Mi az iszlámizmus?

Az iszlámizmus mint olyan, az iszlámtól és a moszlimoktól idegen definíció, amely az iszlám vallás és a politika egybefonódását, „politikai iszlámot” jelent.

Iszlám tüntető

A definíció iszlám kontextusban értelmezhetetlen, mivel a vallás eredetileg sem választja el a kettőt – ezért az iszlámizmus magában az iszlám világban nem jelenti semmiféle újnak a bevezetését, sokkal inkább a muszlimok tudatos rádöbbenését a Koránból és a prófétai hagyományokból (szunnából) nyilvánvaló tényre, hogy vallásuk kéz a kézben jár a politikával.

Az ilyetén átpolitizált iszlámnak, noha globális ideológia volt, amely az arab egység helyett az iszlám nemzet, az „umma” fogalmában gondolkodott, mégis arabok voltak az előfutárai, elsősorban a 13. században élt Ibn Taymiyya, aki lázító tanai miatt egy szír börtönben halt meg. Könyvei – márpedig termékeny író volt – alapművei a fundamentalista mozgalmaknak; jómaga nemcsak vallástudós volt, hanem a korabeli háborúkban is részt vett a tatárok és más moszlimok ellen, ezért egyfajta középkori Bin Ladennek is lehet tekinteni – igényt tartott a jogtudós címre (noha ezt, akárcsak ma Bin Ladentől, kora vallástudósai elvitatták tőle), s katonákat is vezetett a vélt vagy valós ellenség ellen.

„Mivel a törvényes hadviselés gyakorlatilag nem más, mint a dzsihád, és mivel ennek az a célja, hogy [biztosítsa] a vallás az egyedül Istené és Isten szava mindenek felett van, ezért minden moszlimnak [kötelessége] hogy küzdjön azok ellen, akik ennek az útjában állnak.”

A huszadik században az arab szocializmus – és általában a pánarab érzelmek-úgy tűnik – mellékvágányai voltak csupán a Közel-Kelet népeinek egyesítését célzó törekvéseknek. Az ilyen ideológiákat képviselő rezsimek vagy megbuktak, mint Egyiptom, ahol Nasszer halála után Szadat már az iszlámista ellenzékkel kacsintott össze, vagy kiegyezésre kényszerültek a hajdan volt ellenséggel, mint Líbia. A vegytiszta marxizmust arab kontextusba átültető Dél-Jemen kísérlete is csődöt mondott. Ellenben sok moszlim az iszlámizmusban a szekuláris Nyugattal sikeresen dacoló eszmét látja. Még az ortodox szunniták is büszkék az egyébként síita iráni elnökre, s nagy népszerűségnek örvend a gondolat, hogy a palesztinok azért nyögik ma is „a cionista elnyomás igáját”, mert nem jó helyen kerestek segítséget: az új népvezérek, mint a néhai Jaszin sejk vagy Naszrallah a szovjet fegyverek vagy a nasszerizmus helyett Allahhoz fordulnak támogatásért, és neki tulajdonítanak minden kétes értékű győzelmet.

Tény, hogy Irán volt az az ország, amely az 1979-es iszlám forradalmat követően felkarolta a pániszlámizmus ideológiáját, sőt, a Hezbollah és a Hamasz támogatásával ezen elveket igyekezett gyakorlatba is átültetni. A nyolcvanas évektől kezdve kétségtelenül izmosodó „politikai iszlám” mégsem új ideológia, hanem egy régebbinek a reneszánsza. Talaja pedig a nyugati expanziós kísérletek hatására évszázados nyugodt elzártságból ébredező arab világ volt, amely a modern kor Napóleonjának 18. századi egyiptomiexpedíciója során, brutális hirtelenséggel szembesült saját elmaradottságával és kiszolgáltatottságával.

A pániszlámizmus, és általában a „politikai iszlám” első modern kori zászlóvivőjének az afgán származású Jamaladdin Afghanit tekintik akinek egész életútja jól szimbolizálja a határok nélküli, csupán az Iszlám szellemi nemzetéhez, az „ummához” tartozó hívőt: Afganisztánban született, majd élt Konstantinápolyban, Perzsiában, Egyiptomban, megfordult Párizsban és Londonban, s mindenütt terjesztette eszméit az egységes iszlám világról, amely együtt, összefogva legyőzheti a nyugati gyarmatosítókat. Ernest Renan azt mondta róla:

„Gondolatainak szabadossága, nemes karaktere beszélgetésünk alatt elhitette velem, hogy régi ismerőseim egyike támadt fel, Avicenna, Averroes, vagy más azok közül a régi nagy hitetlenek közül, akik öt évszázadon át a szellem fényét képviselték.”

