Alijá

Írta: Szilágyi Ernő - Rovat: Politika

Héber szó, amely fogalommá vált. Így, fejlődése során a fogalmak útját jár­va, fokozatosan mindjobban elveszí­tette egykori tiszta és szigorú értel­mezését. Átértékelték az idők. A zsi­dó tragédia egész sor új elemet vitt ismérvei közé, így a természetes és idők során amúgy is elkerülhetetlen átértékelésből: leértékelés lett. Szép­séges szigorból, követelésből, melyet az Alijá a nagy útra felkészülőkkel szemben támasztott: szánalom. A szó pedig maga: Alijá – közhely. Kicsiny megoldás nagy kérdésekre. Az utóbbi években, ünnepélyes pillanatokon, Aliják búcsúztatásakor a cionista munka szürke hétköznapjain is, mind eredménytelenebbül hangoztattuk, hogy Alijá: nem kivándorlás. Nem is menekülés. Alijá: felmenetelt jelent. A külső zsidó világ udvariasságból nem mondott ellent, nem bocsátko­zott a felmerülő kérdések megvitatá­sába: értetlenül nézett reánk, gyakor­ta fölényeskedő okoskodással tért ki elvi eszmecsere elől, s a lényeget ke­reste, kérte tőlünk: a lehetőséget az egyén számára, a maga életét máshol, ha muszáj, akár még Palesztinában is: újjáépíteni. Hogy az Alijá alap­vetően más, hogyan is foglalkoztat­hatta volna gondolatvilágát, mely al­katánál fogva az életjelenségek egé­szen más értékelésére maradt mind­máig berendezve. Nyelvtani magya­rázatként vette tehát tudomásul, hogy a szó csakugyan felmenetelt jelent, egy sort a héber szótárban.

Midőn e lapokon az Alijáról írunk, elmúlt helyét kutatjuk a zsidó érték- rendszerben. Egyben pedig jövendő helyét is. Hiszen még sorainkban is akadnak, akik megtörtén, fáradtan s beletörődve rég elfelejtették, hogy a legnagyobb útról van szó, ami zsidó embernek a földi tereken adódik. Hogy Izrael országába felmenni nem csupán földrajzi helyváltoztatás, és nem is egyedül az élet nagy kalandja, riadt emberek vándorlása, kivándor­lása. Hanem hogy felmenetel: új em­bert követel, megújhodást, felkész­ülést – ne féljünk a szótól -, a lélek nagy-nagy forradalmát.

Alijá! Mi is volt csak e szó 1800 esztendőn keresztül. Hetven egymást követő nemzedék nagy-nagy álma. Ritka zsidó pályafutások gyönyörű beteljesedése. Tizennyolc évszáza­don keresztül fordították névtelen milliók, zsinagógákban és gyülekeze­teikben testüket-lelküket Jeruzsálem felé. s imádkoztak háromszor min­dennap: „…vidd vissza a helyet, a házat, melyben a földön lakozol: Cionba, és rendjét a Te szolgálatodnak Jeruzsálembe.” Tüzes, fehéren izzó nagyünnepi órákon fogadta milliónyi zsidó, a lélek mélyéig megrendültén: „…ott, majd ott, meghozzuk újra kö­telességszerű áldozatainkat, hétköz­napiakat szürke rendjük és ünnepie­ket nagy törvényeik szerint…” Széderestéken, baljóslatú véres tavaszo­kon és Neilakor,2 kapuk záródásának pillanatában, sorsuk alatt roskadozók minden végső reményüket lehelték, súgták, zokogták, kiáltották bele a búcsúzó időbe: „…a jövő esz­tendőben ilyenkor, igen: mához egy évre, akkor már Jeruzsálemben!”3

