegyzése. 1954. június 1.