Alijá
Héber szó, amely fogalommá vált. Így, fejlődése során a fogalmak útját járva, fokozatosan mindjobban elveszítette egykori tiszta és szigorú értelmezését. Átértékelték az idők. A zsidó tragédia egész sor új elemet vitt ismérvei közé, így a természetes és idők során amúgy is elkerülhetetlen átértékelésből: leértékelés lett. Szépséges szigorból, követelésből, melyet az Alijá a nagy útra felkészülőkkel szemben támasztott: szánalom. A szó pedig maga: Alijá – közhely. Kicsiny megoldás nagy kérdésekre. Az utóbbi években, ünnepélyes pillanatokon, Aliják búcsúztatásakor a cionista munka szürke hétköznapjain is, mind eredménytelenebbül hangoztattuk, hogy Alijá: nem kivándorlás. Nem is menekülés. Alijá: felmenetelt jelent. A külső zsidó világ udvariasságból nem mondott ellent, nem bocsátkozott a felmerülő kérdések megvitatásába: értetlenül nézett reánk, gyakorta fölényeskedő okoskodással tért ki elvi eszmecsere elől, s a lényeget kereste, kérte tőlünk: a lehetőséget az egyén számára, a maga életét máshol, ha muszáj, akár még Palesztinában is: újjáépíteni. Hogy az Alijá alapvetően más, hogyan is foglalkoztathatta volna gondolatvilágát, mely alkatánál fogva az életjelenségek egészen más értékelésére maradt mindmáig berendezve. Nyelvtani magyarázatként vette tehát tudomásul, hogy a szó csakugyan felmenetelt jelent, egy sort a héber szótárban.
Midőn e lapokon az Alijáról írunk, elmúlt helyét kutatjuk a zsidó érték- rendszerben. Egyben pedig jövendő helyét is. Hiszen még sorainkban is akadnak, akik megtörtén, fáradtan s beletörődve rég elfelejtették, hogy a legnagyobb útról van szó, ami zsidó embernek a földi tereken adódik. Hogy Izrael országába felmenni nem csupán földrajzi helyváltoztatás, és nem is egyedül az élet nagy kalandja, riadt emberek vándorlása, kivándorlása. Hanem hogy felmenetel: új embert követel, megújhodást, felkészülést – ne féljünk a szótól -, a lélek nagy-nagy forradalmát.
Alijá! Mi is volt csak e szó 1800 esztendőn keresztül. Hetven egymást követő nemzedék nagy-nagy álma. Ritka zsidó pályafutások gyönyörű beteljesedése. Tizennyolc évszázadon keresztül fordították névtelen milliók, zsinagógákban és gyülekezeteikben testüket-lelküket Jeruzsálem felé. s imádkoztak háromszor mindennap: „…vidd vissza a helyet, a házat, melyben a földön lakozol: Cionba, és rendjét a Te szolgálatodnak Jeruzsálembe.” Tüzes, fehéren izzó nagyünnepi órákon fogadta milliónyi zsidó, a lélek mélyéig megrendültén: „…ott, majd ott, meghozzuk újra kötelességszerű áldozatainkat, hétköznapiakat szürke rendjük és ünnepieket nagy törvényeik szerint…” Széderestéken, baljóslatú véres tavaszokon és Neilakor,2 kapuk záródásának pillanatában, sorsuk alatt roskadozók minden végső reményüket lehelték, súgták, zokogták, kiáltották bele a búcsúzó időbe: „…a jövő esztendőben ilyenkor, igen: mához egy évre, akkor már Jeruzsálemben!”3
Ha pedig nagy ritkán, egyszer egy nemzedék életében, városból, tartományból, országból, ritka kiváltságosoknak csakugyan megadatott valóra váltani az álmot, elindulni a nagy útra. kocsin, szekéren, lovon, nemegyszer gyalogszerrel – sárguló, régi feljegyzések tanúskodnak erről -, mi volt az ilyen. Mi is volt csak az alijá? Jehudá Hálévi útja, Rambamé, a chászidok felmenetele, regensburgi Petáchja, ludelai Benjámin. Obádjá Bar tinoro Alijája? Boldog volt az a szem, mely láthatta őket a nagy út előestéjén. Akik megbízást adhattak nekik, levelet valakinek, odakünn, üzenetet, avagy csak a kezüket is megszoríthatták. Úgy érezték mind, hogy Istennek boldog kiválasztottja helyettük is felmegy az Országba. Fel! Hogy… legtöbbször csak meghalni ment, az út nagy értelmén vajmi keveset változtatott: Izrael országában még a halál is az élet aktusa maradt.
