Szent-Iványi, Tabajdi, Schöpflin – Izrael EU szemüveggel

2004 júniusa óta huszonnégy magyar képviselő is részt vesz az Európai Parlament munkájában. A Szombat megkereste a négy magyar parlamenti párt egy-egy képviselőjét, hogy válaszoljanak az olvasóinkat érdeklő kérdésekre: létezik-e együttműködés a magyar képviselők között?; hogyan fogadta az EP az új, szélsőjobboldali frakció létrejöttét?; mi a frakciók álláspontja az iszlám fundamentalizmussal, illetve a közel-keleti válsággal kapcsolatban?

 

A Fidesz részéről Schöpflin György, az MSZP részéről Tabajdi Csaba, az SZDSZ részéről Szent-Iványi István válaszolt Gadó János kérdéseire. Olajos Péter, az MDF képviselője nem kívánt interjút adni a Szombatnak.     

Szentiványi István, Tabajdi Csaba, Schöpflin György

Szent-Iványi István
(SZDSZ, Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért

az Európa Parlamentben a magyar képviselők szavaznak, mi a meghatározó: a magyar álláspont, avagy a pártfrakciók szerinti megoszlás?

Itt más a helyzet, mint otthon: nincs koalíció, mert nem kormány–ellenzék a felállás. Az előző ciklusban volt egy konzervatív liberális együttműködés, de most esetről esetre döntjük el, hogy a konzervatívokkal vagy a szocialistákkal működünk-e együtt. Én tehát nem Szájer Józseffel egyeztetek, hanem a frakcióm álláspontja a meghatározó. Természetesen van olyan kérdés is, ahol számomra az SZDSZ véleménye a döntő, és esetenként van közös magyar álláspont is. Például a vajdasági incidensek ügyében az EP nagy pártjai nem léptek, de a magyar képviselők összefogtak. De ilyen volt a Románia-jelentés és Verespatak ügye is

Tehát egyedül a magyar kisebbségek ügyében létezik egységes magyar fellépés?

Elsősorban, de nem kizárólag. Például az úgynevezett kohéziós alapok ügyében számos módosító indítványt közösen írtunk alá. Itt a régi és az új tagállamok érdeke eltért, így először kialakult egy négypárti magyar álláspont, majd egy közös álláspont az új tagállamok – valamint Görögország, Portugália és Spanyolország – között. Ezekből az alapokból ugyanis szinte kizárólag ezek az országok részesülnek.

Úgy tűnik, Európa identitásában fontos szerepet játszik az Amerikához való viszony. E téren van különbség a különböző nagy frakciók között?

Leegyszerűsítve: igen, vannak különbségek országok és pártcsoportok között is. Kifejezetten Amerika-ellenes a kommunista frakció, de erős fenntartásai vannak a zöldeknek és kritikusak a szocialisták is. A mi frakciónkban ugyanakkor nagyon sokan – így én is – azon az állásponton vagyunk, hogy a világ olyan kihívások előtt áll, amelyekben Amerikának és Európának együtt kell működnie. A tényleges nézet- és érdekkülönbségeket meg kell vitatni, de az ellenségeskedést kifejezetten károsnak látom, mert ebből olyan országok húznak hasznot, amelyek mind a két félre nézve veszélyt jelentenek.

Izrael irányában hasonlóan működnek a rokon- illetve ellenszenvek, mint Amerikával kapcsolatban?

Ez jó megfigyelés: akik Amerika-ellenesek, azok általában Izrael-ellenesek is. A baloldal inkább Izrael-ellenes – vagy inkább: fenntartásokkal viseltetik, és nagyobb rokonszenvet mutat a palesztinok iránt. Őszintén szólva az EP-ben az utóbbi felfogás van többségben. Én ez ügyben a – kiegyensúlyozottabb álláspontra törekvő – markáns kisebbséghez tartozom. Ugyanakkor ez a parlament, kultúrájánál fogva a kompromisszumokra törekszik, ezért a nagyon durva álláspontok általában finomodnak. Az Izraellel kapcsolatos határozatok tehát elfogultak – de azért nem olyan mértékben, mint egyes képviselők felszólalásai, amelyek rasszizmussal, fajüldözéssel vádolják Izraelt.

És ez szalonképes stílusnak számít?

Hogyne, zöldek, baloldaliak nyugodtan mondanak ilyeneket. (Néhányan az én frakciómból is, de itt az alapállás nem ez.)

