Új háború előtt?

Irakban december volt a legvéresebb hónap azóta, hogy 2003-ban elkezdődött az Iraki Szabadság Művelet. Konszolidációnak egyelőre nyoma sincs: Nuri al-Maliki síita kormányfő ugyanis ellenzi az Irakban állomásozó amerikai csapatok létszámának (átmeneti) növelését, ugyanakkor vonakodik felvenni a harcot Muktada al-Szadr radikális síita hitszónok milíciáival, illetve a síita halálosztagokkal. Ráadásul gondos kezek ügyeltek arra, hogy nyilvánosságra kerüljenek Szaddám Huszein volt diktátor december végén végrehajtott kivégzésének részletei, tovább szítva ezzel az ellentétet a síiták és a szunniták között. 

Rossz előjelekkel köszöntött be a 2007-es év a Közel-Keleten

Eperjesi Ildikó

„Diktatúrában bátorság kell ahhoz, hogy az ember felvegye a harcot a gonosszal, a szabad világban pedig bátorság kell ahhoz, hogy meglássuk a gonoszt.” (Natan Saranszkij)

Az amerikai kormányzat számára készített, kétpárti Baker–Hamilton-jelentés alapján úgy tűnik, ismét valamiféle madridi konferencia körvonalazódik. A volt amerikai külügyminiszter és kollégái az átfogó közel-keleti rendezés sarokkövének tekintik ugyanis az izraeli–arab konfliktus megoldását. Ezzel szinte egy időben ugyanezt a mantrát ismételte meg Tony Blair brit kormányfő és II. Abdallah jordán király is. A sietős visszatérés az arab–izraeli konfliktushoz azt jelzi: Washingtonban megnőtt a hajlandóság, hogy Izraellel fizettessék ki az előremozdulás árát. Baker és Hamilton úgy véli, tárgyalások útján rá lehet venni Teheránt és Damaszkuszt arra, hogy a nem rég még a gonosz tengelyéhez sorolt államok hagyjanak fel az iraki terroristák támogatásával. Csakhogy Irán és Szíria nyilvánvalóan nem érdekelt az iraki stabilizációban. Annak pedig már most mutatkoznak jelei, hogy a jelentést az arab-muzulmán világban a Nyugat gyengeségeként értelmezik. Ez pedig újabb lökést adhat a terrorizmust szakadatlanul szponzoráló államok – főként Irán és Szíria – harci kedvének. Ha valóban folynak egy izraeli–szíriai békeszerződés előkészületei, ahogyan azt az izraeli sajtó megszellőztette, valószínűleg legfeljebb „hidegbékére” lehet számítani a két ország között, mint amilyen az izraeli–egyiptomi viszony.

Egyre több szó esik arról, hogy Izraelnek újabb háború(k)ra kell készülnie, akár már ebben az évben. A múlt nyári libanoni háború azzal végződött, hogy a nemzetközi közösség lefogta Izrael kezét, így a Hezbollah maradt a helyén, az elrabolt izraeli katonák pedig nem kerültek haza. Jeruzsálem jelentős katonai erőfölényét nem tudta konkrét eredményekre váltani (egykori katonai vezetők szerint a gázai kitelepítésekre trenírozott hadsereg nehezen talált magára az igazi ellenséggel szemben). Azok, akik Izrael elpusztítására törnek, ezt úgy magyarázzák, hogy a Cahal megroppant, ami ugyancsak lendületet ad az Irán és Szíria által szponzorált terrorszervezetek: a Hamasz, az Iszlám Dzsihád, a Hezbollah készülődésének.

A libanoni terrorszervezethez továbbra is érkeznek a fegyverek a szíriai határon át. Szíriából olyan hangokat hallani, hogy Damaszkusznak mindenáron kell a Golán-fennsík. Az egyiptomi hadsereg – melynek színvonala lassan megközelíti az izraeli hadsereg fejlettségi szintjét – újabban a keleti határokon összpontosítja erejét. És ott van a világ előtt álló jelenlegi legnagyobb kihívás: az iráni atomprogram. A legújabb titkosszolgálati értesülések szerint Teherán két-három évre van a nukleáris fegyverek előállításától. (Természetesen nem szabad kihagyni a számításból, hogy a mullahok nem várják meg, amíg a titkos fejlesztések eredményhez vezetnek, hanem egyszerűen a feketepiacon vásárolnak atomfegyvereket.) Bár mindenki igyekszik úgy tenni, mintha bármit is várni lehetne az EU-trojka illetve az ENSZ BT válságkezelő erőfeszítéseitől, inkább csak arra megy ki a játék, hogy a világ feketén-fehéren lássa: a diplomácia eszközeivel nem lehet rábírni Teheránt arra, hogy felhagyjon az urándúsítással. Elsősorban amiatt, hogy a nemzetközi közösség Peking és Moszkva akadékoskodása miatt nem tud egységesen fellépni Iránnal szemben, pedig csak akkor van értelme tárgyalni a teheráni rezsimmel, ha a BT tagállamai egységet mutatnak, illetve kilátásba helyezik a katonai fellépést. Mivel erre vajmi kevés az esély, úgy tűnik, a nemzetközi közösség – az Egyesült Államok, Németország és persze Izrael kivételével – megbarátkozott azzal, hogy hamarosan az iráni nukleáris fenyegetés árnyékában él. Ez végső soron azt is jelenti: a kevés kivételtől eltekintve a világot nem izgatja különösebben, hogy Izrael lekerülhet a térképről, mint ahogy azt az iráni elnök előre megjósolta.

Ebben a helyzetben ugyancsak baljós előjel a magyar politikai elit (és vele az ország) megosztottsága, illetve elképesztő befelé fordulása. Az EU egyelőre viszonylag nagy mozgásteret enged a külpolitikában, ennek ellenére a magyar külügyérek elismerik, hogy tizenhét évvel a rendszerváltás után az országnak nincsenek szorosabb értelemben vett szövetségesei Európában (sem). Azaz Budapest még nem döntötte el, hogy a szabad világ hagyományos értékeihez inkább ragaszkodó angolszász országok felé orientálódik, avagy az opportunizmust választja-e. Pedig a 20. századi történelem óriási tanulsága, hogy nagy világválságok idején létérdek helyesen tájékozódni a világpolitika színpadán, és felismerni, hogy melyik oldalon a helyünk