Ez volt, ilyen volt az Alijá akkoriban.
És azután? Mikor az idők változtak s a világra új kor virradt? Vasút, gőzhajó, távíró. Maradt, ami volt: az élet legnagyobb útja. Nagy-nagy teremtő életeké.
A Chovevéj Cijón tüzes, szerelmes világából indul el 1882-ben a Bilu 14 fiatalja, életet teremteni Erec Jiszráélben.4 Embertelenül nehéz körülmények között a testével, verejtékével, gyakorta valóban a vérével megtermékenyíteni a földet, amely 1800 esztendőn keresztül mintha csak rájuk várt volna. Hiszen közben senkinek fel nem tárult, élt az emlékeinek. Kérlelhetetlen keménységgel tartotta zárva méhét, és hallgatott az özvegyek súlyos, szigorú hallgatásával, akikre az élet már nem tartozik. Bárki szólott hozzá 1800 esztendőn keresztül, a válasz a csend volt: homok, pusztaság, halál. Legelőször az a 14 fiatal tudta szóra bírni, akiről az imént említés esett: a Bilu 14 fiatalja.
Negyedszázad múlt el ezután, kudarcok sora, ideget, húst, szívet őrlő gond nehéz huszonöt esztendeje. Aki az Alijá útjára lépett, nem járt könnyű utat. Nem aludt puha ágyon a Biluval kezdődő első Alijá.5
És nem vitte könnyebb út a második Aliját sem a magasba: Áron Dávid Gordont6 és fiataljait. Mindenkor nehéz élet és gyakorta vér és halál volt az ára Alijájuknak.
Következett aztán a „harmadik”. 1917-1918. Világháborúvég, égő országok, társadalmak robbanó pusztulása. Csodálatosan nagy nemzedék veszi útját Kelet-Európából az Ország felé. Grodnóból és Wilnából, Varsóból és Minkszkből, Lembergből és Odesszából, Kisenevből és Galatzból. Galíciai és ukrajnai falvakban, lengyel és orosz gyári nagyvárosokban valósággal a föld mozdul meg. Szürke, átláthatatlan massza: a zsidó ifjúság. Eszmél és indul, végtelen, beláthatatlan sorokban. Vasúton, ha lehet. Hajón, ha akad. amely felveszi őket. Útlevéllel, engedéllyel, ha a papírlapok kiküzdhetők. Ha pedig nem? Mennek akkor is! Lezárt országhatárokon, erdőkön, tengereken, a lehetetlenségen keresztül. Bújva, bujdosva, lihegve, remegve, árokban hálva, határőrök puskagolyóitól visszakergetve, de mennek! Nem kérdve, milyen sorsra, nem törődve boldogulással, olcsó sikerrel, az egyén vágyával, álmaival, holnapjával.
Ez volt, ilyen volt az Alijá, akkoriban, réges-rég: harmincnyolc évvel ezelőtt.
Életük értelmét, a chaluci7 Alijá és élet hitvallását, anélkül, hogy akarta volna tán, első megálmodójuk, Joszéf Trumpeldor,8 a zsidó történelem számára fogalmazta meg ilyképpen:
„Mi az, hogy cháluc?