Országok közötti megoszlás is megfigyelhető az Izrael- és Amerika-ellenesség terén? Esetleg a régi és az új tagállamok között?

Amerika-ellenesség terén inkább. Északon az Amerika-ellenesség gyengébb, a latin országokban erősebb. De például Olaszországban a jobboldali Forza Italia nem Amerika-ellenes, a jelenleg kormányzó balközép koalíció inkább. (Egyébként a legtöbben elutasítják, hogy Amerika-ellenesek lennének: azt mondják, ők csak Bush politikáját ellenzik. Ugyanezt mondták annak idején Izraelről és Ariel Saronról. Az országgal nincs bajuk, de a miniszterelnökével valahogy mindig.) Ami az új tagállamokat illeti, elmondható, hogy együttműködőbbek Amerikával. Egyes országok – a balti államok, Lengyelország, de a jelenlegi magyar kormány is – külpolitikájában van egy erős atlantista vonulat. Az Izraelhez való viszony terén nem látok ilyen egyértelmű különbséget: az új tagállamok ugyanis e téren nem fogalmaznak meg markáns álláspontot.

És ami a magyar képviselőket illeti?

Egyedül a legutóbbi libanoni háború idején volt egy vita köztem és Schöpflin György között: szerinte a háborúban Izrael az arab modernizáció ellen intézett támadást, én pedig ezt vitattam. E kérdésben más magyar képviselőtől markáns megnyilvánulást nem hallottam.

Az iszlám fundamentalizmus kérdése mennyire osztja meg a képviselőket?

Ez a téma egyre fontosabbá válik, egyre inkább tudatosodik. Mindehhez nyilvánvalóan hozzájárult a madridi és a londoni merénylet. Korábban az volt az uralkodó felfogás, hogy ez tőlünk távol van, az amerikaiak ügye. Most már sokan látják, hogy ez bennünket belülről érint. Senki nem tudja, hány moszlim él Európában, de a számuk legalább húszmillió, s van, aki harmincmillióról beszél. Érzékelhető bizonyos dezintegrációs folyamat néhány régi tagállam moszlim közösségeiben: míg a bevándorlók első és második nemzedéke igyekezett beilleszkedni, a harmadik nemzedék körében megfigyelhető egy iszlám reneszánsz és egy elkülönülési tendencia. Nem véletlen, hogy a londoni merénylők már több generáció óta ott élő moszlimok gyermekei voltak. Ez mára már komoly biztonságpolitikai kérdéssé is vált. És itt lassan formálódik a konszenzus. Korábban a hatósági lépéseket a baloldal mindig ellenezte, mondván, ez rasszista, kirekesztő ízű, a multikulturalizmusban mindenkit meg kell becsülni. Ami alapvetően igaz is, csakhogy itt már nem vallásról, hanem vallási köntösbe bújtatott politikai irányzatról van szó.
Ami a radikális pártokat illeti: a szélsőbal, a kommunisták szavazóbázisa jelentős részben a bevándorlók közül kerül ki. Ezért ők az ilyen vitákban mindig azt mondják, hogy ez álkérdés, feszültségkeltés, valójában csak szociális problémákat kell megoldani. Természetesen a beilleszkedést minden módon segíteni kell, ez a mi felelősségünk, de ennél a kérdés bonyolultabb. Nem fogadom el, hogy a szegénység jogalap – vagy akárcsak magyarázat – lehet arra, hogy egyesek szélsőséges akciókat hajtanak végre, vagy éppen felrobbantsanak egy metrószerelvényt.
A szélsőjobb már nagyon durva, sokan a bevándorlás leállítását, a bevándorlók kitoloncolását követelik. Míg a nyugati szélsőségesek elsősorban bevándorló-ellenesek, a Nagy Románia párt elsősorban magyar- és romaellenes. (Őket más nem is nagyon érdekli.) A bolgár Ataka párt szintén elsősorban roma- (és török-) ellenes. Így persze ő is része a moszlimellenes frontnak. Érdekes lesz látni, miként hozza majd közös nevezőre ez a frakció a magyarellenességet, a romaellenességet, a moszlimellenességet és az antiszemitizmust.

Mindez nyilván befolyásolja a török csatlakozás kérdését is.

