Őrzők

Írta: Szombat - 2008-03-20 Rovat: Politika

Mint minden reggel, Heskel kireteszelte az ajtót, és bement a kétnapos, végetnemérő esőtől nyirkos, félhomályos terembe. Tollseprűt vett, hogy módszeresen letörölje a port a tebáról*, a padokról, a székekről. Kinyitotta a frigyszekrényt, egy ronggyal áttörölte a széfer tórát. A tébához közel leült, hogy Choumelt várja, aki nem volt olyan korán kelő, mint ő. Egy újabb nap, amikor nem lesz ki a minján.

Naïm Kattan

Ez így ment tíz év óta, mindennap kinyitotta az ajtókat, leste a tíz férfi, Isten végső menetének érkezését, de soha, senki nem tette be a lábát. Kivéve sabbatkor, amikor Choumel és ő végigjárták a házakat, kirángatták az ágyukból az egyre vonakodóbb férfiakat, akik a frigyszekrénnyel szemben foglaltak helyet, hanyagul kinyitották az imakönyvet, és gyerek módjára nézegették a betűket, amelyeket már nem tudtak elolvasni. Szórakozottan hallgatták Heskelt és Choumelt, aki egymás után olvasta fel a parasát, a haftarát és az áldásokat, majd mindenki felállt, amikor a kaddis kívülről megtanult szavait mondták.

Heskel félig bóbiskolva várta, hogy társa szokás szerint zajosan kicsapja az ajtót, jelezve ádáz, konok, kvázi csodás jelenlétét. Tudta, hogy várják, nem is mentegette magát a késés miatt: hét, nyolc vagy kilenc óra, mi a különbség, hiszen úgysem lesz ki a minján. Heskellel tölti a reggelt, akinek nem volt mit mondania sem neki, sem másnak.

– Levelet kaptam Londonból – mondja Choumel, egy latin betűkkel telegépelt papírt lobogtat, amely souki ákombákommal végződött, ami az arab héberbetűs átirata volt, és amelyet legidősebb unokatestvére, Ábrahám, e betűk egyik utolsó tudója használt. A meghívást nem a fiának, hanem a lányának diktálta. Kedves nagybácsi, várunk, gyere hozzánk, egész családod Londonban van, a szobád is kész, és már senkid sincs Bagdadban. Ez igaz, sóhajtott fel. Vár a szobám, ahogy a sírom is. Ezek semmit sem értenek.

Heskel New Yorkból kapott sürgető hívásokat. De ő is Ábrahám, Ezékiel és Dániel földjében akart nyugodni. Hogyan élhetne másutt? Jeruzsálemben, talán, legfeljebb. De New Yorkban, Londonban? Ki temetné el a könyveket? A csontjait átvihetik az őseihez. De ezért miért kellene magukra hagyni a könyveket és a temetőt?

Húsz éves volt, amikor fivérei, unokatestvérei egymás után 1951-ben feliratkoztak Battawiyeenben, a Méir Toeg új zsinagógában, hogy kivándoroljanak. Lemondtak a házaikról, az emlékekről, elindultak az óhaza felé, hogy új életet kezdjenek. A bagdadi újságok rengeteg rémtörténetet közöltek Izraelről, amelyet a bűnösöket elnyelő új börtönhöz hasonlítottak.

– Ábrahám nem érti meg, hogy miért akarok itt maradni, hogy úgy haljak meg, mint egy kutya, mint egy ismeretlen, akit senki sem temet majd el.

– Szakasztott úgy, ahogy Saida nővérem sem. Floridában töltik a telet, fotókat küldözgetnek a szép házakról, a homokban heverésző lányokról és az unokákról. Mutattam már neked.

