Neurotikus testvériség

Írta: Csáki Márton - 2007-05-11 Rovat: Politika

Isaac Bashevis Singer és Arthur Koestler. Két totálisan eltérő személyiség, életút, írói világ. Egy jógi és egy komisszár. Ha még idejében el nem menekülnek a kontinensről, valószínűleg csak egy helyen találkozhattak volna: valamelyik haláltáborban. Eltekintve attól, hogy zsidók voltak, nehéz lenne bármilyen megfontolás alapján egy mondatban említeni őket. Az apropót az adta, hogy egyszerre jelent meg róluk egy-egy monográfia, és ezek párhuzamos olvasása árnyalhatja előbbi ítéletünket.

Koestler_borító.jpg

Márton László: Koestler, a lázadó című könyv borítója

Márton László Koestler, a lázadó című munkájával a magyar értelmiség régi adósságát törlesztette – részlegesen, de mégiscsak elsőként. Szégyen, de a legismertebb magyarok egyikéről eleddig nem született magyar nyelvű életrajz. A Camus vagy Sartre életét feldolgozó közel ezer oldalas könyvek mellett senki nem érezte szükségét, hogy lefordítsa Ian Hamilton, David Cesarani vagy Christian Buckard munkáit. Van persze néhány kiváló folyóiratcikk és egy – inkább az életmű tudományfilozófiai darabjaira koncentráló – esszékötet, valahogy mégsem idézik eleget.

Telushkin Singer-portréjáról – ő memoárnak nevezi, hisz legalább annyira szól róla, mint Singerről – ilyen szempontból csak egyet mondhatunk: nem remélt ajándék. Telushkin könyve az a letehetetlen fajta: részben Dezsényi Katalin gördülékeny fordításának köszönhetően, nagyobb részt azonban azért, mert szerzője az írókurzusok nyelvén ír. Giccses, még gyakrabban felszínes megjegyzéseit leginkább önmagáról szólva ejti meg, ám a mesterükkel szimbiózisban élő emlékírókhoz hasonlóan – főleg, ha eme intim viszony apakomplexussal van súlyosbítva –, ő sem tud kikeveredni a kizárólagosságot követelő értelmező szerepéből.

Márton László, érezhető rajongása mellett, megpróbál kritikusan viszonyulni Koestlerhez, és ha ez nem is mindig sikerül, azért több szempontot igyekszik felmutatni. Az egyes fejezetek egyenetlensége abból ered, hogy a szerkesztő feltehetőleg el sem olvasta a szöveget; Márton tizenkét évig dolgozott, félretéve az elkészült részeket, így rengeteg az átfedés. Persze az a kisebbik baj, hogy a szöveg nem elég feszes, hogy a névmutató, a jegyzetelés megbocsáthatatlanul hanyag, de szinte egyetlen tulajdonnév sincs kétszer azonos formában leírva, egyugyanazon oldalon sem.