Ha pedig nagy ritkán, egyszer egy nemzedék életében, városból, tarto­mányból, országból, ritka kiváltságo­soknak csakugyan megadatott valóra váltani az álmot, elindulni a nagy út­ra. kocsin, szekéren, lovon, nemegy­szer gyalogszerrel – sárguló, régi fel­jegyzések tanúskodnak erről -, mi volt az ilyen. Mi is volt csak az alijá? Jehudá Hálévi útja, Rambamé, a chászidok felmenetele, regensburgi Petáchja, ludelai Benjámin. Obádjá Bar tinoro Alijája? Boldog volt az a szem, mely láthatta őket a nagy út előesté­jén. Akik megbízást adhattak nekik, levelet valakinek, odakünn, üzenetet, avagy csak a kezüket is megszoríthat­ták. Úgy érezték mind, hogy Istennek boldog kiválasztottja helyettük is fel­megy az Országba. Fel! Hogy… leg­többször csak meghalni ment, az út nagy értelmén vajmi keveset változta­tott: Izrael országában még a halál is az élet aktusa maradt.

Ez volt, ilyen volt az Alijá akkori­ban.

És azután? Mikor az idők változtak s a világra új kor virradt? Vasút, gőzhajó, távíró. Maradt, ami volt: az élet legnagyobb útja. Nagy-nagy te­remtő életeké.

A Chovevéj Cijón tüzes, szerelmes világából indul el 1882-ben a Bilu 14 fiatalja, életet teremteni Erec Jiszráélben.4 Embertelenül nehéz körülmé­nyek között a testével, verejtékével, gyakorta valóban a vérével megter­mékenyíteni a földet, amely 1800 esztendőn keresztül mintha csak rá­juk várt volna. Hiszen közben senki­nek fel nem tárult, élt az emlékeinek. Kérlelhetetlen keménységgel tartotta zárva méhét, és hallgatott az özve­gyek súlyos, szigorú hallgatásával, akikre az élet már nem tartozik. Bár­ki szólott hozzá 1800 esztendőn ke­resztül, a válasz a csend volt: homok, pusztaság, halál. Legelőször az a 14 fiatal tudta szóra bírni, akiről az imént említés esett: a Bilu 14 fiatalja.

Negyedszázad múlt el ezután, ku­darcok sora, ideget, húst, szívet őrlő gond nehéz huszonöt esztendeje. Aki az Alijá útjára lépett, nem járt kön­nyű utat. Nem aludt puha ágyon a Biluval kezdődő első Alijá.5

És nem vitte könnyebb út a máso­dik Aliját sem a magasba: Áron Dá­vid Gordont6 és fiataljait. Mindenkor nehéz élet és gyakorta vér és halál volt az ára Alijájuknak.

Következett aztán a „harmadik”. 1917-1918. Világháborúvég, égő or­szágok, társadalmak robbanó pusztu­lása. Csodálatosan nagy nemzedék veszi útját Kelet-Európából az Or­szág felé. Grodnóból és Wilnából, Varsóból és Minkszkből, Lembergből és Odesszából, Kisenevből és Galatzból. Galíciai és ukrajnai fal­vakban, lengyel és orosz gyári nagy­városokban valósággal a föld mozdul meg. Szürke, átláthatatlan massza: a zsidó ifjúság. Eszmél és indul, végte­len, beláthatatlan sorokban. Vasúton, ha lehet. Hajón, ha akad. amely fel­veszi őket. Útlevéllel, engedéllyel, ha a papírlapok kiküzdhetők. Ha pe­dig nem? Mennek akkor is! Lezárt országhatárokon, erdőkön, tengere­ken, a lehetetlenségen keresztül. Bújva, bujdosva, lihegve, remegve, árokban hálva, határőrök puskago­lyóitól visszakergetve, de mennek! Nem kérdve, milyen sorsra, nem törődve boldogulással, olcsó siker­rel, az egyén vágyával, álmaival, holnapjával.

Ez volt, ilyen volt az Alijá, akkori­ban, réges-rég: harmincnyolc évvel ezelőtt.

Életük értelmét, a chaluci7 Alijá és élet hitvallását, anélkül, hogy akarta volna tán, első megálmodójuk, Joszéf Trumpeldor,8 a zsidó történelem szá­mára fogalmazta meg ilyképpen:

„Mi az, hogy cháluc?

