A szó primátusa

Írta: Csáki Márton - Rovat: Politika

A szó primátusa

Tábor Ádámmal beszélget Csáki Márton

Tábor Ádám 1947-ben született. Költő, esszéíró, kritikus, eddig öt kö­tete jelent meg. Édesapja Tábor Béla (1907-1992), a legjelentősebb magyar dialogikus gondolkodó (A zsidóság két útja, valamint a Szabó Lajossal közösen írt Vádirat a szellem ellen cí­mű művek szerzője, egyéb írásaiból nemrég Személyiség és logosz cím­mel jelent meg válogatás), édesanyja Mándy Stefánia (1918-2001), költő, művészettörténész.

Tizenöt éves kora óta publikál, mégis olyan érzése van az ember­nek, hogy az életmű egy része a fiók­ban lapul. Szigorúan szelektál, vagy ennyire ritka pillanat „a vers foganása”?

Sok mindent nem adtam ki, külön­böző okokból. A kérdésre viszont csak „történetileg” tudok érdemben válaszol­ni. Azt a spontán, alanyi modern költé­szetet, amit húszévesen műveltem, ne­héz lett volna folytatni. Harmincévesen már több kötetnyi versem volt, de nem közölték őket. Negyvenévesen viszont fontosabbnak tartottam az ellenzéki iro­dalmi élet szervezését, mint újabb köte­tek publikálását. Az utóbbi két és fél év­tizedben valóban nem írok évi tíz-húsz versnél többet, ezek meg is jelennek. A hetvenes évek közepén évekig főleg csak szövegeket írtam.

Kényszerű volt a hallgatása vagy inkább az underground irodalomban betöltött szervezői szerepe kötötte le?

– Nem tudom, mi lett volna, ha fiatal és legtermékenyebb versíró periódu­somban publikálhatok, de egy ponton akkor is problematikussá vált volna szá­momra a spontán versírás. Egyrészt a neoavantgardban jelentkező Zeitgeist miatt, másrészt, mert szellemi súlypon­tomat a líráról a teóriára, az irodalomról a kísérleti spekulatív gondolkodásra he­lyeztem át, és olvasmányaimat is jórészt effajta művek jelentették; ha pedig az ember kevés verset olvas, benne is keve­sebb vers születik. Ez egy hétéves peri­ódusban volt kiélezetten így, a hetvenes években. Az akkori szöveg- vagy tézis­verseim képezik A káprázat kertje c. 1994-es kötet utolsó ciklusát. Valójában költészet ez is, csak rövid, komprimált, teoretikus szövegek formáját ölti. Azóta párhuzamosan írok verset és esszét, a versben pedig ötvözöm a spontán-lírai és a teoretikus elemet.

Tehát bölcseleti költészetet mű­vel?

– Bölcselet és költészet összekapcso­lódása esetemben az apai és az anyai princípium ötvözését jelenti. Egyik újabb versemben van egy Nietzsche-parafrázis: a költészet a zene szelleméből / milyen magasra milyen mélyből ér föl. Eszerint a zene volna a mély érzelmi-in­dulati élet, a psziché és a lét dionüszoszi eleme, amely azután a gondolaton át emelkedik-tisztul tagolt versbeszéddé. Fiatalkori verseim zenei indíttatásúak voltak – ahogy Füst Milán mondja, mindig az első indulat formája határozza meg a verset. Később viszont sokszor épp fordítva történt: a gondolat sűrítődött össze bennem a szellem zené­jéből verssé – ez nevezhető akár bölcse­leti költészetnek is.

Meglepő, hogy a gondolatiságot legutóbbi kötetére nézve is megha­tározónak tartja, holott a Hajóház, a többi kötethez képest mintha szemé­lyesebb volna.

Lehet, hogy van benne valami visszakanyarodás az első kötetemhez, a Dániához, amelyben kevés kivétellel 17-23 évesen írt verseim jelentek meg tizenöt éves késéssel, 1982-ben. Kritikát rögtön publikálhattam, verset nem, ami­nek több oka is lehetett. A versek túl modernek és ezoterikusak voltak, politi­kai vonatkozásaik viszont egyértelműen ellenzékiek. Persze sokkal több volt bennük, mint politika: Dánia nemcsak az illegitim zsarnoki uralom, hanem az egzisztenciális cselekvés, gondolat és élet konkrét tere is.