Saida! Az ő unokahúgának is ez volt a neve. Neki szánták; ő azt várta, hogy a lány betöltse a tizenötöt, és akkor bejelentik az eljegyzést. Mindig mosolygott. Épp tizenöt lett, amikor a család elhatározta, hogy feliratkozik az indulók közé, ahogy a többiek. Péntekenként, sabbat előestéin, a lány őmellé ült le, de ő mégsem iratkozott fel. A fiú kérte, hogy maradjon. Hogyan? Egyedül, amikor senki sem marad? Mindenki elment. Nem maradt nő! Csak nem fog egy ismeretlen családból nősülni, ő, egy rabbi unokája. Várta a felszabadítást, amelyről nem tudta, honnan és mikor érkezik. Istenre bízta magát.

A zsidók tömegesen távoztak. Kiürült a Souk Henouni és az Abou Sifaine utca, ahol a szegényebb családok zsúfolódtak össze, ezután következtek a Senak és Akoulia negyedek, és végül a Battawiyeen, ahol az újdonsült polgárság lakott. Itt a Méir Toeg zsinagóga lett a törzs felszámolásának helyszíne. Taskite*! Kudarc, bukás! Hogyan lehet lemondani a törzsről, amely annyi mindent túlélt? Egyszerű tollvonással lehet-e századokat eltörölni? Ő nem tett fel ilyen kérdést magának, mert a számára minden a sors döntése volt.

Bagdadi zsinagóga belső

A taskite után csak tízezer zsidó maradt, egy-két zsinagóga, egy iskola, a Frank Iny. Néhány kereskedő a muzulmánokkal társult, akik a nevüket adták az engedélyek megszerzéséhez. Félig titkosan kereshették csak meg a kenyerüket. Akinek volt háza, üzlete vagy egy talpalatnyi földje, várt. Mire? A királyt meggyilkolták, és egy új kormányzó lépett hivatalba. Aki maradt, az a nagyon kevés, fellélegezhetett, mert a politikai felfordulások miatt átmenetileg megfeledkeztek róla. Folytatódott az elvándorlás, egyenként utaztak, de már nem Ciprusra és onnan Izraelbe, hanem máshová, oda, ahova a külföldi követségek jóakarata vezérelte őket, Teheránba vagy Törökországba, majd Izraelbe. Mások még messzebbre repültek, Londonba, New Yorkba, Montreálba vagy Sao Paolóba.

Heskel éveken keresztül kisebb munkákat vállalt: volt segédkönyvelő, titkár, árus, majd lassanként, ahogy a közösség tagjai eltünedeztek, egyre meghökkentőbb állásokat kínáltak neki: matematika és héber tanárnak hívták egy zsidó iskolába, amely még megmaradt, azután templomszolgának a zsinagógába. A családjának, amely hívogatta őt, azt válaszolta, hogy nem áll szándékában növelni az izraeli maabarotban* poshadó tömeget, sem pedig elfoglalni a Londonban rá váró helyet. Ha mindenki elmenne innen, vége lenne a zsidóknak. Másutt élnének, de az nem ugyanaz.

Hogy még jobban eleget tegyen a templomszolga feladatának, a Tórát olvasgatta, a heti Tóra szakaszt előbb olvasta, minthogy azt a kántor elénekelte volna a teba magasából. Aghassi, az öreg rabbi azt mondta, hogy amíg lesz tíz zsidó, a rabbinak ott a helye közöttük, hogy előolvasson, hogy követhessék az olvasást. „Túl öreg vagyok, mondogatta, hogy más ég alatt éljek. A fény mindig fentről jön, de én csak az arcokon látom a visszfényét. Vén vagyok már a változtatáshoz.” Egyik sabbatkor nem jött el a zsinagógába; az ágyában szunnyadt öröklétre. A kántor lépett a helyébe. Az iskolák bezártak, és a zsinagóga kapuit lepecsételték. Később a Mér Toeg zsinagógából libanoni vendéglő lett.

A kántor, Chalom Obadia, végül is megkapta a vízumot Londonba. „Én mohél is vagyok, mondta, de itt már nem születnek gyerekek.” Negyvenes éveit taposta, még találhatott magának feleséget és alapíthatott családot.