Ha valaki munkás, már cháluc is egyben?

Éppenséggel nem! Több, sokkal több van e fogalomban.

Munkás? Ez is, kétségtelenül, de nem egyedül ez csupán. A cháluc: minden, amire Palesztinának szüksé­ge lehet.

Munkásnak osztályérdekei is van­nak. Katona csapatának a szellemére is ügyel. Orvosnak, mérnöknek akad­nak egyéni hajlamai, egyéni szem­pontjai is.

Nem így a chálucnak.

Új emberfajta fog születni a zsidó nép mélyén. Emberfajta, melynek mindez tilos. Ember, de vasból.

Azért vasból, mert abból minden lehet még. Kerék kell? Itt vagyok. Szeg, csavar, rúd? Ki, ha én nem! Földet kell ásni? Ásom én. Katona kell, már helyben is vagyok. Rendőr? Orvos? Jogász? Színész talán? Avagy ta­nító? Készen állok. Víz­hordó? Itt vagyok én! Én. Én. Minden arcula­tom. Nincsenek hangula­taim. Érzéseim? Ugyan! Kire is tartoznának? Ne­vem? Még nevem sin­csen. Cion szolgája va­gyok csak egyszerűen. Kész bármire. Semmihez máshoz, senkihez nem kötve. Egyet ismerek csak, a könyörtelen pa­rancsot: építeni!”

Az itt idézett trumpeldori, cháluci konfesszióban mintha a zsidó nép minden élni akarása benne lüktetne. Válságos történelmi sorsfordulókon a nép életének mélységéből felfelé törő elemi erők feszülnek benne. Az ember, aki így vall és e vallomást életével váltja valóra, csakugyan fel­megy. És a szó, hogy „fel”, az ilyen embernél nem a fizikai térben vá­lasztott irányvonalat jelenti, hanem a zsidó embernek példátlan felemelke­dését is.

Éppen 1943-ban nem látszik tanul­ság nélkül valónak emlékezni és em­lékeztetni, hogy volt egyszer ilyen Alijá is.

A cháluci gondolat nem állt meg Kelet-Európa határainál. Prága, Ber­lin, Bécs zsidó fiatalsága is kezdett eszmélni. A példátlan folyamat nem ismert gátat, országhatárt. Polgári családok gyermekei fordulnak el le­tűnő nemzedékek, apáik életétől, hagyják ott a nyugodtnak látszó lét kényelmét, könnyű biztatását s vá­lasztják az élet nehezét.

1917-1932: tizenöt esztendő. És ha a német és nyugati zsidóság nagy problémájának erevjén Palesztina már az ő értékrendszerükben sem az álmok és fantaszták hazája többé, úgy ez ennek a tizenöt esztendőnek, e másfél évtized álmodóinak és fan­tasztáinak köszönhető.

1933-1936: zsidó polgárok tízezre­inek útja Németország ősrégi zsidó közösségeiből Erec Jiszráél felé. Új szín, új értékek a nagy műben. Nem az úttörők útja többé, nem az élet nagy és szép kalandja. És nem is a mindenre kész, az élet teljességét nyújtó, mindent vállaló, szenved­éllyel csordulásig telt zsidó lélek fel­tétlen készsége. De azért nagy út mégis: a nyugati zsidónak, a „Westjude”-nek a vizsgája. És vizsgája egyben az új zsidó közösségnek is: a Jisuvnak.9 mely most nyújtja ki első ízben kezét Napnyugat felé, a tékozló fiúnak, hogy porba sújtottságból fel­segítse.

1936-1939. Megint új és nem kis korszak az Ország építésében s az Aliják történetében is. Az arab terror három esztendeje. Válaszúton a Jisuv: lemondhat a további Alijákról, élhet nyugodt, okos életet. Csak en­gedje lezárni a sorompókat, máris megpihenhet. Gyakorlatnak, józan okosságnak is ez volna a parancsa: minden új Alijá csak a munkafeltéte­leket rontja. A „piacot” a versenyben. Az ipari tartalékhadsereget gyarapít­ja. A perc érdeke s az élni akarás jo­ga egyképpen azt tanácsolja: engedni a terrornak, nyomásnak. Belenyugod­ni a bevándorlás korlátozásába, s ak­kor a Jisuv békén maradhat az, ami. Néhány százezer zsidó idegen népek tengerében: Gálut10 Erec Jiszráélben.