A politika tehát érdekelte, de gondolom szülei munkássága is köz­re játszott abban, hogy sokáig alig engedték publikálni.

Nyilván ez volt a harmadik ok. Az illetékes elvtársak úgy láthatták, hogy kiterjedt körben és makacsul folytatom azt, amit szüleim vagy Hamvas Béla csinálnak. A hatvanas években például anyám volt a fő szervezője a félig tiltott modern képzőművészetnek, 1970 őszén pedig már én szerveztem független mo­dem irodalmi antológiát Ajtony Árpád­dal és másokkal.

Szülei politikai ellenzéknek tekin­tették magukat vagy csak annyira számítottak annak, amennyire ez az általuk képviselt szellemi hagyo­mányból következett?

– Szellemi ellenzéknek tartották ma­gukat. Politikailag egyértelműen szem­ben álltak a rendszerrel, de nem a politika volt a fontos a számukra. Apám be­csülte a bátor politikai ellenzékieket, de az ő dolga más volt: a gondolkodás. A harmincas évek elején rövid ideig akt­ívan részt vett az antikapitalista és antibolsevista illegális baloldali mozgalom­ban, az ún. oppozícióban, rendőri fel­ügyelet alá helyezték, egyszer le is csuk­ták, de a mozgalomban megismert és végig mesterének vallott legjobb barát­jával, Szabó Lajossal hamarosan min­den közvetlen politikai akciótól vissza­vonultak, csak a marxizmus elméleti kérdéseivel foglalkoztak. Eközben an­nak kereteit is szétfeszítették, és kb. 1936-ra biblikus egzisztenciális állás­pontra jutottak, aminél meg is maradtak. Az 1945-47 között, Haris közi laká­sunkban tartott filozófiai és művészeti vitákban a politika épp csak felbukkant, kimondatlanul feltételezve egy esetleges demokratikus kibontakozást. Apám a háború után 1947-ig a miniszterelnöksé­gen sajtóreferens volt, de időben kilé­pett. „Amíg van egy pont, ami nem az államé, én ott leszek” – mondta, és attól kezdve műfordítók lettek itthon anyám­mal együtt.

Apja visszavonultságában nyil­ván az is szerepet játszott, hogy a di­alogikus filozófiai hagyomány nyo­mán, az írásnál fontosabbnak tartot­ta az élőszóban történő tanítást.

Eleve keveset publikált, az előző rendszerben pedig kifejezetten nem akart. Álláspontja szerint a publikálás­nál amúgy is fontosabb az írás, az írás­nál fontosabb a személyes tanítás, a személyes tanításhoz pedig állandó belső munka és gondolkodás szükséges – a publikálás mindenképpen a legkülső kör. A Vádirat a szellem ellen újrakiadásáról a rendszerváltásig szó sem lehetett, hiszen az a bolsevizmus kritikáját is ma­gában foglalja. A zsidóság két útjáról se – azt különben is csak egy, a mű szüle­tési körülményeire és az azóta történtek­re legalább vázlatosan reflektáló utószó­val együtt volt hajlandó újra kiadni.

És az emigrálás Szabó Lajos után?

– ’57-ben fontolgatták, de nem gon­dolták komolyan. Apám szerint az emigráció nehezen „szervesíthető” élet­forma; ahhoz, hogy ne okozzon jóváte­hetetlen sebeket, legalább kétszáz em­bernek – rokonnak, barátnak – együtt kellene kimennie.

Édesapja életműve nagyrészt ki­adatlan, de a megjelent részletekből is látszik, hogy A zsidóság két útja némileg elüt alapvetően létfilozófiai kutatásaitól.

– Már a Bevezető fejezetek a valóság őstörténetéhez című főművén dolgozott, amikor az első zsidótörvény bejelentése után Szabó Lajos meggyőzte, hogy azonnal és épp neki kell írnia a zsidóság szellemi ellenállóképességének erősíté­se érdekében. Egyes, alapfogalmakat taglaló részeket át is emelt az Őstörté­netből, hogy a konkrét problémát annak egyetemes összefüggésrendszeréből vi­lágíthassa meg. Miután azonban a zsi­dóságnak szerinte csak akkor van értel­me, ha „a zsidóság belső eszmei tartal­ma olyan mély, mint maga az emberi lé­lek és olyan széles, mint maga az embe­ri szellem”, ezt a tartalmat viszont „ki kell ásni”, A zsidóság két útja pedig épp ezt tette, életműve integráns részének tartotta.