Természetesen. Ami engem illet, én támogatom a török csatlakozást. Törökország szekuláris mohamedán ország, és nekünk érdekünk, hogy ezt erősítsük a fundamentalizmussal szemben. De sokan úgy gondolják, hogy már éppen elég moszlim él Európában: egy nyolcvanmilliós iszlám ország felvétele még csak növeli a problémákat: például importálhatjuk a moszlim világon belüli (szunnita–síita, török–kurd) ellentéteket.

A legutóbbi libanoni háború során milyen visszhangja volt az Európa Parlamentben a kánai incidensnek (mikor egy izraeliek által bombázott házban civilek maradtak a romok alatt)?

Ez 2006 augusztusában történt, mikor az EP éppen nem ülésezett, de azonnal összehívtak egy rendkívüli elnöki találkozót (a frakciók és a bizottságok elnökeiből), amely kiadott egy nagyon éles hangú határozatot. Az ilyen alkalmak mindig ürügyül szolgálhatnak arra, hogy támadhassák Izraelt.

És amikor Izraelben felrobbantanak egy buszt, nincs hasonló felháborodás?

Teljesen jogos kérdés, ezt én is fel szoktam tenni. A válasz: nincs. Persze ezt is elítélik, mondván, hogy csúnya dolog és nem szabad. De aztán hozzáteszik, hogy ehhez nincs köze sem a Fatahnak, sem a Palesztin Nemzeti Hatóságnak, ez szélsőséges szerezetek műve, míg az izraeli akciók mögött a kormány áll, ezért azt kell inkább elítélni. Meg hogy a palesztin nép olyan nyomás alatt él, hogy az ilyesmit meg lehet érteni, ha nem is lehet elfogadni.

És a Fatah–Hamasz belháború milyen reakciókat váltott ki?

Ebben a kérdésben az EP és az európai intézmények egyértelműen a Fatahot és Mahmud Abbaszt támogatják. Szeretnék, ha létrejönne valamilyen megállapodás. Én ebben nem képviselem a többségi álláspontot. Az a véleményem, hogy a Hamasz terrorista szervezet, és amíg a három feltételnek – Izrael elismerése, az eddigi szerződések elfogadása és az erőszakról való lemondás – nem tesz eleget, addig nem lehet velük tárgyalni. Európa ugyan ezt a három feltételt kimondta, de most már kezdi erodálni: már csak annyit kíván, hogy a két mozgalom vezetői egyezzenek meg, és akkor fel lehet újítani a támogatásokat. Amúgy a Hamasz a mai napig szerepel a terrorista szervezetek listáján, és csak a kommunisták próbálkoznak ismételten levetetni. Furcsamód egyébként ezt a terroristának tekintett szervezetet sokan legitim partnernek kezelik, mondván, tárgyalni kell vele is. Jelenleg a Hamasz tagjai beutazási tilalom alatt állnak, de van olyan mozgalom, amely ezt meg akarja szüntetni, mert, úgymond, így nem tudjuk velük tartani a kapcsolatot. És ezt esetről esetre föl is oldják. És vannak olyan EP-képviselők, akiknek a Hamaszhoz is vannak kapcsolataik – de persze nem lehet tudni, hogy részese volt-e terrorista akcióknak az, akivel szóba állnak. És ilyenek nemcsak a kommunisták között vannak, hanem a baloldali szocialisták között is bőven.

Schöpflin György
(Fidesz, Európai Néppárt)

Ha az Európai Parlamentben szavazásra kerül a sor, melyik lojalitás az erősebb a Fidesz képviselői számára: a Magyarország vagy az Európai Néppárt iránti?

Mindenképpen a Néppárt iránti lojalitás. Sokan kérdik Magyarországon: „miért nem jön létre a nemzeti egység?” Azért, mert a pártkötődés sokkal erősebb. Szerintem ez így is van rendjén. Az EP úgy működik, hogy az ideológiai törésvonalak a meghatározóak.

Gondolom, ekkor a Fidesz frakció egyeztet a kérdésben?

A frakció is egyeztet, de mi csak 12-en vagyunk, a Néppártnak pedig 285 tagja van. Valamennyire tehát tudjuk befolyásolni a Néppártot, de a mi hangunk csak egy a sok közül. Gyakran nem úgy veszünk részt a munkában, mint Fidesz-frakció, hanem mint néppárti képviselők, teljesen egyenrangúan a németekkel, franciákkal. Van, amikor magyarokként tekintenek ránk és van, amikor néppártiként. Például, ha Dél-Amerikáról van szó, ami az én szakterületem, mint külpolitikai felelősé, azt mondom, itt nincs magyar érdek. A török csatlakozás esetében viszont van magyar érdek.