A Jisuv nem választja a könnyű s önmagától kínálkozó utat. Észak­nyugat felől baljóslatú jelek mutat­ják: öt perc múlva tizenkettő. Most, az utolsó percben, most még jöhet­nek. „Jöjjenek hát mind, kik bolyonganak Ássurban és eltévedtek Micrájimban.” Jöjjenek a fekete hajók gáluti kikötőkből, jöjjenek mindenkép­pen. Ne kérdezzék most, van-e en­gedély? Szabad-e? Lehet-e? Ne ha­ bozzanak, nem a tétova töprengés ideje már ez. A felhők mind feketéb­bek. Valami irtózatos készül arrafelé: „S ha a sófár szól, nagyvárosokban, metropolisokban, ne riadjon fel a nép?”

Ballada 1939-ben: Alijá fekete ha­jókon. Horgonyt vet az éjszakában, Haifától nyugatra a hajó, pár száz méterre, és vár. Evezők csapása hallik. Ne oly hangosan, ne oly hallható­an. Hogy meg ne sejtsék az idegenek. Az utolsó százak, ezrek, tízezrek érkeztét, akik még idejében indultak, s akik nem kerültek kufárok kezébe gőzösökre, bárkákra, lélekvesztőkre, amelyek sohasem érkeztek meg. Uta­saik pedig, vajon ki tudja, hová is let­tek?

A nagy palesztinai munkásszerve­zet fiai eveznek Nyugat felé az éjsza­kában. Oda, szorosan a fekete hajók oldalához. Éjszakai szolgálat ez, hó­napok óta, napról napra szinte. Most ilyen az Alijá. Testek ereszkednek le­felé kötélen. Csónakon, mentőöve­ken. így érnek partot a végsők a nagy sorban, mielőtt még kitör az 1939. évi augusztusvég kozmikus vihara, s hosszú időkre nem lesz több Alijá.

Alijá Magyarországon. Dokumen­tum kallódik valahol a budapesti Pa­lesztina Hivatal asztalfiókjában. 1929-ből datálódik a magyar Aliják e valóban egyedülálló tanúja: egyetlen darab cháluc-certifikát. Ennyit kül­dött a Jewish-Agency 1929-ben Ma­gyarországra. A certifikáton pedig Beregi Árminnak, a Palesztina Hiva­tal akkori vezetőjének rezignált ceruzajegyzete: „Nem volt rá jelentkező.”

Ne kendőzzük el az igazságot: ez volt nálunk a kezdet.

A folytatás pedig? Évtized, melyet 1939 zár le: a chálucmozgalmak áttö­rése: először ide haza. A cionista ifjú­ság küzdelme az idősebb cionista ge­nerációkkal. Egyike-másika a régiek­nek eleinte irreális álmodozóknak – néha még másnak is – mondotta fia­tal pionírjainkat, később pedig, mi­korra az Alijá fejlődése mégis az ál­modozókat igazolja, idealizmustól mentes haszonlesőknek, akiket – úgymond – érdek visz Palesztinába.

Midőn ezt a történelmi hűség ked­véért regisztráljuk, nem gánccsal illetjük e voltaképpen tragikus cionista nemzedéket. Magatartásukat a külső zsidó világ tette talán ennyire med­dővé. „A holnapból tegnap lett, mi­előtt ma lehetett volna” – e mondattal fogja tán késői historikus kezdeni a magyar cionizmus e nem kis fejezeté­nek történetét, egyben pedig megér­tetni, hogy egy magára hagyatott cháluci útnak hogyan kellett kiküzdenie helyét és jogait.