– Ennyire magas szellemi igénnyel senki sem tárgyalta a „zsidókér­dést”, de mint mondta, ekkor már közvetve sem foglalkoztak politiká­val. Ez a könyv azonban mintha a nagy mű gyakorlatiasabb kivonata volna. Erkölcsi kötelességnek érzete megírását?

A kérdés helyes meglátásból fakad, csakhogy amikor az ember és közössége bőrére megy a játék, eufemizmus erkölcsi kérdésről be­szélni. És mivel arról az alapkö­zegről, a zsidóságról volt szó, ami gyermekkorában táplálta, amelyet mindig vállalt, az általa vallott elmélet-gyakorlat egysége követel­ményének fényében olyan kihívás volt ez, ami elől nem térhetett ki. Valóban „a legszélesebb sorra” le­képezve, a szellem köréből ele­mezte a „zsidókérdést”, de tisztá­ban volt azzal, hogy a szellemet egy zsidó nem is tudja másképp érzékelni, csak azon a módon, ahogy beléivódott: zsidóként. Pe­dig ekkor már a zsidó Rosenzweig és a keresztény Ferdinand Ebner hatására biblikus-dialogikus ala­pon álltak Szabó Lajossal, ami azt jelentette, hogy mind a Tanakh, mind az Újszövetség alapforrásuk volt. Talán ezért is lett, főleg a hat­vanas évektől sok szellemre szom­jas, főleg fiatal keresztény olvasó­ja és híve ennek a kifejezetten zsi­dók számára írott könyvnek.

Rosenzweig élesen körül akarta rajzolni a zsidóság és a kereszténység kontúrjait. És ő?

– A kitért családba született Szabóval együtt – aki egyébként az első zsidótörvény után vissza­tért a zsidóságba – ebben az időben gon­dolkodásukban a krisztológia ugyano­lyan nagy hangsúlyt kapott, mint a zsi­dóság szellemi magva, a judeozófia – ahogy apám később elnevezte. Ugyan­akkor, ahogy apám írta, minderről ők ki­zárólag csak mint zsidók tudtak beszél­ni, mert a vallás a legfontosabb identi­tásképző közösségi erő. Van ugyan va­lami, ami még a valláson is túl van: az a szellemi mag, amelyből a vallás kisu­gárzik, de ez sem oldja fél a vallást. Hogy érzékeltesse a problémát, egy fél­ egyenest rajzolt, amelynek két oldalán a kereszténység és a zsidóság található. Legbensőbb lényegük, a krisztológia és a judeozófia viszont a félegyenesen van; tulajdonképpen két olyan párhuzamos­ról van szó, amelyek egybeesnek: tehát ugyanannak a valójában kiterjedés nél­küli vonalnak a két, szétválaszthatatlan „oldalát” képezik: azaz összeérnek, de mégiscsak külön vonalak.

Tisztában volt vele, hogy könyve az utolsó utáni órában született, va­lamilyen hatásban mégis remény­kednie kellett.

Azt mondta: művészek vagyunk: történelemszobrászok. A holnapot nem tudjuk befolyásolni, de a holnaputánt formálhatjuk. A zsidóság szellemi önvé­delmét remélte a műtől a zsidóság ere­deti lényegének felmutatásával. Nehe­zebb ugyanis felmorzsolni annak az el­lenállását, aki öntudatosan azonosul ön­magával. A könyvet akkor csak egy szűk szellemi elit olvasta, de fiatalok is; például egy Weisz Júda nevű, szellemre szomjas, korán elpusztított ifjú cionista lelkesen terjesztette, noha A két út kife­jezetten nem-cionista. Ribáry behívta a Hitközségbe, és felajánlotta a segítségét. Apám – nyilvánvalóan Javne példájára – azt kérte, hadd beszélgethessen egy órát minden fölső zsidó gimnáziumi osztállyal, hogy kiválaszthasson néhány fogékony fiatalt. Ribáry azt mondta, hogy ezt, sajnos, nem engedélyezheti.

