A dzsenini vérvád

Az alábbi írás nyolc karikatúra segítségével kísérli meg bemutatni, hogy a mai demokratikus nyugati világ, ezen belül is elsősorban Európa egyik legfontosabb véleményformáló eszköze, a mértékadó sajtó Izraellel kapcsolatos narratívája többrétegű. Miközben – forma szerint – a napi politikai történéseket és ezek hátterét mutatja be, a mélyben mindez időről-időre összekapcsolódik a zsidósággal kapcsolatos (elő)ítéletekkel, akár a legrégebben rögzült hiedelmekkel. 

E látens kapcsolatok válságos pillanatokban a felszínre törnek, s világosan manifesztálódnak. A médiafogyasztónak – ritka kivételektől eltekintve – nincsen lehetősége, hogy a rázúduló mérhetetlen mennyiségű információt feldolgozza, megfontolt ítéletet alakítson ki róluk, és katarzis során építse újra, miattuk megrendült világképét. Háborúk, természeti katasztrófák, százezrek pusztulása rohan el gyorsvonati sebességgel a képernyőn és a címlapokon, de bármelyik közülük legfeljebb egy hétig lehet vezető sztori. Még kivételnek sem nevezhető egyedi eset az, amikor a médiaszenzációból történelem lesz: 2000. szeptember 11-e, roppant szimbolikus erejénél fogva a tévéképernyőkről egyenesen a történelemkönyvekbe települt át. A nyugati kapitalizmus szimbólumainak tartott ikertornyok pusztulása jelezte: ezen a napon üzent hadat az iszlám fundamentalizmus a nyugatnak. E nap jelentősége ma már Pearl Harbor-éval egyenértékű.

De ki emlékszik ma már arra, mi történt 2002 áprilisának első napjaiban Dzseninben? Az átlagos híradónézőnek hosszan kell kotorásznia emlékei között, hogy egy kevéskét összekaparjon belőlük.

Röviden az előzményekről. A 2000. július 25-én kudarcba fulladt Camp David-i béketárgyalások után hamarosan kitört az Al Aksza intifáda, melyben palesztin részről az öngyilkos robbantás bizonyult az egyik leghatékonyabb hadviselési módszernek. Ez a – polgári lakosság ellen folytatott – partizánháború 2002 első hónapjaira már több száz áldozatot szedett Izraelben. Az öngyilkos robbantásnak rendkívül hatékony infrastruktúrája alakult ki, melynek központja a Dzsenin város közepén fekvő menekülttábor volt: itt készítették a robbanóöveket, és innen indították útra a merénylők java részét. Ezt az infrastruktúrát felszámolandó, az izraeli hadsereg visszatért a „békefolyamat” idején egyszer már kiürített városba, pontosabban a menekülttáborba.

A kibontakozó harcok a legnagyobb arányú és legtovább tartó fegyveres küzdelemnek bizonyultak az intifáda történetében. A témára roppant fogékony nemzetközi közvélemény, s ennek első számú alakítója, a mass media a szokatlanul súlyos harcok nyomán teljesen elveszítette arányérzékét, s a történteket úgy közvetítette, mintha Dzseninben az apokalipszis szabadult volna el. A tévéképernyőket teljesen betöltő füstölgő romhalmazok, s a harcokból kimenekültek rettentő beszámolói nyomán hamarosan fölröppent a hír, hogy a városban „mészárlás” történt: a nemzetközi sajtó többnyire a „massacre” szót használta, de a „genocide” (népirtás) kifejezés is felbukkant.

Mire pár héttel később – az ENSZ vizsgálata nyomán – bebizonyosodott, hogy összesen 52, túlnyomórészt fegyveres palesztin (valamint 23 izraeli katona) esett el a harcokban, addigra a fenti rémhíreket ezer és ezer alkalommal ismételték el (igaz: többnyire feltételes módban) a tévéhíradókban, a napilapok címoldalain, az ENSZ-közgyűlésen és száz meg száz más fórumon. A tömeggyilkosság/népirtás vádját alaposan rákenték Izraelre, s mire kiderült az igazság, a média már rég mással foglakozott. A lapok kötelességszerűen közölték a halottak tényleges számát és azt a tényt, hogy nem volt mészárlás; de egy száraz hír a harmadik oldalon nem ellensúlyozhatta az előző hetekben óránként ismételt sokkoló képeket és bősz elítélő nyilatkozatokat.

