A gyanakvás kora

– Szülei egy diktatúra kiszolgálói voltak, egyben annak a rendszernek a bürokratái, amelyik önt és társait megfosztotta állampolgárságuktól. Melyiket volt nehezebb feldolgozni? – Igazán azzal volt szörnyű szembesülni, hogy azok a szülők, akiket én ismertem, 1945 és 1953 között az ÁVH-nál dolgoztak.

Koós Anna (Fotó Tóth Csilla)

Több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után jutott tudomására, hogy szülei az ÁVH – a kommunista diktatúra politikai rendőrségének – munkatársai voltak. A Szücs-titkárság „likvidálása” után két évvel anyja egy évre börtönbe került – zsidó származása mellett feltehetően soméros múltja is szerepet játszott abban, hogy a tervezett cionista orvos-per egyik vádlottjának szerepét akarták ráosztani. Megmenekült, de 1968-ban – röviddel a „prágai tavasz” eltiprása után – öngyilkosságot követett el. Szembesülve a tényekkel, Koós Anna először a névváltoztatásra gondolt. Aztán inkább könyvet írt örökségéről: A nem kívánt hagyaték kétségtelenül az utóbbi évek egyik legbátrabb munkája.

– Szülei egy diktatúra kiszolgálói voltak, egyben annak a rendszernek a bürokratái, amelyik önt és társait megfosztotta állampolgárságuktól. Melyiket volt nehezebb feldolgozni?

– Igazán azzal volt szörnyű szembesülni, hogy azok a szülők, akiket én ismertem, 1945 és 1953 között az ÁVH-nál dolgoztak.

– Ön előtt hogyan és mikor vált mindez bizonyossá?

– Erről beszámolok a könyvben. Röviden, tizennyolc éves koromban, 1966-ban, apám titoktartás mellett közölte, hogy 1953-ban anyám nem Moszkvában volt, hanem börtönben. Többé nem volt szó az ügyről és akkor nem is érdekelt. Amit először komolyan vettem, az Varga László történésszel való találkozásom volt 2002-ben. Kádár János bírái előtt című könyvének idevonatkozó részletei átgondolt kutatás eredményei.

– Félig tudatosan döntött a művészet mellett, hogy kibújhasson a rendszer alól. Sem ön, sem környezete nem politizált, nem ismerte az ötvenes éveket. Ennyire általános volt ez még az értelmiségiek, ellenzékiként számon tartott művészek körében is?

– Pontosabb lenne talán minket az ellenkultúra részeként számon tartani, mintsem politikus gondolkodókként. A korabeli status quo teljes elutasítása természetes, mondhatni ösztönös volt.

– Említi a bensőséges családi hangulat hiányát, azonban édesanyjával történt utolsó találkozásának leírása már másféle viszonyról tanúskodik. Érzékenyen érintette a csehszlovákiai invázió: tiltakozó levelet írt és a munkahelyén kitűzte a faliújságra. Ez – a börtön után és az akkori Kossuth Kiadóban – jelentős tett.

– Anyám nekünk nem szólt a levélről. Élete utolsó évében többet láttuk egymást, de akkor sem beszélgettünk hosszasan.

 – Valóban a gyerekei kérdezősködése késztette e vállalkozásra?

– Inkább  úgy fogalmaznék, hogy az én tudatlanságom. Nem tudtam nekik pontos választ adni. Fontosnak tartom a folytatólagosságot, hogy a következő generáció ismerje a múltját: könyvemet már lefordítottam angolra.

– Támadtak nehézségei a kutatás során

– Külföldi állampolgárként érkeztem vissza, nem voltam szakmabeli és így tovább. Héthónapos procedúra volt, mire az aktákhoz jutottam, noha hiányzott olyan, ami máshol már megjelent. Kevesen publikálnak ebben a témában, mintha nem akarnának szembenézni a múlttal. Nem utasítottak el, de kifejezetten gyanakodva tekintettek rám. Több ismerősöm ma is azt mondja, meg kellene „értenem” a szüleimet, fátylat kellene borítani a történtekre. De akkor végleg benne maradunk ebben a pokolban.

– A rokonai is így vélekedtek. Szakadtak meg családi kapcsolatai?