Ha valaki munkás, már cháluc is egyben?
Éppenséggel nem! Több, sokkal több van e fogalomban.
Munkás? Ez is, kétségtelenül, de nem egyedül ez csupán. A cháluc: minden, amire Palesztinának szüksége lehet.
Munkásnak osztályérdekei is vannak. Katona csapatának a szellemére is ügyel. Orvosnak, mérnöknek akadnak egyéni hajlamai, egyéni szempontjai is.
Nem így a chálucnak.
Új emberfajta fog születni a zsidó nép mélyén. Emberfajta, melynek mindez tilos. Ember, de vasból.
Azért vasból, mert abból minden lehet még. Kerék kell? Itt vagyok. Szeg, csavar, rúd? Ki, ha én nem! Földet kell ásni? Ásom én. Katona kell, már helyben is vagyok. Rendőr? Orvos? Jogász? Színész talán? Avagy tanító? Készen állok. Vízhordó? Itt vagyok én! Én. Én. Minden arculatom. Nincsenek hangulataim. Érzéseim? Ugyan! Kire is tartoznának? Nevem? Még nevem sincsen. Cion szolgája vagyok csak egyszerűen. Kész bármire. Semmihez máshoz, senkihez nem kötve. Egyet ismerek csak, a könyörtelen parancsot: építeni!”
Az itt idézett trumpeldori, cháluci konfesszióban mintha a zsidó nép minden élni akarása benne lüktetne. Válságos történelmi sorsfordulókon a nép életének mélységéből felfelé törő elemi erők feszülnek benne. Az ember, aki így vall és e vallomást életével váltja valóra, csakugyan felmegy. És a szó, hogy „fel”, az ilyen embernél nem a fizikai térben választott irányvonalat jelenti, hanem a zsidó embernek példátlan felemelkedését is.
Éppen 1943-ban nem látszik tanulság nélkül valónak emlékezni és emlékeztetni, hogy volt egyszer ilyen Alijá is.
A cháluci gondolat nem állt meg Kelet-Európa határainál. Prága, Berlin, Bécs zsidó fiatalsága is kezdett eszmélni. A példátlan folyamat nem ismert gátat, országhatárt. Polgári családok gyermekei fordulnak el letűnő nemzedékek, apáik életétől, hagyják ott a nyugodtnak látszó lét kényelmét, könnyű biztatását s választják az élet nehezét.
1917-1932: tizenöt esztendő. És ha a német és nyugati zsidóság nagy problémájának erevjén Palesztina már az ő értékrendszerükben sem az álmok és fantaszták hazája többé, úgy ez ennek a tizenöt esztendőnek, e másfél évtized álmodóinak és fantasztáinak köszönhető.
1933-1936: zsidó polgárok tízezreinek útja Németország ősrégi zsidó közösségeiből Erec Jiszráél felé. Új szín, új értékek a nagy műben. Nem az úttörők útja többé, nem az élet nagy és szép kalandja. És nem is a mindenre kész, az élet teljességét nyújtó, mindent vállaló, szenvedéllyel csordulásig telt zsidó lélek feltétlen készsége. De azért nagy út mégis: a nyugati zsidónak, a „Westjude”-nek a vizsgája. És vizsgája egyben az új zsidó közösségnek is: a Jisuvnak.9 mely most nyújtja ki első ízben kezét Napnyugat felé, a tékozló fiúnak, hogy porba sújtottságból felsegítse.
1936-1939. Megint új és nem kis korszak az Ország építésében s az Aliják történetében is. Az arab terror három esztendeje. Válaszúton a Jisuv: lemondhat a további Alijákról, élhet nyugodt, okos életet. Csak engedje lezárni a sorompókat, máris megpihenhet. Gyakorlatnak, józan okosságnak is ez volna a parancsa: minden új Alijá csak a munkafeltételeket rontja. A „piacot” a versenyben. Az ipari tartalékhadsereget gyarapítja. A perc érdeke s az élni akarás joga egyképpen azt tanácsolja: engedni a terrornak, nyomásnak. Belenyugodni a bevándorlás korlátozásába, s akkor a Jisuv békén maradhat az, ami. Néhány százezer zsidó idegen népek tengerében: Gálut10 Erec Jiszráélben.