Ez ügyben van egységes magyar álláspont a pártok között?

Tudtommal erről a többiekkel nem beszéltünk – én legalábbis semmiképpen sem. Mi, tizenketten ezt másfél évvel ezelőtt megvitattuk, és nagyjából úgy foglaltunk állást, hogy maximális fenntartással kezeljük a török csatlakozást. Magyarországnak ez egyáltalán nem áll érdekében.

A másik két magyar frakció hasonló állásponton van?

Tudtommal az európai szocialisták támogatják a török csatlakozást, a liberálisok szintén. Hogy ezen belül miként viszonyulnak ehhez a kérdéshez a magyarok, azt nem tudom. Mi alapvetően úgy látjuk, a török csatlakozás ártana a Magyarországnak nyújtandó támogatásoknak. A török életszínvonal ugyanis annyira alacsony, hogy levinné az európai átlagot, és így Magyarország már nem egy viszonylag szegény, hanem közepes életszínvonalú tagállamnak számítana, ami nem tenne jót a magyar gazdaságnak, mert kevesebb kedvezményt remélhetne.

Törökországból kiindulva eljutunk az iszlám fundamentalizmushoz, ami alig néhány éve lett komoly európai probléma. Van-e ezzel kapcsolatban álláspontja a Fidesz frakciónak, a Néppártnak, a magyar EU-képviselőknek?

Mi, Fidesz-képviselők, ellenezzük a terrorizmus minden formáját, kivétel nélkül. Támogatjuk a néppárti álláspontot, de ezen túl nem nagyon foglalkoztunk az iszlám fundamentalizmus problémájával. Ha jól tudom, Magyarországon mintegy harmincezer iszlám vallású ember él, és – tudomásom szerint – körükben a fundamentalizmus semmi jelét nem lehet észlelni. Nagy Britanniába az elmúlt tíz évben fél- vagy egymillió (pontos számokat nem tudok) moszlim bevándorló érkezett – elsősorban Londonba. De a bevándorlás már az ötvenes években megkezdődött a volt gyarmatbirodalom területéről. Rendkívül érdekes, hogy hogyan sikerült (vagy nem sikerült) őket integrálni. Nagy Britanniában komoly vita zajlik, hogy hol hibázták el az integrációs folyamatot. Ugyanis a fundamentalizmus a már Angliában született, második generációs bevándorlók körében terjed. Ezek után valószínűnek tartom, hogy azok az európai országok, ahol nincs nagyszámú moszlim kisebbség, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy ne is legyen. Ez egyelőre veszélyforrás. Nem állítom, hogy mindig így lesz, de egyelőre ez a helyzet.

Izraellel kapcsolatban gyakran hallható az a vélekedés, hogy míg Amerika Izrael-párti, addig Európa – úgymond – igyekszik kiegyensúlyozottabb álláspontot elfoglalni. Vannak ebből a szempontból különbségek országok, illetve pártfrakciók között?

Ha igen, akkor ezek nem nagyon komoly különbségek. Az európai baloldal inkább palesztinbarát, de legalábbis nem tartja magát Izrael-ellenesnek. Az Európai Néppárt, mivel közelebb áll Amerikához, támogatja Izraelt, de ugyanakkor szeretne valami megoldást találni az egész Közel-Kelet kérdésére. Ami az iraki helyzetet illeti, azt ma már mindenki katasztrofálisnak látja: ez veszélyforrás a különféle terrorista, fundamentalista áramlatok miatt. Irak esetében már nagyon nehéz elfogadni a hivatalos amerikai álláspontot. Ami Iránt illeti – úgy vélem -, van összeurópai álláspont. Európa úgy érzi, még mindig lehet tárgyalni Iránnal, míg Amerika azt az álláspontot képviseli, hogy már nem lehet.

Lehetséges bármiféle közös nevező egy olyan országgal, amely atombombát gyárt és nyíltan hirdeti, hogy Izraelt le kell törölni a térképről?

Irán nem totalitárius rendszer. Ahmedinedzsad az államelnök, ez igaz, de nem biztos, hogy a legbefolyásosabb ember. A mullahok a háttérben legalább olyan fontos szerepet játszanak. Köztük is vannak keménykezűek és „puhábbak”. A kérdés az, hogy meg lehet-e akadályozni békés úton Irán nukleáris felfegyverzését.

