Holokausztrelativizálás és Izrael-ellenesség a nyugati sajtóban

Kezdjük azzal: jóval többről van szó, mint amit írásom címe üzen, ti. hogy Izraelről, illetve a Közel-Keletről mi jelenik meg a baloldali, bal-liberális sajtóban, akár Magyarországon, akár Európában. A szavaknak következményeik vannak: ami a sajtóban napvilágot lát, az sokszor parlamenti pártok és parlamenten kívüli, úgynevezett civil mozgalmak politikájaként jelenik meg.

Seres László

Nem lehet mindig elválasztani egymástól a baloldal vagy szélsőbaloldal lapjaiban megjelenő véleményeket, az utcai tüntetéseken elhangzó szlogeneket, az antiglobalizációs mozgalmak, illetve a mainstream baloldali/liberális lapok álláspontját Izraelről és a Közel-Keletről. Az eredeti értelemben vett ún. „politikai korrektség” és Izrael viszonyát leginkább az jellemzi, hogy az első nem vonatkozik a másodikra. (A hetvenes-nyolcvanas években Amerikában, majd Európában is dominánssá váló politikai korrektség, amely gondolati korlátot állít föl a szabadgondolkodó emberek számára, korunk pestise, bár – el kell ismerni – jó szándékú kezdeményezésnek indult.) A politikai korrektség nyelvi normái, az elvárt méltóság, tisztelet, érzékenység, stb. semmilyen módon nem vonatkozik mindarra, ami Izrael létével, illetve a zsidó állam politikájával kapcsolatos. Az egyik legkitűnőbb német-zsidó újságíró, Henryk M. Broder szerint a német értelmiségiek egy része igen kényszeres módon foglalkozik a Közel-Kelettel: este azzal a gondolattal fekszenek le, hogy édes istenem, mi legyen Palesztinával, reggel pedig azzal kelnek, hogy előbb megoldjuk a közel-keleti konfliktust, aztán megyünk dolgozni.

A kérdés az, miért akarja a ballib értelmiség – és az Európában ettől eléggé elválaszthatatlan szélsőbal – ennyire kényszeresen megoldani a Közel-Kelet problémáját? A másik kérdés, hogy hogyan teszi ezt. Számos kitűnő újságíró, Magyarországon például a Szombat munkatársai ezerszer leírták, hogy a nyugati ballib sajtó teljesen aránytalanul foglalkozik a közel-keleti kérdéssel. A világon ugyanis számos konfliktus van, mészárlások tömege zajlik Darfurban, Ázsiában, Latin-Amerikában. Különböző gerilla-mozgalmak, paramilitáris alakulatok gerjesztenek nemzeti, etnikai, politikai és drogháborúkat, amik lényegesen több áldozatot követelnek, mint a közel-keleti konfliktus. Egy német lap hívta fel rá a figyelmet, hogy ha beírjuk a Google-be a Palestina Initiative kifejezést, akkor körülbelül 90 ezer találatot kapunk (ez a palesztinokkal foglalkozó különböző civil/polgárjogi/szélsőbalos kezdeményezések összefoglaló neve), míg ha pl. Darfur Initiative-re keresünk, akkor a találatok száma kereken 267. Ez így egy kicsit aránytalan.

Sok jó szándékú baloldali a mai napig úgy gondolja, hogy a zsidóságnak, az antiszemitizmus ellen harcolóknak egyetlen megbízható politikai barátja van: a baloldal. Ez azonban sajnos egyáltalán nincs így (bár a térségben Magyarországon még a leginkább). Ha politikailag egyáltalán kategorizálhatók ezek a fogalmak, azt mondanám: a liberális jobbközép Európában még mindig megbízhatóbb barátja Izraelnek és az antiszemitizmus elleni harcnak, mint a mérsékelt baloldal. Utóbbinak vagy semmilyen véleménye nincs erről az egész kérdésről, vagy cinikus – egészen odáig, hogy nyíltan uszít és félelmet kelt.