A Jisuv nem választja a könnyű s önmagától kínálkozó utat. Északnyugat felől baljóslatú jelek mutatják: öt perc múlva tizenkettő. Most, az utolsó percben, most még jöhetnek. „Jöjjenek hát mind, kik bolyonganak Ássurban és eltévedtek Micrájimban.” Jöjjenek a fekete hajók gáluti kikötőkből, jöjjenek mindenképpen. Ne kérdezzék most, van-e engedély? Szabad-e? Lehet-e? Ne ha bozzanak, nem a tétova töprengés ideje már ez. A felhők mind feketébbek. Valami irtózatos készül arrafelé: „S ha a sófár szól, nagyvárosokban, metropolisokban, ne riadjon fel a nép?”
Ballada 1939-ben: Alijá fekete hajókon. Horgonyt vet az éjszakában, Haifától nyugatra a hajó, pár száz méterre, és vár. Evezők csapása hallik. Ne oly hangosan, ne oly hallhatóan. Hogy meg ne sejtsék az idegenek. Az utolsó százak, ezrek, tízezrek érkeztét, akik még idejében indultak, s akik nem kerültek kufárok kezébe gőzösökre, bárkákra, lélekvesztőkre, amelyek sohasem érkeztek meg. Utasaik pedig, vajon ki tudja, hová is lettek?
A nagy palesztinai munkásszervezet fiai eveznek Nyugat felé az éjszakában. Oda, szorosan a fekete hajók oldalához. Éjszakai szolgálat ez, hónapok óta, napról napra szinte. Most ilyen az Alijá. Testek ereszkednek lefelé kötélen. Csónakon, mentőöveken. így érnek partot a végsők a nagy sorban, mielőtt még kitör az 1939. évi augusztusvég kozmikus vihara, s hosszú időkre nem lesz több Alijá.
Alijá Magyarországon. Dokumentum kallódik valahol a budapesti Palesztina Hivatal asztalfiókjában. 1929-ből datálódik a magyar Aliják e valóban egyedülálló tanúja: egyetlen darab cháluc-certifikát. Ennyit küldött a Jewish-Agency 1929-ben Magyarországra. A certifikáton pedig Beregi Árminnak, a Palesztina Hivatal akkori vezetőjének rezignált ceruzajegyzete: „Nem volt rá jelentkező.”
Ne kendőzzük el az igazságot: ez volt nálunk a kezdet.
A folytatás pedig? Évtized, melyet 1939 zár le: a chálucmozgalmak áttörése: először ide haza. A cionista ifjúság küzdelme az idősebb cionista generációkkal. Egyike-másika a régieknek eleinte irreális álmodozóknak – néha még másnak is – mondotta fiatal pionírjainkat, később pedig, mikorra az Alijá fejlődése mégis az álmodozókat igazolja, idealizmustól mentes haszonlesőknek, akiket – úgymond – érdek visz Palesztinába.
Midőn ezt a történelmi hűség kedvéért regisztráljuk, nem gánccsal illetjük e voltaképpen tragikus cionista nemzedéket. Magatartásukat a külső zsidó világ tette talán ennyire meddővé. „A holnapból tegnap lett, mielőtt ma lehetett volna” – e mondattal fogja tán késői historikus kezdeni a magyar cionizmus e nem kis fejezetének történetét, egyben pedig megértetni, hogy egy magára hagyatott cháluci útnak hogyan kellett kiküzdenie helyét és jogait.