Heskel megtartotta szülei kis házát Ulwiyahban. Múltak az évek. Megtanult főzni és takarítani. Folyamatosan előrelépett. Templomszolgából kántor lett, majd mualem, moreh, tanító, de soha nem merészelte viselni a haham címet, még akkor sem, ha egy rabbit helyettesített. Csakhogy a nehézségbe ütközött, hogy szombatra összegyűjtse a minjent a zsinagógába.

Amikor az ország új vezetője, Szaddam, különböző európai és amerikai újságokban felhívást tett közzé, amelyben a zsidókat visszatérésre buzdította, senki sem hallgatott rá. Heskel sem bízott benne, és nem várt semmit.

Choumel, aki ritka kitartó ember volt, sabbatról sabbatra, kezében a szidurral elfoglalta helyét a teba előtt. Amikor a kormányzat úgy döntött, hogy gondoskodik a különböző vallási szertartások fennmaradásáról, a hatalom képviselője minden hónapban átadott Heskelnek egy összeget saját maga és a zsinagóga fenntartására. Nagyobb összeget akkor kaphatott, ha egy helyettest vesz maga mellé. Ekkor tett ajánlatot Choumelnek, aki fiatalabb volt, családjában négy fiú és három lány volt, akik apránként felszámolták apjuk üzletét. Choumel maradt utolsónak, hogy elrepüljön. Éveken át a muzulmánokkal társult, akik elhalmozták őt ajándékokkal és ismeretlen eredetű árúkkal. A legkülönbözőbb kormányzati körökben voltak barátai, ismerősei. Rá, a legkisebb gyerekre hárult a feladat, hogy kezelje, és végül felszámolja a vagyont, mielőtt ő is elmenne. Nem sokkal apja elutazása után az úgynevezett „barátok”, egyik a másik után, hátat fordítottak neki, és úgy tettek, mintha nem tudnának semmit az apja vagyonáról. Az öreg egy londoni unokatestvéren keresztül küldözgette a leveleit, mivel nem volt közvetlen postaszolgálat Irak és Izrael között, instrukciókat adott, de ezeket Choumel már nem tudta követni. Milyen mesterséget űzzön? Apja segítője volt, és anélkül hajtotta végre az utasításait, hogy megértette volna azokat.

Az öreg az elutazása előtt azzal bízta meg, hogy a nagyszülei halálának évfordulójakor mondja el a kaddist. Így szokott hozzá, hogy részt vegyen az istentiszteleten. Egészen addig, amíg Heskel fel nem ajánlotta neki, hogy legyen a segítője. Ez épp jókor jött, mert az apjától kapott pénz fogyni kezdett, pedig igen kisigényű volt. Egyre kevesebb levelet kapott a fivéreitől, nővéreitől vagy unokatestvéreitől, s csak hetekkel később tudta meg, hogy szülei, akik Netanjában, egy tengerparti lakásban rendezkedtek be, meghaltak.

Heskel közölte vele, hogy nincs szükségük semmilyen örökségre, hogy ők egy felmérhetetlen vagyon utolsó őrzői, amely nem szerepel semmiféle regiszterben, és amelynek semmi nyoma a hivatalos dokumentumokban, csak a zsinagógában. Amikor a szombati istentisztelet végén, még világosban ott maradtak, Heskel mesélni kezdte nagybátyjai, unokatestvérei és unokaöccsei történeteit. A csodás elbeszélések a Sanghaiban, Hamadanban és Kairóban tett mitikus utazásokról szóltak. Ritkán említette Izraelt, ahonnan unokaöccsei és unokatestvérei nem tudták postára adni leveleiket, ezért aztán tartózkodtak is mindenféle levelezéstől.