Következzék itt néhány szám a Magyarországról való Aliják felfelé ívelő vonalán: 1938-ig évente mint­egy 200-300 személy tette meg a nagy utat Palesztinába. 1938 ősze új fejezetet nyitott meg a magyarországi Aliják történetében. A nagy ese­mény: a Felvidék felszabadítása, vi­rágzó, hatalmas, erőtől duzzadó chá­lucmozgalmak csatlakozásával. így az 1939. év az Aliják nagy esztende­je Magyarországon. Egymás után in­dulnak sok százas csoportok. Aki nem jut certifikáthoz – és viszonyla­gosan bizony kevesen jutnak az ál­mok e papirosához – indul anélkül, bárhogy, bármiképp. Hiszen cháluc, erre nevelkedett, számára más élet, más megoldás nem elképzelhető. Az ő szemében a legfeketébb hajó is hó­fehér, a hajókufárok pedig, hajóalku­szok kikötői söpredéke: a Messiás szerszáma, amellyel nagy szándékát végrehajtja. – Ezren és ezren mentek fel e nagy évben innen az. Országba, az utolsó csoport 1940 januárjában.

Másfél esztendős nehéz, fojtogató csend, szünet következik ezután. Míg 1941. március 28-án megint nagy nap virrad a budapesti Palesztina Hivatal­ra s a Magyar Cionista Szövetségre. Ezen a csütörtök estén ismét több száz ember útra kész, s várja az indu­lást. Autótaxik tucatjai állanak a Pa­lesztina Hivatal Erzsébet körúti iro­dája és a Magyar Cionista Szövetség Vörösmarty utcai kapuja előtt, bőrön­dökkel, csomagokkal s kísérőkkel roskadásig rakva. Este 7 óra: éppen választmányi ülést tart a szövetség. Egyszerre valaki – az efféle híreknek sohsincs gazdájuk – belekiáltja a te­rembe: Kitört a háború a Balkánon! Lezárták a határt! Az Alijá visszama­rad! Félórával később tudtuk már, hogy a határ lezárásának híre csak­ugyan igaz. De hinni mégsem tudtuk.

Cionista felülhet bármely hírnek. De hogy egy útra kész Alijá, másfél év után az első, utolsó percben vissza­maradhat, cionistának ilyen hír egy­szerűen nem fér a fejébe. Ha valaha volt egység a cionista táborban, azon az estén egy volt mindenki. Futott, dolgozott mind! Megkísérteni a lehe­tetlent! Kinyitni a határt, amelyet kozmikus erők zártak le. Küldöttsé­gek indulnak: a legkülönbözőbb hi­vatalokhoz. Reménykedve indulnak, s rövidesen letörten jönnek is már vissza. A MÁV nem indítja el a belg­rádi gyorsvonatot. Fél tízkor este Pol­gár György doktor11 érkezik a szö­vetségbe: minden arc a fájdalomtól vibrál, valaki a sarokban: nagy erős férfi, innen az ötvenen, a cionista élet egyik vezetője, könnyezik. – Polgár György mosolyog: „Holnap indulhat­nak” – biztat bennünket. Jólesnék hinni neki, csak lehetne, csak tud­nánk! Most már mi, cionisták, mi nem hiszünk az Alijában. Legelőször és utoljára.

Polgárnak igaza volt.

Másnap, 29-én este ott áll a Nyugati pályaudvar üvegfedele alatt a messiási vonat: a gyors Belgrád fe­lé. Péntek este: szakállas, öreg zsidók szállnak fel a vonatra, utaznak szomba­ton, Erec Jiszráélbe. A bu­dapesti orthodox rabbinátus megengedte, hogy a szombatot így nem meggyalázzák, de így szenteljék meg. – Hat pullmann-kocsi, a három elsőben öregek, az azt követőben pedig chálucok százai.