Következzék itt néhány szám a Magyarországról való Aliják felfelé ívelő vonalán: 1938-ig évente mintegy 200-300 személy tette meg a nagy utat Palesztinába. 1938 ősze új fejezetet nyitott meg a magyarországi Aliják történetében. A nagy esemény: a Felvidék felszabadítása, virágzó, hatalmas, erőtől duzzadó chálucmozgalmak csatlakozásával. így az 1939. év az Aliják nagy esztendeje Magyarországon. Egymás után indulnak sok százas csoportok. Aki nem jut certifikáthoz – és viszonylagosan bizony kevesen jutnak az álmok e papirosához – indul anélkül, bárhogy, bármiképp. Hiszen cháluc, erre nevelkedett, számára más élet, más megoldás nem elképzelhető. Az ő szemében a legfeketébb hajó is hófehér, a hajókufárok pedig, hajóalkuszok kikötői söpredéke: a Messiás szerszáma, amellyel nagy szándékát végrehajtja. – Ezren és ezren mentek fel e nagy évben innen az. Országba, az utolsó csoport 1940 januárjában.
Másfél esztendős nehéz, fojtogató csend, szünet következik ezután. Míg 1941. március 28-án megint nagy nap virrad a budapesti Palesztina Hivatalra s a Magyar Cionista Szövetségre. Ezen a csütörtök estén ismét több száz ember útra kész, s várja az indulást. Autótaxik tucatjai állanak a Palesztina Hivatal Erzsébet körúti irodája és a Magyar Cionista Szövetség Vörösmarty utcai kapuja előtt, bőröndökkel, csomagokkal s kísérőkkel roskadásig rakva. Este 7 óra: éppen választmányi ülést tart a szövetség. Egyszerre valaki – az efféle híreknek sohsincs gazdájuk – belekiáltja a terembe: Kitört a háború a Balkánon! Lezárták a határt! Az Alijá visszamarad! Félórával később tudtuk már, hogy a határ lezárásának híre csakugyan igaz. De hinni mégsem tudtuk.
Cionista felülhet bármely hírnek. De hogy egy útra kész Alijá, másfél év után az első, utolsó percben visszamaradhat, cionistának ilyen hír egyszerűen nem fér a fejébe. Ha valaha volt egység a cionista táborban, azon az estén egy volt mindenki. Futott, dolgozott mind! Megkísérteni a lehetetlent! Kinyitni a határt, amelyet kozmikus erők zártak le. Küldöttségek indulnak: a legkülönbözőbb hivatalokhoz. Reménykedve indulnak, s rövidesen letörten jönnek is már vissza. A MÁV nem indítja el a belgrádi gyorsvonatot. Fél tízkor este Polgár György doktor11 érkezik a szövetségbe: minden arc a fájdalomtól vibrál, valaki a sarokban: nagy erős férfi, innen az ötvenen, a cionista élet egyik vezetője, könnyezik. – Polgár György mosolyog: „Holnap indulhatnak” – biztat bennünket. Jólesnék hinni neki, csak lehetne, csak tudnánk! Most már mi, cionisták, mi nem hiszünk az Alijában. Legelőször és utoljára.
Polgárnak igaza volt.
Másnap, 29-én este ott áll a Nyugati pályaudvar üvegfedele alatt a messiási vonat: a gyors Belgrád felé. Péntek este: szakállas, öreg zsidók szállnak fel a vonatra, utaznak szombaton, Erec Jiszráélbe. A budapesti orthodox rabbinátus megengedte, hogy a szombatot így nem meggyalázzák, de így szenteljék meg. – Hat pullmann-kocsi, a három elsőben öregek, az azt követőben pedig chálucok százai.