De vissza a párhuzamokhoz! – bár helyesebb volna aszimmetriáról, széttartó egyenesekről beszélni. A véletlen sodorja egymás mellé e könyveket, ám kibontakozik belőlük a huszadik századi zsidó tapasztalat radikálisan eltérő két formája. Manapság – az Ostjudék világával illetve a zsidók és forradalmi mozgalmak kapcsolatáról szóló könyvtárnyi irodalom ismeretében – mindez közhelyszámba megy, de Koestler és Singer mintha csak egymás torzképei volnának: azaz, amennyire írásaikból kihámozható, a másikról alkotott tévképzeteik archetípusai. Koestler már-már öngyűlöletbe hajlón asszimiláns családja számára, egy mindenestől a tradicionális zsidó kultúrában gyökeredző pólisi, maga volt a barbár, kultúrálatlan – Koestler által más összefüggésben emlegetett – ősrém. Másrészt, a Szovjetunióban utazgató kriptokommunista Koestler egyike lehetett volna azoknak a zsidó fiataloknak, akik a jiddis írók klubjában jó előre figyelmeztették Singert, hogy győztes forradalmuk után bizony a „hozzá hasonlókat” is lámpavasra húzzák. Komolyan beszéltek, még ha a jiddis írók nem is lámpavason végezték, hanem tarkólövéssel a moszkvai Ljubjanka utcai börtön pincéiben. Singer mindvégig szkeptikus volt a „forradalommal” kapcsolatban, noha ifjúkorában tett egy-két – nagy öniróniával felidézett – kísérletet az azonosulásra. Ezzel szemben a Fehér éjszakák, vörös nappalok című propagandakönyv szerzője ugyan hamar megtagadta művét, de oroszországi tartózkodása alatt beárulta alkalmi szeretőjét, amiért az a zsebében kutakodott, és akinek – nem kizárt – ennek köszönhetően veszett nyoma Szibériában. Később, a Nagyezsdától szerzett trippert mintegy a sors büntetéseként fogta fel tettéért. A hatvanas évek frazeológiája szerint, Koestler kispolgári indíttatásból csatlakozott a mozgalomhoz – és ez egyszer nem hazudtak akkorát a foxi-maxin képzett kiadói szerkesztők: Márai tipológiája szerint ő nem a cinikus társutas volt, s a cselekvés-elmélet egységét, messiás-pótlékot kereső hívő is csak félig-meddig. Ő az egyedül maradástól rettegő, szorongó értelmiségi típusához tartozott. „Esete a gondokkal terhelt családból eredő neurotikus gyermek története. Milyen ismerős mindez: a hetvenkedés, gyanakvás, agresszív viselkedés, amely rettenetes sebezhetőségét takarja, az önbizalom hiánya, másoktól függés, az elismerés elkeseredett keresése, amely készségesség és az arrogancia zavaró elegyéhez vezet […] menekülés a magánytól, az önmaga elé állított erkölcsi követelmények, melyek következtében az élet pokoljárássá válik, a bűntudat kilenc bugyrában” – írja évtizedek múlva Koestler – Keplerről. A „valahová tartozás” után sóvárgó, elkeseredettségében egyre harciasabbá váló írástudó – aki proletárokkal alig találkozott – bármelyik véres utópiának hű katonájává válhatott volna. Nem véletlen, hogy első politikai guruja, Zsabotinszkij Sámson című regényében karlendítéssel üdvözlik vezérüket a zsidó harcosok, ahogyan az sem, hogy a fasiszták börtönében, kivégzésére várva ábrándul ki a kommunizmusból. Végleg. Igaz, jógivá akkor sem vált, mikor felhagyott a politizálással. Énjében mindig felülkerekedett a mozgalmi létet elutasításában is idealizáló komisszár.

telushkin_borító.jpg

Dvorah Telushkin: Az álomlátó című könyv borítója

Az emberiség jövőjét illetően egyiküknek sem voltak illúziói, még a minden teremtményt, szenvedélyt megértő, „szent együgyűnek”, a valamiféle kozmikus szeretet igézetében élő – tán még a növényeket is szánó – Singernek sem. A rabbicsaládból származó Isaac ifjúsága Weininger, Schopenhauer és a spiritizmus bűvkörében telik, a kis Arthur képzeletét – hála a radioaktív szappanhoz nagy reményeket fűző apának – felfedezők, tudósok népesítették be; a modernitás varázsa. Mindkettő egy másik, új valóság vágyát tükrözi. Az egyik élete végéig egy halálra ítélt, babonásnak nyilvánított világból, a fogság nyelvéből szívta erejét, a másik nem titkolt ellenérzésekkel viseltetett a hevesen gesztikuláló, jiddisül beszélő gettózsidóval szemben, olyannyira, hogy lassacskán nagyapja kaftánja is fecskefarkú kabáttá változott emlékezetében – mégis attól tartott, hogy a megszülető Izraelben semmi „zsidó” nem lesz, s az életerős szabre is taszítani kezdte. Ez vezette végül könyörtelen asszimilációs elméletéhez. A diaszpóra mindkettőjüknek fontos, csak éppen másnak a szinonimája: itt a stetlé, ott Európáé.