Heskelnek London, Choumelnek pedig New York volt egyetlen köteléke a világgal, amely egyre távolodott, majd a ködbe veszett. Emlékezetébe idézte azokat a történeteket, melyeket apja mesélt: nagybácsikról, unokatestvérekről, akik Bombayban, Szingapúrban és Teheránban kalandoztak, és tettek szert vagyonra. Mennyi hang némult el anélkül, hogy nyomot hagyott volna.

A babiloni zsidók hajdanán önkéntesen szétszóródva éltek, és keresték a vándorlásra alkalmas útvonalakat, de közben soha nem feledkeztek meg a honi kikötőről, ahova vissza-visszatértek, hogy feleséget keressenek maguknak, és pénzt hagytak iskolák és gyógyintézetek építésére.

Régmúlt idők! Azok, akik nem mentek el, sorra meghaltak, és a minján egyre zsugorodott. Heskel és Choumel órákat töltött azzal, hogy ugyanazokat a történeteket mesélje, tudván, hogy az egyik is és a másik is ugyanolyan örömöt lel abban, hogy újból elmondja, és újból meghallgassa az elbeszélést. A zsinagógában töltötték a napjaikat, csak aludni tértek haza. Egy öreg muzulmán asszony, Nassifa reggelenként kisepert és leporolt. Egyik is, másik is a heti Tóra szakasz recitálását gyakorolta. Előfordult, hogy a kis teremben, ahol a könyvek álltak halomban, utána néztek valaminek, Rási magyarázó jegyzeteinek vagy Rambam magyarázatainak, órákon keresztül silabizálták az oldalakat, ott maradtak, amikor nem értettek egyet valaminek a jelentésében. Bíró nélkül, ők voltak a szavak egyedüli mesterei, amikor nem értették valaminek a jelentését.

Choumel, mielőtt zsinagógai szolgálatba lépett, csodára várt: arra, hogy megjelenik a színen egy szép nő, jó családból, akinek jó a jelleme és jelentős a hozománya. Az anyja és a nővérei már nem voltak ott, hogy megkeressék a ritka madarat és a házasságközvetítők nem foglalkoztak már olyan férfiakkal, akiknek nem állt szándékában elvándorolni. Hajdanán elkísérte egyik tanulótársát egy bizonyos házba, ahol vagy egy fél tucat bentlakó közül választhatott. Megfizette a félórás ágyhasználat jogát, és távozott. Mindez a férfiasságát bizonyította, de meghagyta a hitét, hogy férfiúi képességei majd a nászéjszakán teljesednek be; a heti látogatások szertartásossá váltak, nem is a fizikai szükség vagy a vágy kielégítése hajtotta, hanem férfiasságáról akart bizonyítékot. A lényeg más reggelekre várt, talán a közeljövőben, és észre sem vette, hogy az egyre távolodott.

Amikor a zsinagógai szolgálatba lépett, ritkította a látogatásokat, mert egyszerre fogta el valami kínos érzés és étvágytalanság, de egy nap, amikor a kapu felé tartott, hogy csöngessen, észrevette az éppen távozó Heskelt. És ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, önmaga elleni undorral töltötte el a tükörkép látványa. Erről egy szót sem szólt a társának, aki ugyanolyan diszkrét volt, mint ő. Ez amolyan fizikai szükséglet volt, amelyet a figyelő tekintetektől távol, magányosan elégített ki az ember. Arra már nem emlékezett, hogy mikor vetett véget a látogatásoknak. És nem is annyira a szégyen miatt, hanem azért, mert egy ködbe vesző úton találta magát, és elhatározta, hogy visszafordul.