Ahhoz, hogy a roppant intenzitással sulykolt vádakat kimossák a médiafogyasztók agyából, a legszélesebb fórumokon, a legnagyobb nyilvánosság előtt kellett volna a vádak alaptalanságát beismerni és az oktalanul kimondott megbélyegző ítélet miatt önkritikát gyakorolni. Ezt azonban senki nem tartotta szükségesnek: sem a média, sem a politikusok, még azok az írók (köztük két Nobel-díjas) sem, akik sürgősen a „tömeggyilkosság” helyszínére utaztak pálcát törni Izrael felett. Holott utóbbiak, a világ lelkiismereteként, a legmagasabb erkölcsi elvek letéteményeseiként szólaltak meg, s így kötelességük lett volna ezen elvek nevében beismerni az igazságot.

Itt belép a képbe egy katonailag nem túl fontos, de szimbolikusan annál nagyobb jelentőségű történet. A harcok egyik mellékállomása volt a Betlehem városában található Születés temploma, melyet – a keresztény hagyomány szerint – Jézus szülőhelye fölött emeltek. Egy csoport palesztin fegyveres, az izraeliek elől menekülve április 2-án gépfegyverrel szétlőtte a templom kapuját, behatolt az épületbe és elbarikádozta magát. Az izraeli hadsereg válaszul körülvette a templomot. Ekkor majd egy hónapig tartó patthelyzet alakult ki. A helyzet – „a zsidó katonák Jézus szülőhelyét ostromolják” – szimbolikus ereje hatalmas volt, amit a fotósok és rajzolók nem is hagytak kiaknázatlanul.

És itt térünk vissza ezen írás tulajdonképpeni témájához, a bevezetőben említett rajzokhoz. A grafika, nagyon erősen tömörített szimbolikus elemeivel rendkívül alkalmas sommás üzenetek, sőt: ítéletek közvetítésére. Kifejező ereje koncentráltabb, mint a híradók filmsorai vagy akár az újságok fényképei. A dzsenini harcokat övező hisztérikus légkör valóságos felhívás volt a rajzolók számára efféle üzenetek közvetítésére. Az alábbiakban, az ebben a légkörben fogant rajzok közül veszünk szemügyre egy csokorra valót. Célunk annak kimutatása, hogy a bonyolult eseménysort egyetlen, nagyon leegyszerűsített jelképbe sűrítő rajzok néha világosan közvetítenek olyan látens tudattartalmakat, amelyek a fejlettebb kommunikációs üzenetekben nem – vagy csak homályos utalás formájában – jelennek meg.
     

1. Varsó 1943 – Dzsenin ma

Az első rajz (1) eredetileg a Nation című kenyai lapban jelent meg. Üzenete világos: a dzsenini menekülttáborban történt rombolást a varsói gettó elpusztításával veti egybe. A rajzot az teszi jelentőssé, hogy 2002 áprilisában a Le Monde is leközölte. Hasonló az üzenete Michael Leanig ausztrál rajzoló alkotásának (2), amely a náci koncentrációs tábor és Izrael közt von párhuzamot. A karikatúra nagy karriert futott be: rengeteg szélsőjobb- és szélsőbaloldali website közölte. Az osztrák Kleine Zeitung karikatúrája ugyanezen téma harmadik – ha lehet, még explicitebb – variációja (3). 

 

2. Auswitz 1942 – A munka szabaddá tesz Israel 2002 – a háború békét hoz

Az izraelieket a nácikkal párhuzamba állító rajzoknál is tömörebben adja vissza ugyanezt az üzenetet az olyan kép, amely izraelieket/zsidókat ábrázol náci egyenruhában. Számtalan ilyen rajz közül emeljünk ki egyet az Ethnos című görög napilapból (4).

Vajon mi motiválja a világ különböző részein élő rajzolókat, hogy oly mohón keressék a hasonlatot Izrael és a náci Németország között?