A másik ok, amiért fontos erről beszélni: nem mindegy, hogy a hatvanas-hetvenes évek óta a nyugati közvélemény milyen módon fogadja, milyen módon tárgyalja Izrael és a Közel-Kelet kérdését. Úgy is fogalmazhatnék, nem mindegy, milyen módon vannak megdolgozva.

Hosszú évek után most új helyzet van a térségben: először támadt a Közel-Keleten olyan állam, amelynek nyilvánvalóan pszichopata elnöke nyíltan kimondja, mi a célja nukleáris téren, s mi a célja Izraellel, és a kettő szorosan összefügg. Az iráni elnök véget akar vetni a zsidó állam történetének. Nem lesz tehát teljesen mindegy, hogy a nyugati sajtó a következő hónapokban milyen fogalmi keretben, milyen nyelvezettel közelíti meg ezt a kérdést. (Jellemző, hogy már most elkezdődött Izrael bűnbakká tétele, arra az esetre, ha megelőző csapást merészelne mérni az iráni nukleáris technológiára, lásd a libanoni háborúban Izraelt „aránytalan” válasszal vádoló hangokat.) A német nyilvánosság eddig semmilyen módon nem reagált az iráni kihívásra, sőt, egyfajta relatív nyugodtság figyelhető meg. Miközben pontosan tudjuk, mi történne, ha ugyanezeket a kitételeket – mondjuk – Izrael fogalmazná meg Iránnal, vagy más országokkal szemben; milyen vitákat váltana ez ki az Európai Unióban, mekkora tüntetések lennének az utcán, milyen szlogenekkel.

A politikai korrektség nevű őrület az eszköz, amely legitimálja az Izrael-ellenes és nyíltan antiszemita gyűlöletbeszédet. A politikailag korrekt újbeszéd ad emberjogi, antirasszista, multikulti keretet az efféle fenyegetéseknek. Csak néhány példa a médiából és a közéletből.

A BBC – ezt nyilván tudják, ha máshol nem, a Szombatban olvashatták – rendszeresen „militánsoknak”, „radikálisoknak” nevezi azokat a nonprofit aktivistákat, akik időnként zsidókat ölnek a Közel-Keleten. Ugyanakkor, ha észak-ír terroristákról van szó, ez a hihetetlenül disztingvált, elegáns megfogalmazás azonnal eltűnik. Ez a BBC deklarált politikája. Észak-Írország, Spanyolország esetében a terroristák – terroristák. Az honestreporting.org nevű honlap számtalanszor felhívta már a BBC figyelmét erre az apró gikszerre: ilyenkor a szerkesztők kvázi bocsánatkérő leveleket írnak, hogy aztán rendületlenül folytassák ezt a gyakorlatot.

2006 januárjában Irakban szörnyű merénylet történt, húsz halottal, számtalan sebesülttel. A német közszolgálati televízió hírműsora, a Tagesschau az elkövetőket nem terroristáknak, hanem a „rezsim ellenségeinek” (Regimegegner) nevezte. Ebből a megfogalmazásból nagy botrány lett, mert a „rezsim ellenségei” kifejezést – különösen Németországban – a keleti blokk demokratikus ellenzékére használták: Václav Havel, Heller Ágnes voltak a rezsim ellenségei, nem a gyilkos iszlámista terroristák. „Szerencsétlen ügy volt” – az ARD televíziónak mindössze ennyi volt a kommentárja.

Napokkal a 2005. július 7-i londoni merénylet után Tony Blair tanácsadói köre, melyben több iszlám aktivista is jelen van, úgy foglalt állást: véget kellene vetni az angliai Holokauszt Emléknapnak (amelyre ők egyébként korábban el se mentek). Legyen helyette valamilyen általános „genocídium emléknap”, ahol államilag mindenkire emlékezünk, akit megöltek, de különösen emlékezzünk a palesztin nép borzalmas szenvedéseire és „Izrael általi népirtására.”