Amennyiben Irán atombomba birtokába jut, mi lesz az európai álláspont? Ön mit tanácsolna?

Ahmedinedzsád valószínűleg nem tárgyalóképes, de mégis föl kell venni a kapcsolatot olyanokkal, akik esetleg meg tudják akadályozni az iráni nukleáris törekvéseket. Én még mindig látok politikai lehetőségeket. Még két-három év eltelik, mire Irán nukleáris fegyverekhez jut. Hogy ekkor milyen stratégiát lehet követni, ez a következő kérdés. Nem hiszem, hogy ezeket atomtámadással el lehet pusztítani, mivel teljesen szét vannak szórva az ország területén. Az a kérdés, vajon ha Irán nukleáris hatalom lesz, lehet-e indiai irányba vezetni, tehát egy mérsékelt politikai magatartás felé.

Nyilván ismeri azt a felmérést, amit az Eurobarométer nevű közvélemény-kutató cég készített, 2003 októberében. Eszerint, a régi EU tagországok közvéleménye úgy látja, hogy a világbékét leginkább fenyegető ország: Izrael. Egy 2002-ben, Németországban készült felmérés szerint, a németek több mint 50 százaléka egyetértett azzal a kitétellel, hogy az izraeli bánásmód a palesztinokkal „nem nagyon különbözik attól”, ahogy a nácik bántak annak idején a zsidókkal. Az ilyen vélekedéseket sokan egyfajta „progresszív” antiszemitizmus megnyilvánulásának tartják.

Fontos lenne tudnunk, hogy milyen esemény előzte meg ezt a felmérést. Továbbá: az emberek általában nem ismerik a valódi helyzetet, amikor ítéletet alkotnak. Én nem mondanám, hogy a palesztinok sorsa egyenlő a zsidókéval a nácizmus idején, ezt az összehasonlítást egy pillanatig sem akarom elfogadni. Azt azonban tényként el kell fogadni, hogy abban a pillanatban, amikor a felmérés készült, a németek ötven százaléka erre a kérdésre igennel válaszolt. Mint tudjuk ezek a számok ingadoznak, és egy felmérés önmagában nem sokat mond: a trendet kéne látnunk. Azt hiszem azonban, Európában valóban sokan úgy gondolják, hogy Izrael veszélyforrás.

Ön ezzel egyetért?

Én ilyen primitív megfogalmazásokkal nem értek egyet. Viszont látok több alapvető összefüggést. Amíg a palesztin kérdés rendezetlen, ez mindenképp erősíti azt a hozzáállást az arab/iszlám világban, hogy a Nyugat egyenlőtlenül, igazságtalanul bánik az iszlámmal, és Izraelt kiváltságos helyzetben tartja. Én nem mondom, hogy ez így van, de a világon szubjektíve nagyon sokan így látják. A másik probléma az, hogy a kialakulófélben lévő arab modernizáció (bármit is értünk ez alatt) megtorpant. Részben Izrael miatt, de sokkal nagyobb részben az arab társadalom szerkezete miatt. 1973 óta az arab világ óriási olajjövedelmekre tett szert, ám ebből nem sikerült egy valamire való demokráciát létrehozni. Ha én arab lennék, nagyon dühös lennék, hogy ezek a korrupt királyságok és emírségek „lenyúlják” a pénzemet. (Ezeket a demagóg szlogeneket máshonnan is ismerhetjük.) A Nyugat viszont nagyon gyakran támogatja ezeket a korrupt rendszereket, így soha nem jön létre olyan arab politikai modernség, amely elfogadja az emberek egyenlőségét, hosszú távon felszámolja a férfi-nő különbségeket, a régi hierarchiákat és létrehoz egy olyan polgári mentalitást, ami a stabilitás alapja lehet.

Gondolom, abban egyetértünk, hogy a szaúdi, iraki vagy algériai sikertelen modernizációról nem Izrael tehet.

De Izrael jelenléte szimbolikus akadály. Sokan idegen elemnek tartják az arab világ testében, amit a Nyugat beékelt. Én nem osztom ezeket a nézeteket, csak azt mondom, hogy nagyon sokan így látják.

De ha arról beszélünk, hogy mi lehet erre Európa üzenete, vajon nem azt kéne mondania, hogy ez merő fikció és bűnbakkeresés?