3. Múlt és jelen

A nyugati világ mértékadó fórumain kialakult egyértelmű konszenzus szerint a szélsőjobboldali antiszemitizmus minden tisztességes fórumon elvetendő, a Holokauszt-tagadás pedig egyenesen tiltott (egyes országokban morálisan, másutt jogilag is). Aki ilyesmire vetemedik, az minden tisztességes társaságon kívül reked. Van azonban a Holokauszt tagadásának – vagy legalábbis relativizálásának – egy új, hatékony változata. Azt állítani, hogy az izraeliek újabb Holokausztot követnek el a palesztinokkal szemben: manapság teljesen szalonképes állítás. A fenti rajzok, amelyek látszólag csak a pusztítás fölött érzett erkölcsi felháborodásnak adnak hangot, valójában ezt a látens üzenetet közvetítik: nem vagyunk erkölcsi adósai a zsidóknak, mert ők sem jobbak nálunk. A motiváció ugyanaz, mint a régi típusú Holokauszt-tagadás esetében: a szabadulás vágya a náci népirtásért viselt felelősség alól. José Saramago Nobel-díjas portugál író nem is szégyellte ezt nyíltan megfogalmazni: „A zsidó nép nem érdemel többé rokonszenvet a Holokauszt miatt”.

Izrael és a náci Németország összevetése közhely Európában (az arab-iszlám világról nem is beszélve): ezzel a vélekedéssel mindenfelé találkozhatunk, de a politikai középtől a szélsőbal felé haladva jelenléte egyre intenzívebb. Vezető értelmiségiek, politikusok, médiaszemélyiségek egymással vetélkedve találnak újabb és újabb, ízléstelen hasonlatokat e tárgykörben. Az eredmény nem is marad el: felmérések szerint az európai közvélemény jelentős része magáévá tette ezt a felfogást.

“Ne aggódj barátom, nem szenvedni voltunk Auswitzban és Dachauban, hanem tanulni.”

Az ilyen és ehhez hasonló képek jelentős részben a dzsenini harcokat övező hisztéria nyomán jelentek meg a nyilvánosságban. Ez a légkör kitűnő ürügyet szolgáltatott az efféle vélekedések megfogalmazására: szalonképessé tette azt, amit addig talán sokan szégyelltek kimondani.

A szöveg teljes terjedelmében a Szombat márciusi, nyomtatott számában olvasható.

Ezen írásban párhuzamosan használom a „nyugat” és az „Európa” kifejezéseket. Megállapításaim a nyugati világra, de ezen belül elsősorban és hangsúlyosan Európára vonatkoznak.

Juan Goytisolo spanyol, Breyten Breytenbach dél-afrikai és Wole Soyinka (Nobel-díjas) nigériai író az „Írók Nemzetközi Parlamentje” héttagú küldöttségével a harcok után helyszínen jártak. A Le Monde 2002. április 16-i számában súlyos szavakkal ítélték el Izraelt. Breytenbach egyebek közt „Herrenvolk”-nak nevezte az izraelieket. José Saramago Nobel-díjas portugál író (szintén a delegáció tagja) egyenesen Auschwitzhoz hasonlította a történteket. (Idézi az Independent 2002. április 6-i száma.)

Nation, 2002. április 25.

A rajzot a 2006 novemberében Teheránban rendezett Holokauszt-gúnyoló pályázaton is kiállították, mint beérkezett pályaművet, de ez ellen a rajzoló tiltakozott.

Kleine Zeitung, 2004. május 19. Az újság szerkesztősége az Anti Defamation League tiltakozása nyomán elnézést kért a rajzért.

Ethnos, 2002. április 7.

Idézi a New York Times, 2003. október 15.

Az efféle megnyilvánulásokból olvasható egy (angol nyelvű) válogatás az alábbi website-on: http://www.seconddraft.org/impact_west.php

A Corriere della Sera olasz napilap 2004. január 26-i száma szerint a kérdezettek közel 40 százaléka azonosul az ilyen állításokkal. A Jerusalem Post 2004. december 7-i száma egy németországi felmérést ismertet, amely szerint a kérdezettek több mint fele egyetért azzal az állítással, hogy az izraeli bánásmód a palesztinokkal „nem nagyon különbözik” attól, ahogy a nácik bántak a zsidókkal.