Tízkor kell indulnia a gyorsvonat­nak, a menetrend azonban mást akar ezen a napon: hosszú és nagy-nagy búcsút: fél kettőig éjszaka. A pero­non ezrek és ezrek, cionisták. Ott van mindenki, nem moccan senki. Polgár György kezét szorongatják: igaza volt, csakugyan indul! Aliják nem maradnak vissza. – Szépséges három és fél óra, chálucok százai dalolnak az éjszakában, a Nyugati pályaudvar üvegfedele alatt. Nem oszlik a tömeg, vár, vár, vár: öt perccel múlt fél kettő. Egyszerre csend lesz, pattanásig fe­szült, hangos csend. Ahogyan csak ezer és ezer ember tud egyszerre csendes lenni. Nem moccanni, léleg­zetet visszafojtani. Hiszen ami most történik az időben, a másodperc szá­zadrésze alatt, az valami irtózatosan nagyszerű. Még mozdulatlan a kerék, pihen a lokomotív tolattyúja, de egy szempillantás még, és valami erő mozgásba hozza az acélrudat, rúd a kerekeket, és ez az egész valami, amit úgy hívnak: vonat, egyet moc­canva, kétezer esztendőt felszámol e pár száz ember számára egyszerűen és egyszer s mindenkorra.

Mily tehetetlen is néha a józan megfigyelés. Nem is tudjuk, mi törté­nik, csak látjuk, ahogyan kendők lo­bognak, nyitott ablakokból még egy­szer kezek nyúlnak le, s a vonat tüzes látomásként úszik a levegőben kifelé.

1941. március 29.-április 29.-má­jus 9.: három vonat, három Alijá, a harmadik úgyszólván egészen a fiata­loké: a „Jugal”, ahogyan a cionista terminológia a 17 évnél ifjabbak Alijáját hívja, aztán megint szünet, csend 1943. január 5-ig.

Következzék végül az utolsó feje­zet: 1943. január 5., majd február 9. Összesen 125 ólé, felmenő: 122 fia­tal, 3 felnőtt kísérő. Alijá minden idők legnagyobb háborújának idő- és térbeli közepén. Nem Magyarország küldi ezt az Aliját, hanem Közép-Európa. A zsidó sors hatalmas szimbó­luma pedig: a magyar hatóságok se­gítő készségének köszönhető honta­lanútlevél. A zsidó fiatal, akit a for­gószél Lengyelországból vetett ide, aki Tótországból jött, avagy Ausztriából, Belgiumból és Horvátország­ból, nem lengyel többé és nem tót, nem belga, nem német és nem horvát: tegnapi léte és holnapi léte között ott áll a könyvecske: útlevél, a hontala­nútlevél: átszálló állomás az élet e nagy stációján.

És jelkép. Ahogyan jelkép az Alijá maga is. Fordulópont talán. Le­gelőször az Aliják történetében nem érvényesülhettek cionista szempontok. Nem volt vizsgálható, ki alkalmas arra, hogy pionírja le­gyen Erec Jiszráélnek. Ki lesz, ki lehet értéke az Ország építésének. Most, ma: megbecsülhetetlen érték mindenki, aki zsi­dó. Nem a cionistáké az épülő mű és Ország, ha­nem az egész zsidóságé. Nagy, régi zsidó dinasztiák keresték ezekben a hetekben a budapesti Palesztina Hi­vatal vezetőinek jóakaratát. Az ősök, apák ellenfelei voltak halálukig a ci­onista gondolatnak, nemegyszer el­lenségei is. A nagy elzárkózók, a nagy tagadók. Az orthodoxia egyik legkülönbje jelenik meg képvisele­tükben, és kér helyet a késői fiúnak, unokának, dédunokának, akinek apja, nagyapja, dédapja tagadta mindvégig a cionista gondolat és munka jogát a zsidó világban. Egyetlen certifikát odaítéléséről van szó, és mégis a tárgyalás elvi jelentőségénél fogva egykoron a zsidó történelem lapjaira fog kívánkozni.

A Palesztina Hivatal munkásai ér­zik letűnt évtizedek keserűségét, a múltat, amelyben annyi történt, ami jóvá már nem tehető. Felmerül a po­litikai gondolat, követelés is: leg­alább most, ma tegyék jóvá az utódok elődeik bűnét! Deklarálják az egész orthodox világ felé, hogy Palesztina építése minden zsidónak kötelessége. Álljanak ki most legalább, amikor a késői sarjnak a megváltó certifikátot, ezt a papírlapot igénylik. Most leg­alább mondjanak feloldó, jövőt építő igent!