Szombat, kivolt a minján, bár a késők miatt nem tudtak pontosan kezdeni. Heskel mindig elsőnek érkezett, mert nem elég, hogy korán kelő volt, de még nem is lakott messze. Soha nem jutott eszébe, hogy Choumelt meghívja magához, emez pedig nem merte javasolni, hogy töltsék együtt az estét. A hét napjain gyakran csak délután nyitották ki a templom kapuit, mert nem volt meg a tíz férfi. Heskel szokásává vált, hogy a zsoltárokat recitálja, és Choumel ugyanazokat a szavakat kántálta halkan. Choumel Ezékiel könyvét olvasta hangosan, Heskel időnként kijavította. Szünetet tartottak, amikor a lap aljára értek, egy darabig csendben maradtak, nem fordították le a szöveget, de valamelyikük mégis belevágott a próféta életének elbeszélésébe, vigasztaló szavait vagy szitkait idézte, mintha Isten szószólója, akinek különben Heskel a nevét viselte (lévén az Ezékiel egyik változata) rokona lenne, ott ülne vele és a megmaradt zsidók dialektusában társalogna. Újra elmesélték a legszebb családi történeteket, egészen késő délutánig maradtak, hogy felidézzék a közösség szétszóródott tagjait, illusztris fiait, a Chamachokat, a Kedourie-kat, a Sassonokat, akik mind visszatértek szülővárosukba, hogy feleséget találjanak maguknak.

Ezékiel után Dániel következett, Babilon egy másik gyermeke, majd azután Izaiás, Jeremiás, végül Eszter. Majd a bagdadi gyerekek történetével folytatták a mesélést, akiknek még tudták a nevét. Emlékezésük világította meg az ismeretlen arcokat. Nem voltak egyedül, mert a mindenfelől érkező eltűntek sokasága csatlakozott hozzájuk, és összekötötte őket minden kezdet színhelyével. Ezékielt Zilkával, Dánielt Dangourral, élők vették őket körül, és tőlük függött, hogy kinek a szavait idézik fel, gyakran hívták tanúként Dávidot és Salamont. Egyszóval soha sem voltak egyedül.

Hallgatólagos megegyezéssel kerülték, hogy Izraelt megemlítsék, ahova a közösség sok tagja huszonöt évszázadnyi száműzetés után visszatért. Péntek délután ajtóról ajtóra jártak, hogy emlékeztessék az utolsó ott maradottakat a minján szabta kötelességre a következő napi Tóra olvasáskor. Valamennyien emlékezetből mondták a Kaddist, de közülük egy sem volt képes megfejteni a Tóra szövegét.

Egy délután Heskel és Choumel csodálattal idézte fel Ábrahám alkudozását Istennel a város megmentéséhez szükséges igazak számáról. Heskel azt mondta, ha csak száz vagy ötven ember marad, a zsinagóga fennmarad, már csak azért is, hogy legyen, aki a NÉVről megemlékezzen. Choumel ugratta, megkérdőjelezte: azok-é az igazak, akik maradnak, és a társa anélkül, hogy megfeddné, azt mondta: Ki vagy te, hogy megítéld azok jellemét, akik hétről hétre jönnek, hogy a NÉV dicsőségét énekeljék? Jelenlétükkel idézték emlékezetükbe a Teremtőt, aki életre kelti a holtat. „Minden sabbatkor elismételed, nem mi vagyunk az utolsók, mivel a többiek még itt vannak, és mi vagyunk a tanúk.” Choumel akkor ezt mondta: „Nem megyünk el, és a sírig itt maradunk a megszámlálhatatlan sokasággal, amely nem tűnik el, ha egyetlen hang, legyen az magányos, a mélyből kiált, hogy tanúsítsa: itt, az Örökkévaló birodalmának e részében van egy ember, aki soha nem pihent és mindig a NEVet dicsőítette.”„Egy megszámlálhatatlan sokaság, amely nem pusztulhat el, ha egyetlen hang, akármilyen egyedüli is, magányosan felemelkedik a föld mélyéből, hogy tanúsítsa, hogy ezen a helyen, a királyság ezen részén egy ember soha nem pihent, és állandóan és szüntelen a Névre emlékezett.”

Lakos Anna fordítása

* Tóraolvasó emelvény
* Kivándorlás
* Befogadási központok, táborok