Tízkor kell indulnia a gyorsvonatnak, a menetrend azonban mást akar ezen a napon: hosszú és nagy-nagy búcsút: fél kettőig éjszaka. A peronon ezrek és ezrek, cionisták. Ott van mindenki, nem moccan senki. Polgár György kezét szorongatják: igaza volt, csakugyan indul! Aliják nem maradnak vissza. – Szépséges három és fél óra, chálucok százai dalolnak az éjszakában, a Nyugati pályaudvar üvegfedele alatt. Nem oszlik a tömeg, vár, vár, vár: öt perccel múlt fél kettő. Egyszerre csend lesz, pattanásig feszült, hangos csend. Ahogyan csak ezer és ezer ember tud egyszerre csendes lenni. Nem moccanni, lélegzetet visszafojtani. Hiszen ami most történik az időben, a másodperc századrésze alatt, az valami irtózatosan nagyszerű. Még mozdulatlan a kerék, pihen a lokomotív tolattyúja, de egy szempillantás még, és valami erő mozgásba hozza az acélrudat, rúd a kerekeket, és ez az egész valami, amit úgy hívnak: vonat, egyet moccanva, kétezer esztendőt felszámol e pár száz ember számára egyszerűen és egyszer s mindenkorra.
Mily tehetetlen is néha a józan megfigyelés. Nem is tudjuk, mi történik, csak látjuk, ahogyan kendők lobognak, nyitott ablakokból még egyszer kezek nyúlnak le, s a vonat tüzes látomásként úszik a levegőben kifelé.
1941. március 29.-április 29.-május 9.: három vonat, három Alijá, a harmadik úgyszólván egészen a fiataloké: a „Jugal”, ahogyan a cionista terminológia a 17 évnél ifjabbak Alijáját hívja, aztán megint szünet, csend 1943. január 5-ig.
Következzék végül az utolsó fejezet: 1943. január 5., majd február 9. Összesen 125 ólé, felmenő: 122 fiatal, 3 felnőtt kísérő. Alijá minden idők legnagyobb háborújának idő- és térbeli közepén. Nem Magyarország küldi ezt az Aliját, hanem Közép-Európa. A zsidó sors hatalmas szimbóluma pedig: a magyar hatóságok segítő készségének köszönhető hontalanútlevél. A zsidó fiatal, akit a forgószél Lengyelországból vetett ide, aki Tótországból jött, avagy Ausztriából, Belgiumból és Horvátországból, nem lengyel többé és nem tót, nem belga, nem német és nem horvát: tegnapi léte és holnapi léte között ott áll a könyvecske: útlevél, a hontalanútlevél: átszálló állomás az élet e nagy stációján.
És jelkép. Ahogyan jelkép az Alijá maga is. Fordulópont talán. Legelőször az Aliják történetében nem érvényesülhettek cionista szempontok. Nem volt vizsgálható, ki alkalmas arra, hogy pionírja legyen Erec Jiszráélnek. Ki lesz, ki lehet értéke az Ország építésének. Most, ma: megbecsülhetetlen érték mindenki, aki zsidó. Nem a cionistáké az épülő mű és Ország, hanem az egész zsidóságé. Nagy, régi zsidó dinasztiák keresték ezekben a hetekben a budapesti Palesztina Hivatal vezetőinek jóakaratát. Az ősök, apák ellenfelei voltak halálukig a cionista gondolatnak, nemegyszer ellenségei is. A nagy elzárkózók, a nagy tagadók. Az orthodoxia egyik legkülönbje jelenik meg képviseletükben, és kér helyet a késői fiúnak, unokának, dédunokának, akinek apja, nagyapja, dédapja tagadta mindvégig a cionista gondolat és munka jogát a zsidó világban. Egyetlen certifikát odaítéléséről van szó, és mégis a tárgyalás elvi jelentőségénél fogva egykoron a zsidó történelem lapjaira fog kívánkozni.
A Palesztina Hivatal munkásai érzik letűnt évtizedek keserűségét, a múltat, amelyben annyi történt, ami jóvá már nem tehető. Felmerül a politikai gondolat, követelés is: legalább most, ma tegyék jóvá az utódok elődeik bűnét! Deklarálják az egész orthodox világ felé, hogy Palesztina építése minden zsidónak kötelessége. Álljanak ki most legalább, amikor a késői sarjnak a megváltó certifikátot, ezt a papírlapot igénylik. Most legalább mondjanak feloldó, jövőt építő igent!