A szószóló, kérelmező – aki nem magának jött kérni, s akinek tartal­mas, értékes, sok évtizedes zsidó közpálya, önzetlenség és megtisztult bölcsesség biztosít e kritikus percek­ben is leküzdhetetlen, szuggesztív te­kintélyt: nem enged. Talán nem is en­gedhet. – Politikai okosságra apellál, a cionisták nagylelkűségére, örök zsi­dó etikai törvényekre. Ha bűn történt, a fiú nem bűnhődhetik. – Csakugyan nem: négy, a kérdéssel foglalkozó ember, a Palesztina Hivatal négy ve­zetője, nehéz órán át vergődve a problémával, mely számukra nem is politikai már, hanem a lelkiismereté, igennel válaszol. – A fiú menjen. Fel, oda. A maga életével tegye jóvá, amit az ősök vétettek.

Alija, felmenetel 1943-ban.

Az egyet még kettő követi: cioniz­must tagadó ősök ivadékai. Menje­nek ők is. Most nem a számonkérés idejét éljük. Bírálható a döntés: kese­rű kritika illette és illethette is. Hi­szen hány száz, hány ezer sok évtize­des, hűséges cionista munkás gyer­meke mehetett volna e háromnak a helyén. És ki tudja, talán mégis így kellett dönteni! Ami gyengeségnek látszott, talán nagy erő volt.

Búcsú órája: a Pártfogó Iroda föld­szinti nagy raktártermében. Végső instrukciók hangzanak, csomagok, batyuk, bőröndök kerülnek kocsira, váltakra. Az idő kerget, aki búcsúz­tat, a szónok: nem cionista! Hangja is idegen. Sejtelme sincs, mi az, ami most történik. – Efemer értékű, de az adott pillanatban nélkülözhetetlen fi­lantrópia szól a hangján keresztül. Vitatkozzunk-e vele? Ha ami itt tör­ténik, sem győzte meg, lehet-e az ef­féle emberen segíteni? Indulás a va­sútra. Chálucaink a Hatikvát intonálják, a Pártfogó Iroda egyik tisztvi­selője lepisszegi őket. Ez is a naphoz tartozik: zsidó köztisztviselő, aki az Alijához dörgölődzik, de pisszegése: ez a lelki reflexmozdulat ösztönös őszinteségében sokat, talán mindent megmagyaráz.

Jócskán idekívánkoznék még egy és más adatszerű ismertetése az Alijá intézményének. A jeruzsálemi Héber Egyetem, a haifai műegyetem, a jeru­zsálemi Becalél képzőművészeti főiskola, sőt a palesztinai héber kö­zépiskolák certifikátjainak ismerteté­se is. Beszélnünk kellene talán a tőkés certifikátokról, szakmunkások, szülők és rokonok, rabbik és vallási funkcionáriusok alijálehetőségéről. Szülői, hitvesi, gyermeki certifiká­tokról. Az idők – mégis – mintha mást követelnének.

Az Alijá leglényegét adni, nem pe­dig prospektust.

Ezért következzék hát helyettünk két illetékesebb interpretáció. Két öléé, felmenőé. Az egyik februárban indult a nagy útra. a másik most ké­szül rá.