Úgy tűnik, a Nyugat már akkor sem értette meg az arabokat.

A keleti uralkodók már korántsem fogadták ilyen szívesen Afghanit; lázító tevékenysége miatt kellett elhagynia Iránt, s 1879-ben Egyiptomból is menekülnie kellett, végül házi őrizetben halt meg Törökországban. Annak ellenére tartották veszélyesnek, hogy európai utazásai során megismerve a demokráciát, úgy gondolta, noha kétségkívül a kormányzásnak „magasabb rendű formájáról van szó”, ám az iszlám világ erre még nem érett meg. A legtöbb, amit a moszlimok jelenleg remélhetnek, az egy „hasznos, felvilágosult, paternalista” despotizmus, amely a nyugati tudományos vívmányokat és technológiát elhozza Keletre.

Afghani legismertebb tanítványa Mohamed Abduh volt, azonban eszméi megmozgattak radikálisabb követőket is, például Hasszan al-Bannát, aki 1928-ban megalapította az Iszlám Testvériséget, hasonló célokkal, mint amiket tanítója hirdetett, azonban nagyobb hangsúlyt fektetve a dzsihádra, mind szellemi, mind fizikai téren. Utódja a szervezet élén, Szajid Qutb, szerzője a hírhedt Mérföldkövek-nek, amely ma is a radikális moszlimok egyik legfontosabb útmutatója (s amely az egyik iszlám szervezet jóvoltából magyarul is elérhető).

A pániszlámizmus tehát így került Iránba. Ez alatt az idő alatt sem változott egyik legfőbb célja, „a gyarmatosítók elleni harc”, csupán módosult: a szabadságukat már kivívott iszlám országok vezetőire, mint „a Nyugat bábjaira” tekintettek. A harc így belpolitikaivá redukálódott, nem ritkán erőszakos eszközökkel. A gyarmatosítás, a kolonizáció ma is fontos helyet foglal el az iszlámista retorikában. Khomeini ajatollah egy híres beszédében a forradalom után kijelentette: „A Közel-Kelet minden jelenlegi problémája a gyarmatosítóknak köszönhető”.A gyűlölet tehát tovább él, de a példaképek ma már nem Lenin és Nasszer, hanem az iszlám történelem hősei.

Az iszlámizmus ideológiáját azonban paradox módon mégsem elsősorban az ajatollahok terjesztették a nép körében,­ akiknek bonyolult előadásmódját és rafinált teológiai érveit csak a vallásban járatos középosztály értette meg ­ hanem éppen a felvilágosult középosztály gyermekei. Egyikük az iráni filozófus, Ali Sariati, akinek művei – paradox módon – ma éppúgy népszerűek a keményvonalasok, mint a rendszer ellenzékei körében. Tanainak lényege a forradalom és a Nyugattal való szembenállás, azonban okulva az idegen eszmék kudarcából keleti földön, ő az Iszlám síita ágának hőseivel operál, akiknek vallási rajongását egyfajta modern forradalmi hevületté alakítja. Retorikáján érződik Sartre és Marx hatása, amelyet az 1979-es események tanúsága szerint sikeresen vegyített a Korán tanításaival. Az a fiatalokra épült bázis, amelynek segítségével Khomeini a sah rendszerét megdöntötte, nem alakulhatott volna ki Sariati inkább szekuláris tanai nélkül, aki a csador viselésében sem vallási doktrínát, hanem forradalmi szimbólumot látott.

Az iszlámizmus tehát válasz a Nyugatról induló globalizmusra. Látszólag ellentmondást nem tűrő, agresszív mozgalom, ám úgy tűnik, mint a világtörténelem minden „forradalmi alternatívája”, népszerűséget ez is elsősorban a gazdaságilag elnyomott vagy magukat annak érző népek eszközeként szerzi: ha nem talál megoldást híveinek problémáira, ugyanúgy elsorvad, mint a hasonló kísérletek a Közel-Keleten.

http://cikkek.soti.ca/forbidden-history.html