A szószóló, kérelmező – aki nem magának jött kérni, s akinek tartalmas, értékes, sok évtizedes zsidó közpálya, önzetlenség és megtisztult bölcsesség biztosít e kritikus percekben is leküzdhetetlen, szuggesztív tekintélyt: nem enged. Talán nem is engedhet. – Politikai okosságra apellál, a cionisták nagylelkűségére, örök zsidó etikai törvényekre. Ha bűn történt, a fiú nem bűnhődhetik. – Csakugyan nem: négy, a kérdéssel foglalkozó ember, a Palesztina Hivatal négy vezetője, nehéz órán át vergődve a problémával, mely számukra nem is politikai már, hanem a lelkiismereté, igennel válaszol. – A fiú menjen. Fel, oda. A maga életével tegye jóvá, amit az ősök vétettek.
Alija, felmenetel 1943-ban.
Az egyet még kettő követi: cionizmust tagadó ősök ivadékai. Menjenek ők is. Most nem a számonkérés idejét éljük. Bírálható a döntés: keserű kritika illette és illethette is. Hiszen hány száz, hány ezer sok évtizedes, hűséges cionista munkás gyermeke mehetett volna e háromnak a helyén. És ki tudja, talán mégis így kellett dönteni! Ami gyengeségnek látszott, talán nagy erő volt.
Búcsú órája: a Pártfogó Iroda földszinti nagy raktártermében. Végső instrukciók hangzanak, csomagok, batyuk, bőröndök kerülnek kocsira, váltakra. Az idő kerget, aki búcsúztat, a szónok: nem cionista! Hangja is idegen. Sejtelme sincs, mi az, ami most történik. – Efemer értékű, de az adott pillanatban nélkülözhetetlen filantrópia szól a hangján keresztül. Vitatkozzunk-e vele? Ha ami itt történik, sem győzte meg, lehet-e az efféle emberen segíteni? Indulás a vasútra. Chálucaink a Hatikvát intonálják, a Pártfogó Iroda egyik tisztviselője lepisszegi őket. Ez is a naphoz tartozik: zsidó köztisztviselő, aki az Alijához dörgölődzik, de pisszegése: ez a lelki reflexmozdulat ösztönös őszinteségében sokat, talán mindent megmagyaráz.
Jócskán idekívánkoznék még egy és más adatszerű ismertetése az Alijá intézményének. A jeruzsálemi Héber Egyetem, a haifai műegyetem, a jeruzsálemi Becalél képzőművészeti főiskola, sőt a palesztinai héber középiskolák certifikátjainak ismertetése is. Beszélnünk kellene talán a tőkés certifikátokról, szakmunkások, szülők és rokonok, rabbik és vallási funkcionáriusok alijálehetőségéről. Szülői, hitvesi, gyermeki certifikátokról. Az idők – mégis – mintha mást követelnének.
Az Alijá leglényegét adni, nem pedig prospektust.
Ezért következzék hát helyettünk két illetékesebb interpretáció. Két öléé, felmenőé. Az egyik februárban indult a nagy útra. a másik most készül rá.