– Igen, az öcsém egyenesen úgy gondolja, hogy a szüleim helyesen tették, amikor hallgattak, mert lám-lám, nem találnak „megértő” magyarázatra. A nagybátyám is elutasította az érveimet, nem vette jó néven, hogy őszintén megírtam, amit megírtam. A szüleim ifjonti lelkesedésére, elvakultságra való hajlamukra apellált. Ezt elutasítom, hiszen a fennmaradt szövegekben az anyám utal arra, hogy hamis vallomást irattak alá a foglyokkal. Tehát tudta. Ijesztő. Néha eszembe jut az az anya, akit én ismertem, akiről mindez fel sem volt tételezhető, de nem a szüleim személyét, hanem rettenetes, visszavonhatatlan tetteiket ítélem el.

– „Nem az empátia a múlt felidézésének záloga”. Elég kemény szavak. Sokat küszködött, míg elérte ezt a megismerő-kívülálló hangnemet?

– Előre elhatározott hozzáállás volt. Egy erőszakszervezet működtetésében való részvételről van szó!

– Az empátiát hiányolók fejében egy másik érv is felmerülhet: az édesanyja zsidó volt. Vagy a zsidóság sem tartozott az otthoni beszédtémák közé? Pontosan a hangnem miatt feltűnő, mekkora érdeklődéssel vetette bele magát zsidó gyökerei felkutatásába.

– Annyira nem tudtam semmit, hogy gyerekként nekem tetszett az anyám unokahúgának karján lévő tetoválás. Az írás során sokat tanultam a zsidóság szokásairól és történetéről, meglepetésként ért, mennyire közelről érint. Engem érdekelt, bár másokat már kevésbé, miért volt annyi zsidó az ÁVH-nál: nem hinném, hogy mindenkinél bosszúvágyról lett volna szó, noha a személyes életutakban szerepet játszhatott a holokauszt. Ám akkor sem a gyilkos politikai rendőrséghez kellett volna csatlakozni. Ezeknek a zsidóknak – csakúgy, mint mindenki másnak – el kell számolniuk erkölcsileg védhetetlen tetteikkel.

– Ezek szerint az akták teljes nyilvánosságra hozatala mellett van. Hacsak el nem késtünk vele.

– Feltétlenül: nem lehet kikerülni, méghozzá részleteiben érdemes megismerni, különben homályos általánosság marad a múlt. Családon belül és nyilvánosan is fontos átbeszélni, kollektív és egyéni felelősség kérdése a feldolgozás módja, minősége.

– Az „emlékezet helyeivel” sincs megelégedve. Kedves szerzői – Howard Zinn, Arendt, Améry – és egy-egy New York-i múzeum látogatásának élménye, mintha egy másféle érzékenységre tanították volna: én például nem vettem észre, hogy az emléktáblák nem az áldozatoknak, hanem a szervezeteknek „állítanak emléket”.

– Igen, még New Yorkban jöttem rá, hogy a hivatalos történetírás mellett létezik egy olyan is, amelyik nem a hatalom, hanem úgymond a szenvedők oldaláról kísérli meg bemutatni az eseményeket. Nem hiszem, hogy emlékhely illeti meg az ÁVH-t vagy a nyilas pártot. Az installációk, a múzeumlátogatót lehengerlő „autentikus” technológia a sztereotípiákat erősítik, kimerevítik a múltat.

 – Jelezte, hogy a színházról nem kíván beszélni, de Halász Péter halála óta több ezzel foglalkozó könyv jelent meg. Nem tervezi feldolgozni életének ezt a szakaszát is?

 – Túlzásoktól és igaztalan történetektől hemzsegő mítoszteremtés folyik körülöttünk, ami az ő 1985 utáni önálló színházi hagyatékát is károsítja. Sem a lakásszínháznak, sem a Squat színháznak nem volt „vezetője”. A hetvenes években a második nyilvánosság körei hol nézők, hol alkotók voltak – ebben a közegben kereste a társulat a maga színi alternatíváit. Szeretném tisztázni, hogy a III/III-as dossziék – volt szerencsém kutatóként elolvasni – nem a színház hiteles történetét tartalmazzák, hanem valótlanságokat állítanak. Hogyne foglalkoztatna a színház, ám ez mégsem jelenti azt, hogy a következő könyvem erről szól majd.