Pszichéjük mélye mégis hasonló tüneteket produkál: A szégyenfolt hazugságokba bonyolódó nőcsábászához hasonlóan Singer is fejvesztve menekül kapcsolataiból, hátrahagyva társát és gyermekét. Az első olvasat után azonnal kiderül, hogy legtöbb műve nem nosztalgikus érzelmeiből született, nem a régi világ, a rituálék szabályozta élet utáni vágy ölt bennük alakot. Ellenkezőleg, a mindenütt ott cikázó dibbukok, démonok és szellemek torzzá, bűnössé, visszataszítóvá teszik ezt a világot; hősei mindig feloldhatatlan szorongások, elfojtott erotikus álmok és kiállhatatlan kínok közt vergődve kutatják a menekülő-útvonalakat, a radikális szakítás mikéntjét. Pontosan, mint a maga Szép Heléna-effektusával küszködő, poligám Koestler, aki az ügyek Casanovájaként mindig újabb meggyőződések és/vagy ölek oltalmát kereste. Ha épp nem alacsony termetével, akkor maga alkotta elméletével magyarázta hódítási kényszerét, uralkodni vágyó természetét: „És mégis: ahelyett, hogy jó dolgomnak örülnék, bűntudatot, rossz lelkiismeretet, szégyent érzek. Csak a tiltottat élvezem: ami szabad nyomorúságos, impotens, ti. csak akkor érezhetek örömet, ha utána bűntudattal fizetek […] Ma (anyját becézte így) mérgezett meg ezzel az átokkal.” Ez a belső logika ismétlődik politikai választásaiban, hisz azonos szenvedély különböző megnyilvánulásairól van szó. Oka az abszolutitisz nevű hormonzavar, mint írja. Csak így erősíthette valaki a bundista „vörös asszimiláció” ellen küzdő revizionista cionisták táborát, miközben „meggyőződéses” kommunista volt. Feltétlen odaadást, csodálatot, rajongást adni és – még inkább – követelni egy időben az élet más-más területein. Meghasadni. Csodálkozhatunk-e, amiért a pszichoanalízis megjelenésének idején a közvélekedés – és a szakma egy része – kifejezetten zsidó betegségnek tartotta a hisztériát és a neurózisok egyéb válfajait?

De ami olykor felületes, szintetizáló elméjükben mindennek dacára közös, hogy újfajta hitről álmodtak. Tudták „ha istent kiveszik a rendszerből, nem működik tovább”. Singer híres tétele, miszerint az alkotáshoz rejtély és az a szent meggyőződés szükségeltetik, hogy ezt a rejtélyt csakis az író öntheti formába, nem esik távol a paratudományok felé kacsintgató Koestler Teremtésben felvázolt kreativitásról szóló hipotézisétől. Ahogy Koestler „félénk reménye valamiféle személytelen élet-utániban az űrön, időn és anyagon túl, értelmünk határain túl”, elképzelése a „lelkek közös gyűjtőjéről” és az anyaméhbe való visszatéréshez hasonlatos elmúlásról kifejtett gondolata sem áll messze egyes kabbalista elképzelésektől. Mi más adhatott nekik erőt, hogy teljesen irracionális, minden hidat felégető, a visszakozás esélyét is romba döntő gesztusaikat követően nem a kétségbeesés lett úrrá rajtuk – holott apróbb dolgok miatt többször fontolgattak öngyilkosságot – hanem az „óceánérzés”? A totális kiszolgáltatottság tapasztalata mint a nyugalom, a feloldódás, a teljesség érzete. Vagyis egy helyen még találkozhattak: ott, ahol a végtelenbe lőtt nyílvesszők keresztezik egymás útját.