Aki februárban indult el, kicsiny korától kezdve élte, már itt a gálutban is, jövőteremtő, nagy életét: a cipész­műhelyben, ahol dolgozott, s a bará­tok közösségében, ahol dalolt, hébe­rül, zsidóul a vére fiatalságában, min­den idegrezdülésében. Keserves volt számára az utolsó tíz hónap, s az utolsó óráig nem hitte, hogy… hogy csakugyan! Negyedórával az indulás előtt kezdett újra hinni, s akkor ott, a pályaudvaron csoda történt. Kitört belőle újra a dal, amelyet belefojtott az utolsó tíz hónap. Halkan dúdolt először, mind erősebben aztán, vég­telen felfokozásban, a tüzes önkívület kreszcsendójáig. A dalnak szövege volt eleinte, betűk, szótagok, szavak. Tagolt volt. földi, fogható. Értelme volt még. Hogy aztán mindez belevesszen a zsidó öröm önkívületébe. Fiatal lélek mélyéből, talán az egész zsidóság szívének a mélységes fene­kéről tört fel a dal, ezúttal valóban az ég felé. Egy szót lehetett csak kiven­ni: Kibbuc! Kibbbbbucccc! Ez volt a búcsúja, utolsó Istenhozzádja a távo­zónak.

Mi ez, ki ez?” – kérdezte tőlem egy ismeretlen. „Alijá ez, felmenetel. Olé ez: felmenő” – feleltem én. mily béna lenne minden szó, magyarázat, amit még hozzáfűzhetnék.

Ha indul majd újra Alijá, felmegy vele valaki megint a fiatalok közül. Kicsiny gyermekkora óta a cionizmu­sé minden moccanása. Azóta készül a nagy útra, hosszú-hosszú évek óta. De mostanság már különösképp ké­szül. S e nagy készülődésről vallott a minap nagy négyszemközti órán ilyenképpen:

„Tudod-e, milyen mifelénk, az apámnál a szombat? Hogyan készü­lünk rá? Már délben leáll minden munka, megfürdünk, aztán ünnepi ru­hát öltünk, s noha az ünnep még messze, hosszú órák még addig, de a szombat már itt van. A levegőben érezni, a falevelek zizegésén, az ütőér verésén. Szombat van: sabbat olámim, világok szombatja. Látod, ilyen az Alijá is. Korán kell megfürödnünk. Idejében kell új ruhát öltenünk. Nehogy készületlenül találjon. Mert jaj annak, aki idejében útra nem kész, aki nem tudja, hogy az Alijá: életnek a szombatja.”

Hat alijáról tud a cionista történetí­rás. Más volt mindegyik, külön kor­szak valamennyi. A hetedikre most készül a zsidóság: a szombati Alijára. – Hogy készül-e csakugyan és ho­gyan készül, a kérdésre válaszát egész életével adhatja csak meg.

Jegyzetek

A szöveg az izraeli Yad Vashem Archives-ban található. P-31.

Neila: a jomkippuri, utolsó imarész a zsi­nagógában.

A peszachi szédereste végén mondják.

Bilu („Bet Jakov lechu ve-nelcha” – „Já­kob háza, kelj föl és menjünk”; Jesája 2:5) néven a harkovi egyetem diákjai szerveze­tet hoztak létre, mely a Palesztinába irá­nyuló zsidó kivándorlást tartotta szem előtt, de különféle szervezési gondok miatt tevékenységük nem járt sikerrel. Hibbat Cion („Cion szeretete”) néven mozgalom jött létre, amelynek tagjai magukat Chovevé Cionnak („Cion Barátai”) nevezték. Ala­kuló kongresszusa 1884-ben Katowicében volt, és több nyugat-európai országban is fiókszervezetet hoztak létre.

A cionista történetírás öt nagy alijáról, bevándorlási hullámról tud az 1930-as évek végéig.

Aaron David Gordon (1856-1922): szo­cialista cionista munkásvezető, a cionista munkásmozgalom kiemelkedő alakja volt Palesztinában. Deganjában, az első kibbucban hunyt el.

Chaluc = úttörő. A palesztinai építőmun­kára készülőket, ill. az abban résztvevőket nevezték így.

Joszef Trumpeldor (1880-1920): orosz katona volt, majd alijázott, s részt vett az első cionista katonai egység megszerve­zésében, az I. világháború idején. Tel Haj­ban halt meg, arabokkal csatázva.

Jisuv: palesztinai zsidó közösség.

Gálut (galut): „szétszóratás” vagy diasz­póra.

11 A Pártfogó Iroda egyik vezetője.

Címkék:2006-01

[popup][/popup]