Ha az emberek többsége azt mondja, hogy Izrael probléma, akkor nagyon nehéz elfogadtatni velük, hogy ez nem így van. Az Európai Unió azonban nem ebből a szempontból közelíti meg a kérdést, hanem az emberi jogok szempontjából. E téren pedig tényleg komoly gondok vannak.

Ezek komolyabbak, mint – például – a szintén elnyomott iráni kurdok, iraki vagy palesztin keresztények gondjai? Utóbbiak 60-70 százaléka elmenekült, mióta a Palesztin Autonómia kezében van a hatalom.

Én ezekről nem tudok eleget, így nem végezhetek összehasonlítást. De szubjektíve nagyon sokan úgy gondolják, hogy a palesztinok kérdése égetőbb, mint például a berberek kérdése Algériában. Lehet, hogy ez nem így van, de amíg nagyon sokan ezt így gondolják, addig az elsőrendű fontosságú kérdés.

 

Tabajdi Csaba
(MSZP, Európai Szocialisták)

Szavazáskor az Európa Parlamentben mi a meghatározó a magyar szocialisták számára, a magyar érdekek vagy az európai szocialista frakció iránti elkötelezettség?

Erre nincs egyértelmű válasz. A cél mindig a magyar álláspont és érdekek integrálása az európai pártcsaládok pozíciójába, így az európai szocialisták által képviselt, közösen kialakított irányvonalba a mi esetünkben.  Ez a legtöbb esetben sikeres, a közös álláspont a magyar nemzeti érdekeket is tükrözi. Fontos, hogy a frakció tekintettel van az új tagállamok érdekeire. Ritkán előfordul azonban, hogy az európai szocialisták és a magyar szocialisták álláspontja ütközik, ekkor mérlegelni kell az ügy súlyát, és ha kulcskérdésről van szó, úgy természetesen a magyar képviselők nem a frakcióval együtt szavaznak.

Szavazás előtt miként alakítják ki az álláspontjukat?

Parlamenti képviselőként függetlenek vagyunk, de természetesen egyeztetünk a kormánnyal, a Magyar Országgyűléssel és a többi hazai szereplővel. Közvetlen irányítás nincs, olyannyira, hogy gyakran az információk hiányába ütközünk. A hivatalos magyar álláspont az esetek egy részében nem ismert számunkra, ilyenkor szakmai ismereteinkre, meggyőződésünkre támaszkodunk. Igyekszünk konzultálni a többi új tagállammal, kamarákkal, érdekvédelmi szervezetekkel.

Az Európa Parlamentben nemrég új, szélsőjobboldali tömörülés alakult, „Identitás, Hagyomány, Szuverenitás” néven.

Ezeket a hírhedt figurákat, az európai politika szégyeneit már jól ismerjük. Vezetőjük egy hírhedt Holokauszt-tagadó, Bruno Gollnisch. Ismeretes – és nagyon szomorú – hogy megalakulásukat a román csatlakozás tette lehetővé: a Nagy Románia párt öt képviselőt delegált az Európa Parlamentbe, s így összejött a frakcióalakításhoz szükséges húsz fő*. Ugyanakkor ez a szám az Európa Parlament 785 képviselőjéhez képest elenyésző. Pozitívum, hogy a fő politikai csoportok – néppártiak, szocialisták, liberálisok és zöldek – cordon sanitaire-t vontak az új frakció köré, és egyetlen jelöltjét sem választották meg semmilyen bizottsági tisztségre. Bár a magyar politikai életben is megtenné ezt a Fidesz a szélsőjobboldal irányában! Az utóbbi hónapokban sem Magyarországon sem Brüsszelben a Fidesz egyetlen alkalommal sem határolódott el a magyarországi szélsőjobb megnyilatkozásaitól. Nyugat-Európában elképzelhetetlen, hogy – például – a német CDU elnöke részt vegyen egy olyan rendezvényen, ahol Árpád-sávos zászlók lengenek vagy – akár távozása után is – felsorolják, hogy kik a zsidó származásúak a magyar politikai életben. Háttérbeszélgetések során ezt még Pöttering úr** is elismerte, noha az Európai Néppárt formálisan szolidáris a kordonbontással.

Ezek szerint az októberi-novemberi magyarországi események és a kordonbontás téma volt az Európai Parlamentben?