Tábor Béla felismerte az asszimi­láció hamisságát, de konzekvensen magyar zsidóságról beszélt. Mit gon­dolt a cionizmusról?

– Hogy az asszimiláció sajátos formá­ja, csak a cionizmus esetében a zsidók nem egy másik néphez, hanem egy azokhoz hasonló mintára szűkített szekuláris zsidósághoz hasonulnak, vagyis éppen a zsidóság lényegét: szellemi kül­detését adják fel általa. A kiválasztottság értelme éppen nehézségében rejlik: meg kell érteni a Tóra szellemiségét, azt, hogy a zsidóság a szellem népe, és kép­viselni kell a népek között, nem pedig olyanná válni, mint a többi nép. A zsidó­ság vallás-népi létének „kettős-egységé­ben” a vallási az elsődleges. De a ma­gyarság (vagy németség) és zsidóság is egy megkerülhetetlen kettős-egység. A múlt- és nyelvközösség folytán a ma­gyar zsidóság múltjához ugyanúgy szer­vesen hozzátartozik 1848 és a tatárjárás, mint a Makkabeus felkelés vagy az ül­döztetés tapasztalata. A Soá és Izrael megalapítása után persze ő is abszur­dumnak tartotta, amikor elvitatták mil­liónyi izraeli zsidótól az önvédelem jo­gát; másrészt reménykedett abban, hogy Izrael egy új szellemi felpezsdülés köz­pontja lehet.

Mondható, hogy önnek édesapja volt a mestere?

A lényeget illetően egyértelműen; a költészetben persze költők voltak a mes­tereim: Ady, személyesen is Weöres, Rába György, és anyám.

A Dánián még egyértelműen We­öres hatása érződik, későbbi korsza­kaira viszont valami sajátos, az adott időszakban meghatározónak vélt szerzőkre – Blake, Tandori, Er­dély, Nietzsche, Goethe – vonatkozó utalásrendszer jellemző.

Tandori első neoavantgárd bölcsele­ti lírakötete elemi élményem, ezért uta­lok rá többször is, miközben konkrét ha­tása verseimre valóban nem volt. Mint ahogy, azt hiszem, Adyé se érezhető, pedig a Dánia Ady biblikus személyes­ségének és történelemlátásának, Weöres nyelvi óceánizmusának és Apollinaire modernségének erőterében kristályoso­dott ki. 1970 után Blake, Nietzsche, Michaux, Szabó Lajos, Erdély, Szentjóby kutató attitűdje és műfajközisége hatott rám felszabadítóan. Rilke bensőséges spekulativitását csak később fedeztem fel magamnak.

Amikor 1970-ben Weöres Sándor tíz fiatal költő közt elosztotta Kossuth-díja teljes összegét, ön Párizs­ba utazott, ahonnan – mint írja – esz­tétikailag radikalizálódva tért vissza. Mit jelentett ez pontosan?

– A párizsi út csak egyik eleme volt annak az együttállásnak, aminek hatásá­ra gyökeresen mást kezdtem. Ekkortájt értek véget az egyetemi éveim, emellett épp lezárult egy költői periódusom. I970 őszén szerveztük Ajtonyékkal tíz említett antológiát és írókört Bálint Pis­tinél. Feljárt Halász Péter is, és egyszer­esük belecsöppentem az ő színházuk és a Kárpátja újavantgardista társaságának közepébe, így ismertem meg köze­lebbről Szentjóbyt, Erdélyt, Pauert. Balaskót. Ez a kör már tiltott művészek kö­re volt, úgyhogy még kevésbé publikálhattam, de ez nem zavart, mert olyan közegben nőttem fel, ahol az volt a magától értetődő, hogy az értékes és őszin­te művek csak véletlenül vagy egyálta­lán nem kerülnek itt nyilvánosságra. Esztétikailag viszont radikális szakítást jelentett mindez. Míg a klasszikus avantgárd elitista volt, addig a neoavant­gárd elvben populáris: a fogyasztói tár­sadalmat annak nyelvén támadta, mint­egy kifordítva azt. Neoavantgárd fordu­latom valójában egy individualizációs folyamat volt, ugyanakkor – mivel apám és anyám szintén radikálisan szakítottak fiatal korukban a polgári szelle­miséggel, amikor az oppozíciós, illetve a modern művészeti mozgalomba beke­rültek – éppen a szakítás aktusával foly­tattam a hagyományt.