Angliánál maradva: még 2002-ben, a New Statesman nevű brit baloldali lap hihetetlen címlapot közölt: a címe Kóser konspiráció volt, a kép pedig egy Dávid-csillagot ábrázolt, amint rátelepszik a brit lobogóra. A szerkesztők ezért bocsánatot kértek, majd évekkel később súlyosbítottak a helyzeten: a New Statesman egyik 2006 januári szerkesztőségi cikke szerint az izraeli politika gyakorlatilag a nácik Kristályéjszakájához, valamint a boszniai szerbek etnikai tisztogatásaihoz hasonlítható. A cikk szerint – és efféle példákat számtalan nyugat-európai, de különösen francia és német lapban találhatnánk – az épületek lerombolása egyfajta etnikai tisztogatás, más szóval genocídium, amelynek célja a történelem újraírása.

Néhány évvel ezelőtt egy nyugat-berlini szélsőbaloldali tüntetésen bukkant fel az a röpcédula, amit kommunisták, illetve a velük szoros összefüggésben ténykedő autonómok adtak ki a Kristályéjszaka emlékére. Lényege: az emlékünnepségeken elsikkad, hogy az 1938-as Kristályéjszaka gyakorlatilag minden nap megismétlődik a cionisták által megszállt területeken, a menekülttáborokban, az izraeli börtönökben. Nyugat-Európában emberek milliói halál komolyan úgy gondolják, hogy a fasizmus által elüldözött zsidók Izraelben maguk is fasiszták lettek, akik az amerikai tőkével kollaborációban ki akarják radírozni a palesztin népet.

Az EU Rasszizmust és Idegengyűlöletet Monitorozó Európai Központja (EUMC) 2002-ben két különböző jelentésben foglalkozott azzal, hogy kik követnek el Franciaországban évek óta antiszemita merényleteket (rabbik megtámadása, zsinagógák meggyalázása, közösségi házak felgyújtása, stb.) Nos, az elkövetők nem elsősorban francia neonácik, sokkal inkább a több milliós moszlim kisebbség úgynevezett „fiataljairól” van szó. Fenti intézet mindezt kétszer is megállapította, ám mind a kétszer félt ezt nyilvánosságra hozni – nyilván ütközne a politikai korrektség elvével. És amikor a jelentés mégis nyilvánosságra került (végül is nehéz elhallgatni a dolgokat) az intézet honlapján mindezt nagyon óvatoskodó csomagolásban tálalták.

Belgiumi példa: egy brüsszeli politikatudós szerint Belgiumban, a politikában és a médiában az anticionizmus ideológiai intézmény lett, egyfajta civil vallás. (A „civil vallás” kifejezésnek jelentős a szerepe, mert az új, politikailag korrekt nyelvezet a gyűlölködést emberbarát, humanista, civil nyelvezetbe csomagolja. Így barátságosabb a fogadtatása.) Belgiumban és Franciaországban – írják szociológusok – nagyon sok zsidó úgy érzi, ismét félnie kell, a másik oldalon viszont sokan úgy érezhetik, hogy megint „szabadon lehet kritizálni a zsidókat”, illetve az izraelieket. Mintha valami tabu tört volna meg.

Az erről szóló viták lényege mindig az, hogy antiszemitizmus vagy anticionizmus-e, ha bíráljuk Izraelt. Nehogy már ne lehessen bírálni Izraelt! – szögezik le ilyenkor kényszeresen, mindjárt a vita elején. És ez a mondat nagyon érdekes. Izrael bírálata ugyanis folyamatosan napirenden van, míg más, Izraelt demokrácia terén meg sem közelítő országok, politikusok bírálata gyakorlatilag lehetetlen.

A fenti írás teljes szövege a Szombat kiadásában az ünnepi könyvhétre megjelenő Új antiszemitizmus című, gyűjteményes kötetben jelenik meg.)