Ez nem szerepelt az EP napirendjén (noha, a két nagy frakcióban szóba került). Napirend előtt azonban, amikor a képviselő tetszése szerinti témáról beszél, a Fidesz előhozakodott ezzel az üggyel. Ebben a kérdésben az európai szocialisták rendkívül érzékenyek, mert úgy látják, hogy a magyarországi szélsőséges események illeszkednek az Európában erősödő rasszizmus, antiszemitizmus, a kisebbségekkel szembeni intolerancia aggasztó trendjébe.

Van az MSZP-nek, az európai szocialistáknak egységes álláspontja Törökország felvételével kapcsolatban?

Az európai szocialisták többsége inkább a felvétel mellett van, de nem mindannyian. A német szociáldemokraták támogatják, részben mivel Schröder kancellár több millió török vendégmunkásnak megadta az állampolgárságot, akik ezután túlnyomó részben a baloldalra szavaztak. Támogatja Nagy-Britannia is, amely az integráció  lassításában, felhigításában gondolkodik. Törökország felvétele mellett legalább annyi érv szól, mint ellene. Mellette szól, hogy hátha lehetséges az európai közösségbe beilleszteni, „megszelídíteni” egy szekuláris iszlám országot. Ez nagyon fontos lenne. Másfelől viszont Törökország az egyik legnépesebb és legszegényebb tagállama lenne az EU-nak. Gyökeresen át kellene alakítani a közös agrárpolitikától a kohéziós politikáig szinte mindent. Súlyos hiányosságok tapasztalhatók az emberi jogok, kiemelten a női és kisebbségi jogok terén, a kurdok státusza és helyzete nem javult érdemben. Nagyon sok szempontot kell tehát mérlegelni. Mi – bár beszéltünk róla – egységes álláspontot még nem alakítottunk ki. Ennek oka az is, hogy nekünk, magyaroknak, sokkal fontosabb kérdés a nyugat-balkáni országok, elsősorban Horvátország és Szerbia felvétele.

Van-e kialakuló álláspont az iszlám fundamentalizmussal kapcsolatban?

Az iszlám fundamentalizmussal az utóbbi időben kezdett foglalkozni az EU. A három legerősebben érintett ország Franciaország, Nagy Britannia és Hollandia, amelyek teljesen eltérő politikát folytatnak az iszlám vallású kisebbségek irányában. Hollandia kisebbségpolitikája példamutató, befogadó, multikulturális. Kimondottan ügyeltek erre a kérdéskörre. Ám a Van Gogh-gyilkosság*** után háromszáz mecsetet, kisebbségi iskolát és óvodát ért támadás Hollandiában. Ez korábban elképzelhetetlen volt. Ennél is súlyosabb a helyzet Nagy Britanniában. Tudjuk, hogy harmadik generációs, yorkshire-i tájszólást beszélő, állással rendelkező (tehát nem szegregált) moszlim fiatalok hajtották végre a terrortámadást a londoni metró ellen. Franciaországban az egész kérdéskörrel nem foglalkoztak, mert úgy gondolták, hogy egy észak-afrikai arab bevándorló, miután megszerezte az állampolgárságot, ugyanolyan francia lesz, mint az, akinek az ősei nemzedékek óta Ile de France-ban éltek. Bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Ebben szerepet játszik a gazdasági és szociális szegregáció, diszkrimináció, de a szociális modell túlkapásai is. Hiszen a munkanélküli segély nem ösztönzött munkavállalásra. Ezt az egyszerre kulturális és vallási másságot a francia állam negligálta. Így a bevándorolt moszlimok identitását – polgári egyesületek és vasárnapi iskolák helyett – a radikális muftik adták meg. A nyugat-európai társadalmak zömében tehát, az iszlám vallású bevándorlók integrációja válságos szakaszba érkezett. Azt kell mondanom, az érintett államokban nagy a tanácstalanság.

Az EU barométer nevű rendszeres közvélemény-kutatás 2003-ban azt mutatta, hogy a régi tagországokban a világ békéjét leginkább fenyegető országnak Izraelt tartják. Mivel magyarázza ön ezt a nagyon furcsa attitűdöt?