Aki februárban indult el, kicsiny korától kezdve élte, már itt a gálutban is, jövőteremtő, nagy életét: a cipészműhelyben, ahol dolgozott, s a barátok közösségében, ahol dalolt, héberül, zsidóul a vére fiatalságában, minden idegrezdülésében. Keserves volt számára az utolsó tíz hónap, s az utolsó óráig nem hitte, hogy… hogy csakugyan! Negyedórával az indulás előtt kezdett újra hinni, s akkor ott, a pályaudvaron csoda történt. Kitört belőle újra a dal, amelyet belefojtott az utolsó tíz hónap. Halkan dúdolt először, mind erősebben aztán, végtelen felfokozásban, a tüzes önkívület kreszcsendójáig. A dalnak szövege volt eleinte, betűk, szótagok, szavak. Tagolt volt. földi, fogható. Értelme volt még. Hogy aztán mindez belevesszen a zsidó öröm önkívületébe. Fiatal lélek mélyéből, talán az egész zsidóság szívének a mélységes fenekéről tört fel a dal, ezúttal valóban az ég felé. Egy szót lehetett csak kivenni: Kibbuc! Kibbbbbucccc! Ez volt a búcsúja, utolsó Istenhozzádja a távozónak.
Mi ez, ki ez?” – kérdezte tőlem egy ismeretlen. „Alijá ez, felmenetel. Olé ez: felmenő” – feleltem én. mily béna lenne minden szó, magyarázat, amit még hozzáfűzhetnék.
Ha indul majd újra Alijá, felmegy vele valaki megint a fiatalok közül. Kicsiny gyermekkora óta a cionizmusé minden moccanása. Azóta készül a nagy útra, hosszú-hosszú évek óta. De mostanság már különösképp készül. S e nagy készülődésről vallott a minap nagy négyszemközti órán ilyenképpen:
„Tudod-e, milyen mifelénk, az apámnál a szombat? Hogyan készülünk rá? Már délben leáll minden munka, megfürdünk, aztán ünnepi ruhát öltünk, s noha az ünnep még messze, hosszú órák még addig, de a szombat már itt van. A levegőben érezni, a falevelek zizegésén, az ütőér verésén. Szombat van: sabbat olámim, világok szombatja. Látod, ilyen az Alijá is. Korán kell megfürödnünk. Idejében kell új ruhát öltenünk. Nehogy készületlenül találjon. Mert jaj annak, aki idejében útra nem kész, aki nem tudja, hogy az Alijá: életnek a szombatja.”
Hat alijáról tud a cionista történetírás. Más volt mindegyik, külön korszak valamennyi. A hetedikre most készül a zsidóság: a szombati Alijára. – Hogy készül-e csakugyan és hogyan készül, a kérdésre válaszát egész életével adhatja csak meg.
Jegyzetek
A szöveg az izraeli Yad Vashem Archives-ban található. P-31.
Neila: a jomkippuri, utolsó imarész a zsinagógában.
A peszachi szédereste végén mondják.
Bilu („Bet Jakov lechu ve-nelcha” – „Jákob háza, kelj föl és menjünk”; Jesája 2:5) néven a harkovi egyetem diákjai szervezetet hoztak létre, mely a Palesztinába irányuló zsidó kivándorlást tartotta szem előtt, de különféle szervezési gondok miatt tevékenységük nem járt sikerrel. Hibbat Cion („Cion szeretete”) néven mozgalom jött létre, amelynek tagjai magukat Chovevé Cionnak („Cion Barátai”) nevezték. Alakuló kongresszusa 1884-ben Katowicében volt, és több nyugat-európai országban is fiókszervezetet hoztak létre.
A cionista történetírás öt nagy alijáról, bevándorlási hullámról tud az 1930-as évek végéig.
Aaron David Gordon (1856-1922): szocialista cionista munkásvezető, a cionista munkásmozgalom kiemelkedő alakja volt Palesztinában. Deganjában, az első kibbucban hunyt el.
Chaluc = úttörő. A palesztinai építőmunkára készülőket, ill. az abban résztvevőket nevezték így.
Joszef Trumpeldor (1880-1920): orosz katona volt, majd alijázott, s részt vett az első cionista katonai egység megszervezésében, az I. világháború idején. Tel Hajban halt meg, arabokkal csatázva.
Jisuv: palesztinai zsidó közösség.
Gálut (galut): „szétszóratás” vagy diaszpóra.
11 A Pártfogó Iroda egyik vezetője.
Címkék:2006-01