De ezek szerint ön is lázadó volt huszonéves korában?

Igen – de épp akkor, amikor elsza­kadtam az otthoni esztétikai kánontól, kezdtem tudatosan kötődni annak szel­lemi magvához; ez pedig összekapcso­lódott a konceptualista, demitizáló neoavantgard hatással. 1972-73-ban apám tartott Surányi Lászlónak, Isztray Botondnak és nekem egy szemináriumot a preszokratikusokról. Ekkoriban kezd­tem el filozófiát olvasni Platóntól a sko­lasztikán át Szabó Lajosig. Itt kezdődött az a súlypontáthelyezés az irodalomról az egzisztenciális gondolati kutatásra. Ebből született az „egzisztenciális meg­ismerő irodalom”, a „metaliteratúra” – az irodalom felülmúlása úgy, hogy még­is irodalom maradjon -, ami a Lélegzet-mozgalom alapja lett.

Modellértékű a szellemi közös­ség elszánt keresése, építése is. Ho­gyan verbuválódott az ön körüli ér­telmiségi társaság?

– A szellemi-baráti közösség egy ré­szét örököltem: az oppozíció és a Vajda-Bálint Endre kör tagjainak gyerekeiből és barátainkból kialakult egy „második nemzedék”, amelyet spirituális, kutató beállítottság jellemzett, tisztában volt a politikai helyzettel és a zsidók közülük zsidóságukat is komolyan vették. A hat­vanas évektől a hetvenes évek közepéig, majd 1979-81 közt hetente találkoz­tunk. Többen kapcsolódtunk a neoavantgard mozgalomhoz, ám az a hetve­nes évek végére reprezentánsai többsé­gének kivándorlása vagy halála miatt megszűnt. Ekkor ismerkedtem meg Győré Balázzsal, akivel 1977-ben kézi­ratos antológia szerkesztésébe kezdtünk, 1980-ban pedig húgommal, Tábor Eszterrel és Rácz Péterrel megalapítot­tuk a Lélegzet c. élő folyóiratot.

A hétköznapi lét-gondolkodói lét klasszikus problémája gyakran buk­kan fel verseiben, így kénytelen va­gyok megkérdezni végül az alapvető dolgot: mi a költészet szerepe az ön életében?

Nálam egy élmény vagy történés kö­ré akkor kristályosodik vers, ha segítségével azt életem szellemi-egzisztenciális tengelyéhez kapcsolhatom. A versírás célja az, hogy a formált önkifejezéssel a lehető legmélyebben megértsem maga­mat és a világot. Az önkifejezéshez pedig számomra – mint a szellemet legtranszparensebben áteresztő médium – a szó a legalkalmasabb. Apám „a szó primátu­sát” vallotta a többi – nélkülözhetetlen – társmédium között, úgyhogy talán ez a legmélyebb zsidó és szülői örökségem.

Tizennégy évsor

Nagy Láz június 16 Új Igen

a születés születése ősszel

azután két utolsó békeév

majd halál szerelem reszketés Szigliget

A valóság városába zárva

nyáron nyílik csak a káprázat kertje

A nyolcadik évben újratalálkozás

Gyümölcsmunka születésnaplemente

újra s újra édenbeűzetés

Hirtelen megint mélypontra esve

A gyászra a kert rak eget füvet

őstörténetembe költözöm

újra szüleiek tehát vagyok

Nagyciklus zárul indul új nyárfüzet

Születésnapi ajándék

Születésnapi ajándék az élet.

A virrasztás után két óra alvás.

A vihar után kitisztult természet.

Egy év után újra a Kertben

a legjobb helyről szemlélni a létet.

Asszony, gyerek, testvér, barát, ellenfél.

Hajnalban ideidézni Blake-et.

Kínlódás, kétségbeesés, sírás, nevetés.

Toll leírni mind ezt az Egészet.

Címkék:2006-01

[popup][/popup]