Az EU-barométerben megfogalmazódott véleménnyel, hogy Izrael lenne a békétlenség fő forrása, nem értek egyet. Egyrészt Európa és Izrael között van egy stabil szövetség. Másfelől az EU igyekszik az izraeli–palesztin viszonyban kiegyensúlyozott álláspontot képviselni, ami izraeli oldalon komoly kritikákat és fenntartásokat vált ki: emiatt sokan egyoldalú palesztin-barátsággal vádolják, és az Egyesült Államokat tartják Izrael egyetlen védelmezőjének. Vannak tehát feszültségek az EU és Izrael viszonyában. Én úgy látom, nyugati képviselőtársaim egy részében valóban nagy – néha talán eltúlzott – az empátia a palesztinok iránt, de azért a fő vonal a kiegyensúlyozottságra törekvés. Ugyanakkor a Közel-Keleten elszenvedett sorozatos kudarcok után – remélem – az Egyesült Államokban, Izraelben és a palesztin oldalon is elmozdulás történik.

Mennyire értenek ezzel egyet az EU parlament különböző frakcióiban?

Mint minden konfliktusos viszonyban, az álláspontok szóródnak. De a mainstream álláspont szerint csak egy kölcsönösen előnyös kompromisszum keretében lehet rendezni az izraeli–palesztin viszonyt. Mint, ahogy az egész közel-keleti kérdést csak egy átfogó „csomag” keretében lehet rendezni. Ez ma az egyik fő nézeteltérés az EU és az USA között. Minden országot, szereplőt be kell vonni, aki a térség stabilizálásában – vagy destabilizálásában – tényező lehet.

Irán nyíltan Izrael elpusztítását tűzte a zászlajára, és ehhez atombombát épít. Mi az álláspontja az MSZP képviselőinek és az EU szocialista frakciójának?

Természetesen elfogadhatatlan mindannyiunk számára, ha egy ország egy másik ország megsemmisítésére törekszik, és mélyen megértjük Izrael egzisztenciális fenyegetettség-érzetét. Ugyanakkor a „nem tárgyalunk” amerikai politikája csődöt mondott Irán vonatkozásában. A fenyegetést el kell ítélni, ugyanakkor lehetetlen, hogy ne törekedjünk érdemi párbeszédre. Irán megszelídítése a térség, benne Irak és az izraeli-palesztin helyzet stabilizálásának kulcsa.

Lehetséges egy totalitárius logika által vezérelt országot nyugati racionalitással politikája megváltoztatására bírni?

Irán komplex ország. A jelenlegi ultraradikális elnök helyett a továbbra is befolyásos mérsékelt elemekkel kellene keresni a párbeszéd lehetőségét. Ennek sikere nem garantált, de a párbeszéd csatornáit úgy elvágni, mint ahogyan azt az Egyesült Államok teszi, súlyos hiba.

A párbeszéd mellett az EU élne alkalomadtán a nyomásgyakorlás eszközeivel is, mint amilyen a kapcsolatok megszakítása vagy a kereskedelmi bojkott?

Az EU folyamatosan él most is a pozitív nyomásgyakorlás eszközeivel, a gazdasági ösztönzőkre helyezve a hangsúlyt. Elképzelhetőnek tartok olyan helyzetet, amikor a bojkott szóba jöhet. Ugyanakkor Kuba esetében az USA fél évszázada követi ezt a politikát, kevés sikerrel. Látni kell, hogy a bojkott ritkán célravezető, több példa mutatja, hogy az végül mindig a lakosságot sújtja, radikalizálja és egyesíti őket a jelenlegi rezsim mögött. Arról nem is beszélve, hogy a jelenleg is magas olajárakat tovább növelné egy Irán elleni bojkott. Mindezzel együtt Irán és Észak-Korea esete is azt mutatja, hogy az egész nemzetközi non-proliferációs rendszert újra kell gondolni.

 

* A frakció összetétele: (Le Pen-féle) Nemzeti Front (Franciaország): hét fő; Nagy Románia párt: öt fő; Flamand Érdek (Belgium): két fő; Nemzeti Akció (Olaszország): két fő; Ataka (Bulgária) egy fő; Szabadságpárt (Ausztria (egy fő); valamint egy független, euroszkeptikus brit képviselő. (a szerk.)

** Hans-Gert Pöttering (Európai Néppárt) az Európai Parlament 2007. január 16-án megválasztott új elnöke. (a szerk.)

*** Theo Van Gogh holland filmrendezőt – az iszlám családokban élő nők alávetettségét bíráló filmje miatt – 2004 novemberében egy fanatikus meggyilkolta